De miért?
Az államosítás tényleges indokául felmerült, és ezt az egészségügyi államtitkár sem igen cáfolta, hogy mára tűrhetetlenné vált a gyógyszer-nagykereskedők kórházakkal szembeni viselkedése: hogy ti. a kiszállított áruért pénzt kérnek! Az állami kórházaknak viszont egyre csak nő a lejárt tartozásuk, nem tudnak fizetni, tehát a nagykereskedőknek nem is kellene ezt annyira erőltetni. A kormányzati zsaroláson már senki nem akad fenn, a kérdés inkább az, hogy a nagykereskedők helyébe lépni szándékozó állami szolgáltatót vajon miért nem fogja zavarni, ha nem fizetnek neki. Szóba jöhet, bár nem valószínű, hogy az államosítással a szektor által termelt néhány milliárdos profit lenyúlása volna a cél. Ekkora bevételt azonban bármelyik minisztériumi kifutófiú előállít egy közepesen szellemes különadóval, és ez a profit az új állami nagykereskedő működésével úgyis veszteséggé változna át. Elképzelhető persze, hogy nem is kell ilyen körmönfont magyarázatokat keresni: a gyógyszer-nagykereskedelem monopolizálására pusztán az újabb hatalomkoncentráció és/vagy a „gazdasági hátország” kiszolgálása miatt van szükség. Elvégre lassan úgyis minden ágazat sorra kerül: most éppen a gyógyszer-nagykereskedelem következik.
De legalább a leendő cég elnevezésével nem kell sokat bajlódni: az 1949-es államosítás után negyven évig a Gyógyáruértékesítő Nemzeti Vállalat végezte a gyógyszerellátást – ez ma is megállja a helyét, esetleg némi szórendi finomhangolást igényel. A patikai és kórházi kiszállítást végző több száz jármű beszerzése és üzemeltetése, a raktárak bérlése, a berendezések vásárlása mind remek lehetőség százmillió forintok ellopására, ezen nincs mit magyarázni. Az új nemzeti cég vezetőségének összeállításán sem kell sokat gondolkodni, amennyiben van még olyan rátermett kormányzati káder, aki focicsapatban játszik. Mindezeknél sokkal fontosabb, hogy a monopólium milyen következményekkel járna a gyógyszerellátásra.
Még működik
A 620 milliárdos gyógyszer-nagykereskedelmi piacon tucatnyi szereplő osztozik, de a forgalom döntő része négy vállalkozáshoz köthető. A többségében magyarországi gyógyszergyártók (Richter, Egis, Béres) tulajdonolta Hungaropharma 37 százalékot, a német Phoenix 35 százalékot, az izraeli tulajdonú Teva 15 százalékot, és a szintén izraeli befektetők tulajdonában álló Euromedic-Pharma 8 százalékot fed le (utóbbiak a teljes gyógyszerpiac negyedét adó kórházi forgalom legnagyobb szereplői). Adózott eredményük erősen függ az adott évben éppen bevezetett kormányzati „reformoktól” is – általában pár milliárdnyi, a forgalom nulla és kettő százaléka között ingadozik. A hatóságilag maximált árrés öt százalék – ennek kisebb részét a nagykerek – a mindeddig jól működő versenypiac miatt – kénytelenek átengedni a patikáknak.
Ma a magyar betegek számára elérhető szinte ugyanaz a gyógyszerválaszték, amelyhez hozzáférnek a német, amerikai vagy norvég betegek is. Ez persze a gyógyszer-ártámogatás további lefaragásával könnyen megváltozhat (a drága gyógyszert teljes árán kevesen veszik meg, nem éri meg a gyártónak idehozni), de most még jó a helyzet. Ehhez viszont hatalmas, bonyolult és gyakorlatilag kifogástalanul működő logisztikai háttérre van szükség. A patikákban mintegy hatezerféle gyógyszer kapható, továbbá gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású készítmények, gyógyászati segédeszközök, gyógynövények, orvostechnikai eszközök, az étrend-kiegészítők közé besorolt vitaminok, ásványianyag-tartalmú készítmények, tápszerek, babaápolási cikkek stb. A nagy, országos lefedettségű, mindent készleten tartó nagykereskedők mintegy 22 ezer féle terméket tudnak szállítani. Mindehhez a megfelelő raktárkapacitáson túl automata kiszedőrendszerekre, folyamatos informatikai fejlesztésre is szükség van. A nagykereskedők feladata az áru megrendelése a gyártótól, a beszállítás, a folyamatos készleten tartás, a minőségbiztosítás. Speciális termékre speciális szabályozás is vonatkozik, így aminek a forgalmazására a nagykereskedő engedélyt kapott, azt köteles is folyamatosan készleten tartani. Sok esetben különleges igényekről van szó: például a csak egy kicsit felelőtlenül tárolt inzulin is csúnya dolgokat tud művelni. Ha egy gyógyszert vagy étrend-kiegészítőt valami miatt utólag kivonnak a forgalomból, szintén a nagyker szállítja el a gyógyszertárból/kórházból, valamint ők gyűjtik össze a patikába visszavitt hulladék gyógyszereket is.
Nem kell persze misztifikálni a dolog nehézségét, de a gyógyszerellátás jelenleg kétségtelenül kielégítően működik. A patikákba mindennap kétszer, a kiemelt területeken akár háromszor-négyszer is szállítanak a nagykereskedők. Ez azt jelenti, hogy amit a beteg nem tudott megvenni a gyógyszertárban délelőtt tízkor, azért visszamehet délután négyre. Ha munkába menet nem tudta kiváltani a receptjeit, munkából jövet már megteheti – a legnagyobb várakozási idő nagyjából 24 óra. Éves szinten 300 milliós dobozforgalomnál nyilván előfordul téves kiszállítás a gyógyszertárba, de ez ritka, és akkor is egy egyszerű reklamációs procedúra után nagyon rövid határidővel – akár pár órán belül – korrigál a nagykereskedő. A várakozási időt persze le lehetne faragni majdnem nullára is, ha a patikáknak lenne pénzük óriási raktárkészletek fenntartására – ehhez a hatósági árrést kellene emelni, azaz ún. gyógyszeráremelésre volna szükség. Mivel ilyesmiről szó sem lehet, a gyógyszerek viszonylag gyors elérhetőségét éppen a nagykereskedők rugalmassága biztosítja. A rendszer biztonságos üzemelésére jellemző, hogy hamisított, nem engedélyezett, veszélyes gyógyszerutánzatok eddig valóban nem tudtak bekerülni a patikákba – mérgező készítményekért az érdeklődő publikum kénytelen az internethez fordulni.
Manapság szinte szégyelli leírni az ember, annyira anakronisztikus a felemlegetése, de mindez a verseny eredménye: bármikor bármit lehet a konkurenciától is rendelni. Az, hogy egy ilyen bonyolult üzem ekkora árréssel ilyen színvonalon képes, ráadásul nyereségesen képes működni, egyáltalán nem természetes dolog egy olyan országban, amelyik amúgy még a csatornafedeleket is képtelen az úttest felületével szintbe hozni, például. Aki ebbe a működő rendszerbe belepiszkál, a tűzzel játszik.
Miért is ne?
Ha a monopolizálás esetleg egyszeri állami bevételt hozó koncesszióba adást fog jelenteni, az ugyan ellentétes az unió szabályaival és a józan ésszel, de talán ez okozná a legkisebb kárt. A kedvezményezett cég végre konkurencia nélkül maradna, nem kellene bajlódnia az azonnali szállításokkal. Az is elég tragikus, amikor manapság a tankönyvek késnek néhány napot, hetet, évet, képzeljük el azt, amikor egy betegség kezelése csúszik ennyit. Persze, aki beteg hétfőn, az beteg lesz pénteken is, valószínűleg csak kevesen fognak ebbe belehalni. Ha az állam magának tartja meg a gyógyszerellátást, akkor a széthordhatók széthordása után hamar felmerülne a kínálatszűkítés is: mégis, minek két és félszáz gyógyszergyártó termékeivel vesződni? Nem kell óriási változásokra gondolni, elég, ha néhány kardinális gyógyszer gyártója unja meg, hogy egy marginális piacon (mint amilyen a magyar) kell inkompetens, fenyegetőző szarháziakkal egyezkednie. A magyar lakosság döntő többsége talán el sem tudja képzelni, milyen volt a 80-as évek végi romániai vagy a jelenlegi szerbiai gyógyszerhiány. De megtudhatja, és akkor nemsokára nekünk is lehet járni Ausztriába és Szlovákiába gyógyszerért – teljes áron. Amit csak kevesek engedhetnek meg maguknak.
Ám az államosítás legvonzóbb folyománya kétségtelenül annak a lehetősége, hogy az államosítók válogassanak a gyógyszertárak között. Jelenleg a nagykereskedők a rendelési volumen és a vállalt fizetési határidő alapján kínálnak kedvezményeket a patikáknak, de lehet ezt másképp is csinálni. Még a trafikokhoz hasonló kiskereskedelmi piacfelosztásra sem lesz szükség, elég az elosztást koordinálni. Amikorra kiderül, hogy a kormánytagok és barátaik tulajdonában lévő gyógyszertárak valahogy a gyártói áraknál is olcsóbban jutnak áruhoz, már rég túl leszünk a nagykereskedelem államosításán, és mindenki örül, ha egyáltalán gyógyszerhez jut.
Ha először nem ez volt is a cél, előbb-utóbb valakiben úgyis felmerül ez a szép perspektíva. Nemigen lehet megindokolni, miért ne tennék meg.
