Sokan meddő vitának tartják azt, ami a vallásos hit védelmezői, illetve a szabad szólás hívei között zajlik mostanság a Mohamed-karikatúrák miatt. Pedig nem az. Nem azért, mert emiatt Nigerben keresztény templomokat gyújtott fel a fanatikus csőcselék, Pakisztánban pedig tüntetéseket váltott ki az eset, hanem mert azok, akik épp az iszlám világon belül gondolják úgy, hogy minden bajuk forrása a középkorias vallási elfogultság, megerősítést, igazolást kaptak a nyugati magatartás révén.
Hiba lenne azt gondolni, hogy az iszlám világban nem változik semmi, miként az is ostobaság, hogy Nyugaton – az individuum szabadságának védelmeként – természetes jognak számított felvállalni egy-egy vallási dogmával szembeni fenntartást.
Hogy egyelőre ez utóbbinál maradjunk: nem csak 1926-ban, amikor Max Ernst először tette közszemlére Kölnben a Szűz Mária elfenekeli a kis Jézust három tanú jelenlétében című festményét, hanem azóta is ugyanaz a vita folyik a keresztény hitvilágon belül: szabad-e egy művésznek ilyen mérvű tabudöntögetésbe fognia.
Egyfajta felekezeti meghasonlás kísérte Pier Paolo Pasolini Teoremáját (1968), mely először megkapta a Nemzetközi Katolikus Filmhivatal díját a Velencei Filmfesztiválon, hogy aztán a díjat visszavonják, a Vatikán pedig indexre tegye a filmet.
Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértését (1988) Bécsben láttam, jóval azt megelőzően, hogy Budapesten bemutatták volna; éltes matrónák tüntettek a vetítés ellen, s a moziba igyekezvén egyikük nemcsak röpcéduláját tukmálta rám, hanem roppant melleivel szinte felöklelt…
Pár éve meg az amerikai Terrence McNally Corpus Christije (1997) keltett felzúdulást, melyben Krisztus napjaink hőse és – visszautalva Pasolinire – történetesen meleg.
Változott ezzel a keresztény egyházak helyzete a világban? Nem. A felekezetek persze alaposan megváltoztak, miként a körülöttük lévő világ is, de semmiképp sem emiatt. Sőt, úgy vélem, ahhoz, hogy az egyházak helye megmaradjon az emberek életében, ennek a változásnak időnként be kell következnie. A dajkamesék tabuinak pedig le kell hullaniuk…
És nem csak a nyugati zsidó-keresztény kultúrkörben. Hogy mennyire így van, azt a török újságírónő, Ceyda Karan példája mutatja a legjobban. A Cumhuriyet című isztambuli liberális lap munkatársaként szolidaritást vállalt a Charlie Hebdo lemészárolt szerkesztőivel. Ami ezután következett, azt ekként írta meg a lap január 15-i számában:
„Ezer és ezer levelet kaptam, inzultusokkal, sőt halállal is megfenyegettek. Ez teljes ellentétben van azzal a mélyen emberi és érzékeny üzenettel, mellyel a karikatúrát kolumnámban elhelyeztem. Azért tettem közzé a Charlie Hebdo rajzát, mert abban semmi »gyűlölködőt« vagy »sértőt« nem találtam, elvégre azon egy könnyező alak ennyit mond: »Minden megbocsátva…« Bárkinek ijesztőnek tűnhet valami, de nekem mint újságírónak jogom van szabadon kinyilvánítanom a véleményemet, és jogom van a lelkiismereti szabadsághoz is. Ha figyelmen kívül hagytam volna francia kollégáim barbár legyilkolását, akik humoros formában fejezték ki gondolataikat, többe nem nézhettem volna tükörbe.”
A török iszlamista hatóságok megtiltották a Cumhuriyet január 14-i, vagyis azon számának forgalmazását, melyben a szerkesztők – szolidaritásuk jeleként – újraközölték a francia hetilap néhány rajzát, közöttük a „megbocsátó Mohamed” képet is.
És még mondja valaki, hogy nem a véleménynyilvánítás szabadságáról van e vitában szó!
A szerző a DK külpolitikai kabinetvezetője
