Kovács Dániel

Az ígéretek földje

Magyar építészet 2010 után
szerző
Kovács Dániel
publikálva
2014/51. (12. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Négy év hosszú idő, ennyi idő alatt a nagypolitika komoly változásokat hozhat egy szakmában. Az építészetben ez sikerült is a Fidesznek, de korántsem úgy, ahogyan ők vagy mások képzelték volna. Mindenesetre nyilvánvalóvá vált, mit vár el az Orbán-kormány az építészektől, és mi az, amit ők megcsinálnak – vagy nem.

Mára annyira beette magát a hazai közberuházásokba a politika, hogy alig akad olyan példa, ahol feltétel nélkül örülhetnénk a végeredménynek. Már csak azért sem, mert azt többnyire komolyan befolyásolja is, lásd az egyszeri kormánybiztos esetét, aki megbízását átvéve rögvest intézkedett, hogy a felújítás alatt álló reprezentatív műemlék egyik szárnyába mégse étterem, hanem egy bizonyos élelmiszeráruház-lánc egyik egysége kerülhessen. A helyzet odáig fajult, hogy a magyar építészetkritikus jellemzően elvonatkoztat a megvalósulás körülményeitől: mintha úgy csodálnánk a kínai nagy fal évezredes formáinak férfias pátoszát, hogy nem veszünk tudomást a kőtömbök mögött fekvő több ezer hulláról.

A változás a leglátványosabban a nyelv síkján érzékelhető. Az elmúlt pár év sikerrel honosított meg új, mindennapi előfordulásuk ellenére mitikus kifejezéseket. Egy részük klasszikus toposzokat idéz; az „egyszereplős, hirdetmény közzététele nélküli közbeszerzési eljárás” például egészen süsüszerű, amennyiben némi töprengés után a legártatlanabb hallgató is felfogja: itt gond van a számokkal. A „kiemelt kormányzati beruházás” ennél határozottan konkrétabb: közelebbi meghatározást nem igénylő állami érdekre hivatkozva biztosít kényelmes kerülőpályát a hagyományos engedélyeztetési procedúrákhoz. (Olyannyira, hogy az Európai Unió tiltakozására november elején bejelentették: kevesebb lesz ilyenből.) Valódi varázserővel bír a „nemzetbiztonsági kockázat”, amennyiben felmentést ad az előbbieken túl mindenfajta megszokott versenyhelyzet, egyenrangúságot feltételező folyamat alól is; e má­gi­kus hatóerőt a magyar ön- és egyéb kormányzatok már jóval azelőtt azonosították, hogy a nemzet függetlensége idegen erők támadása alá került volna. Nemzetbiztonsági kockázattal járt a Parlament előtti térség átépítése, látogatóközponttal és mélygarázzsal megspékelve (meghívásos közbeszerzési pályázat, nyertes a Közti Zrt., tervezési díj nem nyilvános), a Miniszterelnökség átköltöztetése a budavári karmelita kolostorba (a tervezési folyamat nem nyilvános), a Nemzeti Közszolgálati Egyetem diákotthonának megtervezése (a tervezésre kiírt eljárás és a díjazás nem nyilvános, nyertes a Finta Stúdió). Merlini magasságokba azonban a Rogán Antal vezette V. kerületi önkormányzat emelte a metódust, amennyiben a nemzetbiztonsági kockázatra hivatkozva kerülték ki a nyílt versenyt a Falk Miksa utca burkolatának cseréjekor, mondván: az utcában áll a Honvédelmi Minisztérium.

 

*

Vannak olyan kifejezések, amelyek teljes mélysége átláthatatlan. A „szerzői jog” kétségtelenül ezek közé tartozik: míg a rekonstruk­ciók, átépí­tések túlnyomó többségénél fel sem merül problémaként, akadnak tervezők, akiknek gond nélkül nyitja az állami pénzcsapokat. Csak néhány példa. Korábbi közreműködésére hivatkozva hirdetmény nélküli tárgyalásos közbeszerzési eljáráson, nettó 326 millió forintért nyerte el Mányi István irodája a Szépművészeti Múzeum Román csarnokának és kapcso­lódó tereinek felújítását. Töreky Dezső egy 1962–1965 közötti megbízás folyományaként lehet a többmilliárdos Üllői úti kórházfelújítás és -bővítés, a Korányi-projekt főtervezője, egy közbeszerzési pályázat egyedüli meghívottjaként. Ami különös, hogy mindketten állami alkalmazottként kezdtek annak idején a munkába (a rendszerváltást követően Mányi magáncégében folytatta a Szépművészeti felújításának tervezését), annak a Köztinek a munkatársaként, amelynek privatizált utódcége ugyancsak tehetséges a szerzői jogok érdekérvényesítésében: a Puskás Ferenc Stadion újratervezésére egyszereplős közbeszerzést követően nettó kétmilliárd forintért kötöttek szerződést, épp hatvan évvel az eredeti átadó, negyvennel a vezető tervező halálát követően.

A magyar építészet elmúlt néhány évét persze nem a korrodált szakkifejezések teszik elsősorban sajátossá. Hanem a szereplők: nekik köszönhetően kap egy-egy beruházás igazi ízt és színt. A miniszterelnök-helyettes, aki vadászni jár (Széchenyi Zsigmond Kárpát-medencei Magyar Vadászati Múzeum, elkészült 2014-re Hatvanban, beruházási költség 3,1 milliárd forint). A múzeumigazgató, aki ugyanazzal tervezteti közpénzből új múzeumát, mint a régit (Sorsok Háza, vezető tervező F. Kovács Attila, beruházási költség bruttó 6,6 milliárd forint). A miniszterré lett vidéki polgármester, aki villamossal szeretne utazni a szomszéd városba (Szeged–Hódmezővásárhely tram-­train, tervezett beruházási költség 11–14 milliárd forint).

És persze mind közül a legemlékezetesebb: a miniszterelnök, aki úgy futballozott, mint senki más.

A magyar közberuházások jelentős részénél a fenti indokokkal megkerülik a minimálisan elvárható versenyhelyzetet, a demokratikus közbeszédet. A végzetes apátiába süllyedt szakma ezt hallgatólagosan jóváhagyja, pláne, hogy vezető rétege nemritkán érdekelt e helyzet fenntartásában. A széles közönséget az építészet problémái nem izgatják – tény, hogy vannak ennél égetőbb gondok is. Túlzott reménykedésre az olyan civil kezdeményezések sem adnak okot, mint amelyek a Városligetbe tervezett múzeumi beruházásokra válaszként vagy a Római-part átalakítása ellen kibontakoztak – mint ez a két példa is mutatja, sikerük ugyanis többnyire részleges, valódi hatást alig képesek kifejteni.

Ezzel együtt az utóbbi időben legitimációs törekvéseket fedezhetünk fel egyes kormányzati beruházásokban. Ilyen a Kossuth tér átépítésénél a nyilvánosság aktív bevonása, a budai királyi palota felújítását szakmailag előkészítő Hauszmann-bizottság létrehozása, vagy a nemzetközi, esetleg országos tervpályázatok a Liget Budapest, az Orczy-kert sportközpontja, az MTK-stadion, illetve egyelőre ígéret szintjén a Rubik-központ, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem bővítése, illetve a tervezett új budapesti konferencia-központ esetében. Ezek fontos pozitívumok, de tény, hogy a befejezett vagy zajló nagy építészeti projektek többségénél a kormány nem igyekezett olyan nyílt versenyhelyzetet teremteni, ami a legjobb terv és tervező kiválasztását segítette volna. A fájdalmas igazság ráadásul az, hogy ennek a legtöbb esetben, ahol nem a nagy öregek vagy a jó ismerősök kapták a megbízást, egyszerűen az időoptimalizálás az oka: a pályázatok ugyanis hosszadalmas, munkás dolgok.

Pedig a beruházások nagy számából úgy tűnhet, és a 2010-es választások után rövid ideig úgy is tűnt, hogy a kormány kvázi stratégiai ágazatként kezeli az építészetet, a szakma vezetőinek régi álmát beteljesítve ezzel. Erre utalt az is, hogy meghatározó pozíciókba kerültek a jobboldalhoz közel álló Makovecz-iskola alakjai: Nagy Ervin országos főépítész lett, Sáros László Györgyöt a Magyar Építőművészek Szövetsége elnökévé választották. A folyamatot a Makovecz alapította Magyar Művészeti Akadémia kanonizálása tetőzte be, amely, belsőépítész elnökének hála, különös figyel­met szentel az építészet ügyének. Többen tartottak akkoriban attól, hogy ez állami szinten is az organikus iskola előnyben részesítését jelentheti majd. Ez azonban néhány kivé­teltől eltekintve, mint a pénzügyi katasztrófába torkolló ócsai lakópark, vagy a miniszterelnök személyes ízlését tükröző felcsúti stadion, nem így lett. Ezt támasztja alá az MMA gyámsága alá került Műcsarnokban rendezett I. Nemzeti Építészeti Szalon is, amely lanyha próbálkozás volt arra, hogy meghatározó, aktív irányzatként, a kortárs modernizmus valódi alternatívájaként tüntesse fel az organikus mozgalmat. A sikertelenség nem kizárólag a mára egyértelműen megfáradt Makovecz-iskola kreatív potenciáljának hiányosságaira vezethető vissza, ez ugyanis általánosságban is jellemző a vezető szakmai szervezetekre. Sokkal inkább az az oka, hogy az építészet nem önértékén, csak hatalmi eszközként érdekes a politikai vezetők számára. Ennek elsődleges területe természetesen a pénzügyi machinációkra alkalmat adó építőipar; a szimbolikus térfoglalás azonban legalább ugyanilyen fontos. Vagy véletlen lenne a korábban az óbudai Kecske utca egy családiház-méretű épületében működő MMA beköltözte­tése a Pesti Vigadóba, majd kétmilliárdos irodaház-vásárlása az Andrássy úton? Netán a Magyar Nemzeti Bank újabb – ismerjük el, többnyire jó ízlésről és kevés piaci realitásérzékről számot adó – ingatlanvásárlásai? Korántsem.
A kormány számára kifejezetten fontosak a választók számára jól megfogható, reprezentatív beruházások – lásd a két választás előtt is átadott, mégsem befejezett, ráadásul a távlatos működési programot is nélkülöző Várkert Bazárt. Önmagában nincs azzal baj, hogy az amerikai elnöki könyvtárak vagy a Mitterrand-féle Grands Projets mintájára az Orbán-kormány is kifejezetten törekszik arra, hogy nyomot hagyjon maga után. A baj az, hogy ez megfelelő szakmai előkészítés nélkül történik. Csak remélni lehet, hogy a Liget Budapest előkészítésénél elkövetett hibákat nem másolja majd a következő évtized legkomolyabb beruházásának ígérkező várfelújítás.

 

*

A fentiekből az is következik, hogy ha kompromisszummentes építészetet keresünk ma Magyarországon, azt nem a közberuházások környékén találjuk meg. A magyar architektúra világa kettészakadt, de a szakadás vonala nem a „szervesek” és a „racionálisok” között nyílik, mint azt a fent hivatkozott szalon kurátora megfogalmazta, hanem azok között, akik szükségszerűnek fogadják el, hogy szakmájuk a politika játékszerévé vált, és azok között, akik nem. A működés közege ugyanis végletesen megváltozott az elmúlt években – és alighanem a legnagyobb probléma az, hogy erről sem a szakma, sem az ország választott vezetői nem hajlandók tudomást venni. Az építészet nemzeti és globális szinten is alkalmatlannak bizonyult arra, hogy válaszokat kínáljon a válság felvetette nemzeti és globális problémákra. Sokan felismerték viszont, hogy hasznos lehet egy tágabb eszköztár részeként. Ami igazán fontos ma, azt nem egyes építészek csinálják – de fontos szerepet kapnak benne. Az építész ma nem csupán házat tervez, hanem enteriőrt, arculatot, terméket, életmódot, felhasználva más szakmai tudásokat, felmérve szélesebb körű igényeket. Ami igazán fontos, azt emberek csapatai csinálják, akik kertet építenek, tereket és épületeket tesznek új célokra használhatóvá, rendezvényeket, mozgalmakat szerveznek, kulturális központokat vagy kisvállalkozásokat nyitnak és működtetnek, véleményeket és álláspontokat fogalmaznak meg – azzal a meggyőződéssel, hogy egy települést nem politikusok vagy mérnökök, hanem emberek tesznek élhetővé. Az utóbbi évek olyan váratlan, mégis természetesnek tűnő, fantasztikus velejárója ez, ami alig fogható meg az építészetkritika hagyományos eszkö­zeivel – és amivel nem hasonlítható össze semmiféle reprezentatív nagyberuházás.

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatása mellett jött létre.

szerző
Kovács Dániel
publikálva
2014/51. (12. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk