Más elemzőkkel ellentétben azt gondolom, hogy a holnap reggeli egyórás pedagógussztrájk március 15-i bejelentése nem volt elhibázott lépés. Csak nagyon kockázatos.
A Tanítanék Mozgalom vezetői saját bevallásuk szerint is szűk körben döntöttek a polgári engedetlenségről, előzetesen sem a hozzájuk csatlakozó tantestületekkel, sem a pedagógus szakszervezetekkel nem konzultáltak. Benne volt a pakliban, hogy a sztrájktörvényt és a pedagógusok munkarendjét megszegő akció keveseket mozgat meg, a tiltakozás érdektelenségbe fullad, vagy – ami még rosszabb – nevetségessé válik. Ugyanakkor azt is előre lehetett látni, hogy egy sikeres első munkabeszüntetés lavinát indíthat el. Lendületes kezdés után a második hétre belengetett kétórás sztrájkhoz minden számítás szerint újabb pedagógusok csatlakoznának: ha a kormány retorziókat alkalmaz a március 30-i résztvevőkkel szemben, azért, ha nem alkalmaz, azért. Ezzel Orbánék szempontjából felettébb kényelmetlen spirál indulhat el. Lépéskényszerbe kerülhet a kormány.
A holnapi akció első és legnagyobb kérdése ezért a számháború lesz. A Tanítanék Mozgalom azt igyekszik majd bizonyítani, hogy rengeteg pedagógus és szimpatizáns csatlakozott hozzájuk, a kormánypárti média pedig a rendben megtartott tanórák képeivel lesz tele. A tiltakozás oldalán eddig feltüntetett 150 intézmény a Mozgalom mögött álló nagyjából 800 tantestülethez képest nem tűnik soknak, de a kezdőlökéshez épp elég lehet. Minden nagyobb településen lesz néhány sztrájkoló iskola, így a februári „szülői sztrájkhoz” hasonlóan a megyei és városi médiumok is széles körben terjesztik majd a pedagógusok követeléseit. A megmozdulás nagyobbnak fog látszódni, mint amekkora valójában lesz, és a kezdeményezők számára ez kifejezetten jó hír.
Ha a fenti forgatókönyv valósul meg, a közvélemény valóban sikeresnek és előremutatónak látja a holnapi sztrájkot, akkor a kormány aligha hagyhatja, hogy a következő hetekben – ha csak néhány órára is, de – tanárok újabb ezrei tagadják meg a munkát. Orbánék eddigi tárgyalási taktikájából az következik, hogy a legkevésbé radikális követeléseket megfogalmazó, de még legitim szereplőként felmutatható szervezettel próbálnak majd megállapodni. Ez a játékos jelenleg a Galló Istvánné vezette Pedagógusok Szakszervezete (PSZ).
A sztrájkbizottsági tárgyalásokat folytató PSZ 25 pontos követeléslistája elég jól lőtte be azt a legvégső határvonalat, ameddig a kormány totális arcvesztés – de facto bukás – nélkül elmehet az engedményekben. A szakszervezet a Tanítanék Mozgalommal ellentétben nem várja el teljesen új közoktatási és szakképzési törvény, Nemzeti Alaptanterv kidolgozását, és meghagyná az iskolák állami fenntartását is. Ezen a kereten belül azonban a fideszes köznevelési rendszer mélyére hatolnak a követeléseik: a tankötelezettségi korhatár fölemelése, a tankönyvválasztás szabadságának visszaadása, az iskolák gazdálkodási és munkáltatói jogainak visszaállítása, az oktatás tárgyi feltételeinek teljes körű biztosítása, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Eleinte hibának tűnt, hogy a PSZ és a Tanítanék Mozgalom között nem volt teljes az összhang, de mára egyértelművé vált, hogy a különállás valójában javította Gallónéék tárgyalási pozícióját, a múlt héten már arról lehetett olvasni, hogy a 25 pontból legalább 18-ban engedhet a kormány.
Ha a kormány valóban hajlana a PSZ pontjainak aláírására, az újfent a Tanítanék Mozgalmat hozná döntési helyzetbe. Pukli Istvánnak és társainak alapvető, de mindeddig nyitott kérdésekben kellene dűlőre jutniuk. Csak az oktatás problémáival akarnak foglalkozni, vagy felvállalnának egy szélesebb kormánykritikus profilt is? Valóban elhiszik, hogy a Fidesz-kormány alatt megvalósulhatnak a követeléseik, vagy kormánybuktatásra játszanak? Hajlandók a kompromisszumra, vagy csak a teljes hátraarcot – és a bocsánatkérést – fogadják el?
Egyáltalán, elhisznek még bármit ennek a kormánynak?
