E lépés az októberi kormányváltás óta a Visztula partján végbement aggasztó politikai átalakulásra reagált: az ősszel többséget szerzett jobboldali Jog és Igazságosság (PiS) párt olyan törvényeket fogadott el, amelyek szinte kasztrálták a lengyel alkotmánybíróságot és súlyosan aláássák a közszolgálati média függetlenségét.
A „szerződések őrének” szerepét betöltő Európai Bizottság határozott fellépése üdvözlendő – mégis érdemes feltenni a kérdést, hogy a PiS-kormány által a jogállamiságra és más uniós alapértékekre jelentett veszély valóban annyira egyedülálló-e az unióban, hogy az a Lengyelországgal szembeni úttörő európai fellépést egyértelműen megindokolja? A nemleges válasz e kérdésre sokat árthat az európai válaszlépés legitimitásának, és alátámaszthatja azokat a vádakat, hogy a bizottság e kényes ügyben kettős mércét alkalmaz.
A ravasz és durva
Sajnálatos módon pontosan ezzel a helyzettel kell szembenéznünk. A lengyel és a magyar eset közötti minden különbség ellenére a liberális demokrácia alapjaival szemben intézett lengyel és magyar kihívás lényegében azonos. Ugyan nem állítható, hogy a lengyel események dinamikája teljes hasonlóságot fog mutatni az elmúlt évek budapesti eseményeivel, de a tendenciák és az illiberális, jobboldali-populista politikai főszereplők céljai lényegében megegyeznek. Céljuk a nemzeti-konzervatív ideológia álcája alatt az alkotmányosság, a fékek és ellensúlyok rendszerének a kiiktatása, s a politikai verseny játékszabályainak olyan átalakítása, ami e versenyt nagyban egyenlőtlenné teszi a jövőben. Ezt a játékot Orbán Viktor átütő sikerrel űzte Magyarországon, most Jarosław Kaczyński és Beata Szydło próbálják megvalósítani. A „Visztula-parti Budapest” koncepcióját Kaczyński már 2012-ben célként tűzte ki a pártja elé, s a lengyel kormány hivatalos magyarázatait hallgatva is elemi erővel tör fel a már látott érzése – a tarthatatlan példálózást a brit alkotmányos berendezkedéssel és az egyéb bornírtságokat négy-öt évvel ezelőtt a magyar kormány már szó szerint előadta.
A budapesti és varsói kormányerők politikai stratégiája szinte teljesen azonos, míg a lengyel és magyar eset között fennálló kétségtelen különbségek legfeljebb másodlagos jelentőséggel bíró, relatív változók. A PiS-nek valóban nincs olyan kétharmados többsége, mint Orbánnak volt 2010 és 2015 között – de nincs is rá nagy szüksége. Fontos, alkotmányos minőséggel bíró törvények Lengyelországban gyakran csak egyszerű többséget igényelnek, mint ezt az alkotmánybíróságról szóló törvény módosításának és az alkotmánybírák egyoldalú jelölésének és megválasztásának példái fényesen bizonyítják is. Való igaz: a lengyel ellenzék sokkal erősebb és jobban szervezett, mint a jelenlegi magyar – de 2011–2012-ben még a magyar ellenzék is jobb állapotban volt, mint manapság; alkalomadtán majd’ százezer tüntetőt ki tudott vinni Budapest utcáira. A lengyel és magyar eset közti fontos különbség nem ezekben a dimenziókban található, hanem a két illiberális kormány cselekvési stílusában, taktikájában. Orbán a 2010-et követő négy évben okosan és rugalmasan járta pávatáncát, és bőkezűen áldozott a külföldi PR-ra, hogy lépéseit EU-konformként adhassa el. Kaczyński és Szydło ezzel szemben arrogánsak és brutálisak az első perctől kezdve, hogy minél előbb kész helyzetet teremthessenek.
Az illiberalizmus zakatoló vonata
A jogállamiság leépítése Lengyelországban még ezzel együtt is gyerekcipőben jár a magyar példával összehasonlítva. Ennek ellenére az Európai Bizottság sosem vonta Magyarországot rendszerszintű vizsgálat alá. Habár a „jogállamisági mechanizmust” 2014 márciusában épp a magyar kihívásra válaszul alkották meg, a budapesti kormánnyal szemben sohasem vetették be, pedig azt határozataiban az Európai Parlament is visszatérően követelte, csak 2015-ben kétszer. Az Európai Néppárt (EPP) ugyanis minden alkalommal védelmébe vette magyar tagját, a Fideszt, a befolyásos tagállamok ezért sosem gyakoroltak nyomást a bizottságra, hogy nyílt sisakkal lépjen fel Budapesttel szemben. Így elmaradt a rendszerszintű vizsgálat, és elmaradtak a szankciók is, a bizottság kötelezettségszegési eljárásoknál sosem lépett tovább Magyarország esetében.
Ezzel szemben mi történik akkor, ha egy illiberális, bajkeverő kormánypárt, mint a PiS, valamelyik kisebb európai pártcsalád tagja? A bizottság szokatlanul gyorsan és keményen reagált. Igazolható-e, támogatandó-e a jogállamisági mechanizmus bevezetése Lengyelországgal szemben? Mindenképpen. De az európai alapértékek védelme konzekvens és elvszerű politikát igényel, ami szilárd legitimációs bázisra tud támaszkodni. A lengyel és a magyar esetre alkalmazott kettős mérce épp ezt a legitimációt ássa alá, és megkérdőjelezi az európai alapértékek általános érvényességét.
A helyes lépés az lett volna, ha a bizottság a jogállamisági mechanizmust 2016 januárjában Magyarországgal és Lengyelországgal szemben egyszerre és párhuzamosan indítja útjára. Magyarország esetét nem hagyhatja figyelmen kívül. A Fidesz-kormány lényegileg járult és járul hozzá mind a mai napig ahhoz, hogy a populista illiberalizmusra immár mint rendszerszintű kihívásra tekinthetünk Európában. Térhódítása egyes ügyekben, és ez alól nem kivétel az európai menekültkvóta esete sem, az európai döntéshozatal hatékonyságát is aláássa. 2010 és 2015 között a bizottság és az uniós tagállamok még viszonylag könnyen szankcionálhatták volna a magyar tabudöntést, ha kiaknázzák lehetőségeiket – ám erre nem volt akkor politikai akarat. Ma már, mint Orbán Viktor 2016 januárjában kijelentette, a biztosra vehető magyar vétó elméletileg is kizárja, hogy Lengyelországot a 7. cikk szerinti eljárás keretében sikeresen szankcionálni lehessen.
Nyilván nem Magyarország lenne az egyetlen tagállam, amelyik a Lengyelország elleni szankciók bevezetéséhez megkívánt konszenzust megtörné. De az orbáni bejelentés jól mutatja, miként korlátozza az EU cselekvési lehetőségeit az illiberális modell terjedése. Az illiberalizmus zakatoló vonata, a Budapest–Varsó expressz számos további európai fővárosba is befuthat, a végállomása pedig ismeretlen. Az Európai Bizottságnak a „szerződések őreként” nagyobb hangsúlyt kell fektetnie lépései támadhatatlanságára és legitimációjára, és nem lenne szabad az európai alapértékek védelmét pártpolitikai vagy bármilyen más alkuk oltárán feláldoznia. Az Európai Parlament Magyarország ügyében hozott két 2015-ös határozata mindenkor kellő politikai és jogi alapot nyújt a jogállamisági mechanizmus elindításához. A bizottság részéről vétek lenne ezt a lehetőséget is elmulasztani – mielőtt az illiberális erők más tagállamokban is tovább erősödnek.
A szerző a Német Külpolitikai Társaság (DGAP) elemzője. Az írás német verziója a Budapester Zeitung 2016. február 4-i számában jelent meg.
