A minden ízében átpolitizált és megosztott magyar társadalomban a holokauszt emlékének idézése könnyen teremtheti azt az érzést, hogy a zsidó közösség, a holokauszt áldozata, valamilyen előjogot kíván magának a holokauszt emlegetésével kivívni. "Talán csak a zsidóságot sújtó holokauszt hordozott emberi szenvedést? Más népek, nemzetek, kisebbségek is sokat szenvedtek a II. világháborúban és máskor" - teszik fel a szkeptikusok és a relativizálók a kérdést.
A kollektivizmus terhe
E kérdések mindig aktuálisak, de most külön jelentőséget ad nekik a magyar holokauszt közelgő hetvenedik évfordulója, és az ehhez kapcsolódó emlékév előkészületei.
Fotó: Simonyi Balázs
Generációm zsidó származású tagjai, a kora harmincasok az utolsók, akik családjuk mindennapi drámájaként élték meg a holokauszt traumáját, akiknél a családi étkezések, ünnepek, összejövetelek beszélgetései gyakran oda lyukadtak ki, hogy kik azok, akik nem lehetnek jelen; hogy lehetnénk akár ötször ennyien is a vidámság óráiban, de ennek élményétől egyszer és mindenkorra megfosztattunk. A mi gyermekeink jószerével már nem benső, családi, sorstörténeti fordulópontként, a mindennapokat átható gyalázatként élik meg a holokauszt emlékezetét, hanem történelemként. Csakúgy, mint a makkabeusok lázadását vagy az egyiptomi kivonulást.
A zsidóság számára az emlékezés az egyik legfontosabb kötelesség. Folytonosan emlékező nép vagyunk: minden héten emlékezünk a teremtésre és annak hetedik napjára, évünket a zsidó történelem - nagyobbrészt a Bibliában elbeszélt - eseményeinek az emlékezete strukturálja. Ám még számunkra, az emlékezésben komoly jártassággal rendelkező közösség számára is komoly feladat a holokauszt emlékének méltóság- és tanulságteljes megőrzése.
A holokausztra való emlékezés a lelkiismeret olyan, még mindig nyílt sebeibe szór sót, amelyek elviselhetetlen fájdalmát nem könnyű feldolgozni. Különösen igaz ez Magyarországon, ahol a túlélők és leszármazottaik a "tett színhelyén" élnek a mai napig. Könnyebb a szembenézés más európai országokban, ahol nem él számottevő zsidó közösség, vagy ha él is, akkor sem a korábbi, honi közösség tagjai vagy leszármazottai, hanem az elmúlt hetven évben odaérkező, a helyi holokauszttal kapcsolatban semmilyen személyes élménnyel nem rendelkező emberek alkotják.
Magyarországon a helybeni érintettség okán senki nem marad kívülálló: és ezt a lelkiismereti problémát nem könnyű feloldani. Ez a dinamika az emlékező közösségeket könnyen áldozatok és tettesek (vagy legalább kollaboránsok) kollektív csoportjára osztja. Ez a szereposztás pedig, a szerepek önkényes, kollektív kiosztása elviselhetetlen teherként nehezedik a társadalomra. Különösen, hogy a holokauszt emléke és maga az antiszemitizmus témája nem a társadalom általános "rosz-szullétének" tüneteként, hanem politikai ellenfelek kártyajátékában mindenkor előhúzható adu ászként jelenik meg.
Az áldozat/tettes szereposztás megnehezíti az emlékezésnek azt a formáját, amely megindíthatná a valódi, tanulságokkal teli, közös gyógyulási folyamatot. Sőt, ennek éppen az ellenkezőjét hozza magával, és azt eredményezheti, hogy a "kollektív áldozat" örök morális fölényt érezzen, a "kollektív tettes" pedig saját lelkiismeretét az áldozat ártatlanságának firtatásával, és saját bűnének relativizálásával igyekezzen megnyugtatni, eloszlatni.
Nem kétséges, hogy a holokauszt felfoghatatlan borzalmainak voltak (és vannak) áldozatai és tettesei, elszenvedői és felelősei. A felelősség - csakúgy, mint az értelmetlen szenvedés fájdalma - kitörölhetetlen és soha nem évül el. Csakhogy a holokauszt bűnét egyes emberek követték el más egyes embereken, felelőssége és bűne itt az egyes embernek, és persze az egyes emberekből álló államgépezetnek van. Az önkényes "kollektív csoportokra" osztás volt a holokausztot megelőző jogfosztás - és minden mai kirekesztés és antiszemitizmus - fő ideológiai eszköze; és pont ettől a kollektivizmustól kell ódzkodnunk az emlékezés során. Ügyelnünk kell arra, hogy a holokauszt emlékezetében ne váljunk észrevétlenül mi magunk is rabjaivá annak a gyilkos megközelítésnek, amely az embert megfosztotta individuumától és önkényesen csoportokba osztotta: zsidók és magyarok, hazafiak és idegenek, bűnösök és bűntelenek, érdemesek és érdemtelenek, ártatlanok és halálraítéltek csoportjába. Ügyelnünk kell arra, hogy az emlékezés az emberről, a bűnről, a minden emberre leselkedő lecsúszás és megromlás veszedelméről szóljon. Legyen az egyes emberről szóló emlékezés olyan, ami így nem megoszt, hanem összeköt minket, embereket - és a közös történelmi emlékezettel bíró nemzet fiait. Ügyelnünk kell arra, hogy az emlékezés ne a "bűnös magyarokról" és a "védtelen zsidókról", ne két egymással szembehelyezett közösségről, hanem az egyes emberek nagy közösségének - a teljes nemzetnek - a tragédiájáról szóljon. Arról a tragédiáról, amelyben egyes emberek vérszomjas gyilkosokká, mások pedig kiszolgáltatott elgázosítottakká lettek.
"Nemde ha jót cselekszel, akkor emelkedsz, ha pedig nem cselekszel jót, az ajtónál hever a bűn, utánad van vágyakozása, de te uralkodj rajta" - szól Isten Káinhoz a testvérgyilkosság után (1Mózes 4:7.). Szóljon erről az erkölcsi tanításról a közös emlékezés.
A holokauszt mint a legnagyobb tragédia?
Van-e értelme a holokausztot, az emberiség szégyenfoltját kiemelni a többi tragédia sorából? Lehet-e a holokausztot az "emberiség legnagyobb bűnének nevezni"? És ha igen, az előítélettől a jogkorlátozásig, és a jogfosztástól a gázkamrák borzalmáig terjedő folyamat honnan számít a legnagyobb tragédiának? Lehet-e egyáltalán embereket ért személyes és közösségi tragédiák között laboratóriumi mérőeszközökkel méricskélni, és a borzalmak skáláján az egyiket a másik fölé helyezni?
Meggyőződésem, hogy a holokauszt minden más modern kori iszonyatot felülmúlt. Ám amikor ezt állítom, nem az áldozatok szenvedésének fokán van a hangsúly, hanem az európai ember erkölcsi romlásának mértékén. Azon, hogy hogyan lehetett Kant és a világpolgári állapot szellemének Németországából, Voltaire és a "szabadság, egyenlőség, testvériség" eszméjének Európájából olyan mélységekbe süllyedni, hogy nők és férfiak, idősek és gyerekek millióit programszerűen kiközösítsék, egybegyűjtsék, táborokba szállítsák egyetlen céllal: hogy ott ipari eszközökkel a lehető leggyorsabban megsemmisítsék őket. Ez egészen biztosan példátlan. A holokauszt egyedisége tehát nem a hatmillió áldozat - amúgy felfoghatatlan - szenvedésében rejlik, hanem az emberi minőséget érintő romlás tényében. Abban, hogy a felvilágosodás utáni Európa társadalmainak tagjai miként válhattak egyik pillanatról a másikra kiközösített és halálra ítélt számokká, míg ugyanazon közösségek más tagjai, ugyanezen rövid idő alatt gyilkosokká, személyes előnyöket remélő kollaboránsokká, vagy tehetetlen megfélemlítettekké.
A holokauszt ilyen módon az emberi lélek bizonytalanságának, az emberi állapot romlandóságának legbecstelenebb és legfájdalmasabb példája. Arra tanít bennünket, hogy nincsenek örök garanciák. Senki nem születik bizonyosan és megmásíthatatlanul bűnösnek vagy bűntől tisztának. Bárkiből lehet tettes vagy áldozat.
Az emlékezés választása
A XX. század története arra tanít bennünket, hogy az élet cinizmusa könnyen teremthet olyan helyzeteket, ahol a korábbi tettesből áldozat, az áldozatból pedig tettes, a kiközösítőből kiközösített, a kiközösítettből pedig kiközösítő lesz. S ez a közös zsidó-keresztény hittan szerint különös jelentőséget ad az ember szabad választásának és az abból fakadó örök erkölcsi felelősségnek. "Lásd, eléd tettem ma az életet és a jót, a halált és a rosszat [...] az életet és a halált tettem eléd, az áldást és az átkot! Válaszd tehát az életet...", fogalmaz a Szentírás (5Mózes 30.). A felelősség örök. Sem az áldozat nem élvezheti a morális felsőbbség érzését, az áldozati sorsból fakadó tudatát, sem a tettes nem mentesül a felelősség alól, ha tettének borzalmait mások tetteinek borzalmaihoz hasonlítja, és így megengedhetetlenül relativizálja. A szabad választás felelőssége nem önmagában a helyes választásának terhéből adódik, hanem a választás választásának kötelezettségéből.
Az ember belső, lelki önvédelme az emlékezetet sokszor szelektívvé teszi. Észrevétlenül is igyekezünk személyes múltunkból csak a jóra emlékezni, a rosszat, a vétést elfelejteni, vagy idővel másképp látni. Így van ez nemcsak az egyes ember személyes életében, de egy közösség vagy a nemzet kollektív emlékezetében is. Ahogy az emberi önmegismerés sem lehetséges az egyéni múlt sötét foltjainak elemzése, a körülmények feltárása és a tanulságok levonása nélkül, úgy a nemzet helyes önképének kialakítása sem mehet másképpen. A borzalmakat fel kell tárnunk, a sebeket ki kell tisztítanunk, s a tanulságokból egy biztosabb jövőt kell építenünk. Ez csak őszinte, közös szembenézéssel sikerülhet, amely - különösen hetven évvel a történtek után - nem párbeszédképtelen pólusokra, tettesek és áldozatok csoportjára osztja az emlékezőket, nem a zsidó közösség tragédiájaként és a magyar társadalom bűneként közelít a kérdéshez. Választanunk kell az emlékezést - az egész nemzet számára elengedhetetlen és a jelenkori valóság megértéséhez feltétlenül szükséges tanulási folyamat részeként kell tekintenünk a közös emlékezet- és gyászmunka elvégzésének kötelességére.
A szerző az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) vezető rabbija.
