Magyarország miniszterelnökének március 15-i „ünnepi” beszéde egy Európai Unió elleni uszítássá kerekedett. Orbán Viktor minden szava az idegenek gyűlöletéről szólt. S hogy kik azok az idegenek, akikre „az egész Európát és a nemzetünket fenyegető legújabb kori népvándorlás” hatásvadász rémképével manipuláló beszéd valójában utal, arra az Orbán által használt, ismert és egyszerű képletből lehet következtetni: mindenki idegen, aki nincs Orbánnal. Hiszen aki nincs vele, az ellene, s minthogy Orbán már legalább 2002 óta a magyar nemzettel azonosítja magát – „a haza nem lehet ellenzékben” –, így akik ellene, azok a nemzet és a haza ellen vannak, vagyis idegenek, ha másképp nem is, de a szívükben. Nem véletlen, hogy Orbán szerint – s ennek a beszédben nagy hangsúlyt is adott – éppen ők, ezek a szívbéli idegenek a politikai szálláscsinálói a máshonnan ideérkezetteknek is.
A nemzeti ünnep alkalma ellenére Orbán a beszédet nem államférfiként mondta, hanem pártpolitikusként. Nem mindenkihez szólt, hanem kizárólag a saját (reménybeli) szavazóihoz beszélt. És ennek megítélésében ne legyen megtévesztő az az erőltetett szónoki fordulat, amellyel „pártállásra való tekintet” nélkül próbált mindenkit felszólítani az általa képviselt és hangoztatott elvekhez történő csatlakozásra. Orbán ezúttal sem maga lépett túl a szűkös pártérdekeken és a még szűkösebb személyes érdekeken, hanem az ellenfeleit, az ellenzékét, az ország lakosságának nem vele szimpatizáló részét kívánta rávenni erre, vagyis az elveik feladására. Egy ilyen kiszólás természetesen egy miniszterelnöki beszéd lehetséges, sőt akceptálható fordulata is lehetne, amennyiben nem a társadalmat éppen hogy megosztó újabb gyűlölködéshez kellene mindenkinek kapcsolódnia és ebben egyetértenie, hanem valami olyan pozitívumhoz, amely valóban az egész társadalom közös ügye, közös érdeke lehetne.
Orbán cinizmusára jellemző, hogy köntörfalazás nélkül „javíthatatlan emberi jogi harcosok falkáiként” azonosította mindazokat, akik nem osztják végletes általánosításokat halmozó nézeteit. A megnevezés nácibeszéd-jellegű mozzanata szembeötlően provokatív. A „falka” megnevezés egyértelműen dehumanizálja az Orbánnal és nézeteivel szemben állókat. Az ellenfél verbális dehumanizálása pedig figyelmeztető jelként is értelmezhető, hiszen volt már rá példa a történelemben, hogy az efféle verbális gesztus a megjelölt népcsoport vagy politikai ellenfél törvényen kívülre helyezése, majd a teljes megsemmisítése követte. És minthogy Orbánnal kapcsolatban nem lehet azt mondani, hogy ne tudná, mit miért mond vagy tesz, ezért csak bízni lehet abban, hogy beszédének ez a sötét fordulata soha nem manifesztálódik valós tettekben.
| ||
Márpedig az a politikus, aki minden és mindenki fölött állónak gondolja magát, előbb vagy utóbb elérkezik arra szintre, amikor már nem csak gondolja, hogy mindent megtehet, nem csak akarja ezt, de meg is teszi. Mert meg is teheti.
És mindaddig teheti, amíg lesznek, vannak, akik fenntartás nélkül, önálló gondolkodás, világszemlélet nélkül elhiszik vagy megfélemlítettségükben elfogadják, amit az efféle politikus az agyukba plántál; amíg elhiszik, hogy az ellenség mindig valahonnan kívülről támad, mert nem látják, hogy a legnagyobb veszélyt számukra is éppen annak az embernek a politikai tevékenysége jelenti, akit kórusban üvöltve éljeneznek, akit ütemesen tapsolnak, azt sem látva eközben, hogy amit és ahogyan ők tesznek, és amit és ahogyan Orbán Viktor politikusként tesz és mond, mennyire hasonló azokhoz a tettekhez és mondatokhoz, amelyeket a világtörténelem nagy tragédiáit előidéző politikusok, diktátorok és fanatizált rajongóik tettek és mondtak.
„Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!” – zárta beszédét a futballstadionokba illő, szokásos fordulatával Orbán, aki a beszédében egyetlen szót, egyetlen gondolatot sem szentelt az ország valós, napi problémáinak.
Csakhogy az ország nem futballstadion!
A pedagógustüntetés egyre növekvő támogatottsága – az újabb majd százezres tömeg – azt mutatja, hogy betelt a pohár, és az embereknek elegük lett a béketűrésből, a hallgatagságból, a megfélemlítettségből és a kiszolgáltatottságból.
A tüntetők nem először, és bizonnyal nem is utoljára skandálták megállíthatatlanul és elnémíthatatlanul: „Nincs hatalmad felettünk!” És a tüntetés szónokai nem először, de nem is utoljára intették le – jogosan és bölcsen – a primer gyűlölet szavait skandálókat. Az „Orbán, takarodj!” üres és ekképp hatástalan indulatkiáltás. A gyűlölet ellen gyűlölettel nem lehet küzdeni. A primer indulat hosszú távon inkább gyengévé, semmint erőssé teszi a küzdőt. A győzelmet eredményező küzdelem nem üvöltve handabandázó gyűlöletet, nem primer indulatokat, hanem racionalitást és taktikát igényel, vagyis intellektust. Tehát a rossz mondatokat és szavakat helyesekre kell cserélni, amiként az új mondatokhoz és új szavakhoz és a bennük foglalt új tartalmakhoz új arcok is szükségesek, hiszen ezeknek több, sokkal több lesz a hitelük, mint azoknak, akik már megkoptak ezerszeresen is.
És bár az okoskodók, Orbán szavainak és tetteinek majmolói, a hivatásos és kéretlen trollok, a baloldali és liberális nézetek ellenzői és gyűlölői, a mániákus vagy felbérelt provokátorok, az álságokban és bombasztikus külsőségekben tobzódó nemzettudat megtestesítői még reménykedhetnek abban, hogy hiába az egyre növekvő tömeg, s hiába a változás egyre jobban artikulálódó igénye, mert a valós (nem csupán a kisebbik rossz elvén választható) politikai alternatíva híján végül minden marad majd, ahogy van. Reménykedhetnek, de közben nem számolnak azzal, hogy éppen ezek az öntörvényű és önszerveződő társadalmi megmozdulások tudják és fogják előléptetni azokat a ma még akár ismeretlen, de komoly politikai képességgel rendelkező, a politikai pályára alkalmas karaktereket, akik még nem szennyezték be magukat a magyar politika több évtizedes mocskával. Akikre éppen azért lehet voksot adni, mert hitelesen tudják képviselni egy helyreállított és ismét jogszerűen működő magyar képviseleti demokráciában mindazokat, akik nem a politikusok és cimboráik által magánbirtokként felvásárolt és hatalmi arroganciával letiport országban képzelik el a saját és gyermekeik jövőjét.
A tegnapi nap – bár szerette volna azzá formálni – nem Orbán Viktor napja volt. És hiába ácsolnak lábai alá a hazugságai látványtervezői egyre hosszabb kifutót – a Múzeumkertben már legalább ötvenméternyit kellett előresétálnia a mikrofonig, hogy a beszédét elmondhassa –, mind nyilvánvalóbb és mind láthatóbb, hogy a „király” meztelen, hogy a hosszú járda nem az eleganciát biztosítja, de nem is a hatalom jelképe, hanem csupán ügyetlen tákolmány, amely Orbán ünneplőinek egyre fogyatkozó számát próbálja leplezni. Vizuálisan erős kép lehetne – lehetett volna –, hogy a nép által körülvett miniszterelnök az ünneplők hosszú sorfala között jut el a tömeg szívébe, hogy ott megtarthassa mozgósító beszédét, csakhogy ahol nincs igazi tömeg, ott minek az emelvény, vagy ha ilyen az emelvény, miközben nincs tömeg, akkor az onnan szónokolt beszéd inkább (és egyre inkább) nevetségesnek hat. (Arany János szobrának kényszerű megkerülése már-már pamfletbe illő mozzanat volt.) Az a kormányfő pedig, aki ebben a helyzetben is csak az agresszivitás nyelvén szól, inkább szánalmas, semmint erőt és akaratot sugárzó.
„Orbán, nincs hatalmad felettünk!”
Ez volt 2016. március idusának üzenete, és már ez is marad, egészen 2018-ig, függetlenül attól, hogy meghallja-e vagy megérti-e ezt az üzenetet a 2016-ban még miniszterelnökként masírozó felcsúti önkényúr.
