Nincs olyan napom és nincs olyan írásom, hogy ne emlékeztetnének néhányan arra, amit 2010-ben a kétharmad előnyeiről írtam. A kétharmados cikk életem mélypontja, és bárki figyelmeztet rá, jogosan teszi. Másutt igyekeztem elmondani, milyen megfontolások vezéreltek. Azt nem írtam le ott, hogy mindenben, amit Hont András és Bauer Tamás kritikaként megfogalmazott, igazuk volt, ezért most megteszem.
Igaza volt Hont Andrásnak, aki előre látta sajnos már nem hozzáférhető cikkében, hogy a Fidesz korporatív kvázifasiszta államot kíván szervezni. Igaza volt Bauer Tamásnak, aki általában a diktatúra bevezetésétől tartott.
Amikor a Gyurcsány-kormány tanulságai nyomán a kormányozhatóságot és az erős felhatalmazást előnyösnek tartottam, legvéresebb rémálmaimban sem képzeltem, hogy Orbán nem a gazdaság szanálásán munkálkodik majd elsősorban, nem a diszfunkciók felszámolásán, nem a görög forgatókönyv elkerülésén, hanem azon, hogyan putyinizálja minél gyorsabban Magyarországot.
Szilárd meggyőződésem volt, hogy ha ilyesmibe kezd, a magyarok ráébrednek, hogy nem szeretnének putyinisztánban élni, és ahol a túlhatalom arrogáns, ott ellenállás alakul ki.
A kérdés ezek után az, hogy szabad-e még gondolnom valamit, és szabad-e leírnom, amit gondolok. Sokak szerint, főként, amikor nem értenek egyet velem, nem szabad. Sokak szerint a Magyar Narancs ne közöljön tőlem semmit. Sokak szerint ártalmasan gondolkodom, kárt teszek. Most éppen azzal, hogy inkább tanári és más érintett szervezetekre bíznám a Klik reformjának kikövetelését, és nem kötném össze egy azonnali rendszerváltással.
Ha egy személy egy gondolat egyszeri leírásával jelentős kárt tud tenni, akkor a vélemények szabadságának nincs értelme. Akkor előzetesen meg kell tiltanunk, hogy a veszélyes vélemények napvilágot lássanak. Akkor a szerkesztőség szerepe az lesz, hogy összeválogassák és közzétegyék a helyes véleményeket. Magától értetődő, hogy ehhez a szerkesztőségeknek mindig tudniuk kell, mi a helyes vélemény. A legjobb, leggazdaságosabb persze, ha maguk a szerzők is eleve csak helyes cikkeket írnak.
Nekem eszembe sem jutott soha, hogy „helyes” cikket írjak. Én nem „helyes” cikkeket szeretek írni, a mindenkori reflexióim szeretem megírni és vitára bocsátani. Vitát szeretnék provokálni, és mindig készen állok a vitára. A reflexiók egy részéről a vita – vagy az idő – megmutatja, hogy téves premisszákon alapultak. Másokról azt mutatja meg az idő, hogy nagyjából eltalálták egy helyzet széles körben elfogadott utólagos megítélését.
Szerencsém van, mert sok általam tisztelt liberális vagy baloldali meggyőződésű ember számára ez világos és elfogadható. Nem értünk egyet, de nem egyetérteni érdekesebb, mint egyetérteni. Sok általam tisztelt jobboldali vagy konzervatív meggyőződésű ember hasonlóképpen gondolkodik.
Aztán vannak azok, akik másképpen gondolkodnak. Számukra az adhat vigaszt, hogy a helytelen vélemények csak vélemények, amelyekkel szerencsére nem kötelező egyetérteni. Tudom, hogy amíg élek, linkelni fogják a kétharmados cikket, és nem fognak linkelni más cikkeket, amelyek közel állnak a „helyes” nézetekhez. Nem baj. Én megmaradok annál, hogy nem igyekszem "helyes" véleményeket írni.
