Cserey Gyula

Az oroszlán ugrani készül?

Kiléphet-e Nagy-Britannia az Európai Unióból?

  • Cserey Gyula
  • 2013. március 1.

Publicisztika

David Cameron brit miniszterelnök szerint felül kell vizsgálni az országa és az Európai Unió közötti viszonyokat, mert hátrányosak az Egyesült Királyságnak. Az így kialkudott új játékszabályok fényében dönthetnének majd a britek a legkésőbb 2017-ig megtartandó népszavazáson, hogy az unión belül vagy kívül akarják-e folytatni.

Hogy pontosan hol van Cameron szerint a kutya elásva, az nem derült ki múlt heti beszédéből, de az igen, hogy szerinte a briteknek - és mindenki másnak - "rugalmasabb, alkalmazkodóképesebb és nyitottabb" unióra van szükségük. Vagyis szerinte nem arra van az előre, amerre az európai mainstream gondolja, nevezetesen a jelenleginél jóval szorosabb integráció, a valódi bank-, költségvetési, gazdasági és végső soron politikai unió irányában.

Ha mennek

A britek viszonya az európai egységhez a legjobb esetben is ambivalensnek nevezhető. Churchill ugyanabban a beszédében, amelyben az Európai Egyesült Államok megalapítását vizionálta, azt is leszögezte, hogy országa ebben tagként nem venne részt - bármenynyire is kívánatos az új formáció, a "briteknek saját álmuk és saját feladataik vannak". Végül 1973-ban csatlakoztak az EU elődjéhez, az Európai Gazdasági Közösséghez, hogy alig két évvel később egy népszavazáson dönthessenek az esetleges kilépésről. (Maradtak.) Később kiverekedték maguknak, hogy a közös költségvetési befizetéseik kétharmadát visszatérítsék nekik, nem csatlakoztak sem a gazdasági és monetáris unióhoz (a közös valutához), sem a schengeni megállapodáshoz (a belső határok megszüntetéséhez és a közös külső határ bevezetéséhez). Mentességet (opt-out) kaptak a munkaidő-irányelv (legfeljebb 48 órás munkahét) alkalmazása alól is. Legutóbb nem kellett nekik a versenyképesség és a foglalkoztatás növelését meg a fenntartható államháztartást és a pénzügyi stabilitást célzó ún. Euró Plusz Paktum, és nem lelkesednek a bankunióért sem. Mindezek fényében miért kell mégis nagy jelentőséget tulajdonítanunk a Cameron-beszédnek?

Egyrészt azért, mert a bennmaradásról vagy kilépésről döntő népszavazás belengetésénél nem lehetett volna súlyosabb nyomatékot adni az uniós szerződések újraírását sürgető igényeknek. Különösen úgy, hogy a szigetországiak viszonya az EU-hoz egyértelmű: az elmúlt húsz év során mindössze kétszer haladta meg a tagságot támogatók száma az azt elutasítókét. Azaz most konkrét és reális veszélye (más szemszögből: esélye) van a brit kilépésnek. Másrészt pedig azért, mert az időzítés nem kedvező azon tagállamok számára, amelyek - a britekkel szemben - épp hogy szorosabb és mélyebb gazdasági és politikai integrációt akarnak, és az ehhez szükséges szerkezetváltás feltételeiről és az egyes részletszabályozásokról tárgyalnak. S eközben még az unió következő, 2014-2020-as keretköltségvetésének megalapozását is végig kell harcolniuk.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egyes brit követelések ne lehetnének legitimek, sőt akár teljesíthetők (bár tényleg zavaró, hogy ezeket rögtön a kilépési fenyegetésnek kell megtámogatnia). Cameron szerint "mindent az asztalra kell tenni": jó okkal vélhetjük, hogy elsősorban nem a visszatérítésre gondolt. Kemény tárgyalások lesznek, melyeken a britek számos témát fognak feszegetni - a gazdaságirányítástól kezdve az igazságügyi és rendőrségi együttműködésen keresztül a szociális koordinációig. De ők is tudják: a kilépés az EU-ból nekik is jelentékeny veszteségekkel járna. A vita a szigetországban épp azon folyik, hogy ezeket kárpótolhatják-e a "visszanyert függetlenségből" származó előnyök. A londoni Institute for Public Policy Research szerint az ország GDP-je tartósan 2,25 százalékkal csökkenne a jelenlegihez képest, veszítenének a globális piacokon megszerzett részesedésükből, diplomáciai és kulturális befolyásukból. De mindenekelőtt elveszítenék azt a lehetőséget, hogy aktívan alakítsák az európai politikákat: márpedig ezek némelyikében, például a kül- és biztonságpolitikában, a kereskedelempolitikában vagy az egységes piac és a pénzpiacok alakításában most markáns irányító, befolyásoló szerepük van. Cameron vállalkozása politikailag sem kockázatmentes, hiszen nemcsak a piacok viszonylagos stabilitását veszélyeztetheti az elhúzódó konfliktus, de végérvényesen rossz irányba viheti a már most is érzelmektől túlfűtött angliai vitát. A demagógiával természetesen az EU is sokat veszíthet - az Egyesült Királyság tényleges kiválásáról nem is szólva: az ugyanis precedens nélküli helyzetet teremtene az integráció történetében, és óhatatlanul destabilizálná az uniót. Mai eszünkkel nehezen elképzelhető, hogyan lehetne jól kezelni ezt a szituációt. A britek kiválásával az EU éppen azt a tagját veszítené el, amely legotthonosabban mozog a globális piacokon és a releváns nemzetközi szervezetekben (G8, G20, WTO), történelmi és egyéb okokból nagy befolyással bír az EU legfontosabb versenytársaival (USA, Japán, BRIC országok, a Közel-Kelet országai) folytatott párbeszédek irányításában, és amelyik - tény, hogy gyakran kevéssé konstruktívan, de egyes fontos területeken épp a leginkább előremutatóan - az integráció fejlődésének kritikusaként egyfajta pozitív ellensúlyt képez a közös diskurzusokban.

Ha maradnak

Ám bajosan látni azt is, hogy a britek miként érhetnének el a mostanitól jelentősen különböző tagsági feltételeket. Nyilván nem akarnak uniós kompetenciákat l'art pour l'art repatriálni, csak ha valamiféle pozitív gazdasági, szociális, netán egészségügyi, környezeti, biztonsági vagy bármilyen politikai hozadékkal kecsegtetnek. Az is biztos, hogy a londoni kormány fel tud majd mutatni legalább néhány olyan európai jogszabályt, amelyek okán az Egyesült Királyságot valaminő gazdasági vagy szociális hátrány éri. Másfelől nem valószínű, hogy a többi tagállam - elsősorban természetesen a németek és a franciák véleménye számít - és az uniós intézmények kellően rugalmasak lesznek a tárgyalások során. A gazdasági kormányzás kiépítése, az új pénzügyi mentőeszközök kialakítása és a megerősített fiskális szigor bevezetése egyébként is számos konfrontációt szült a brit kormánnyal. Ráadásul nyilvánvalóvá vált: ezek az eszközök sem elégségesek a válság leküzdéséhez, a bankunió, a fiskális unió és a politikai unió létrehozására. Az Egyesült Királyság tagsági feltételeinek megváltoztatásáról csak akkor lesz egyetértés, ha az nem gátolja az unió hosszú távú céljait, tehát az intelligens, fenntartható és befogadó gazdasági növekedést, a mélyebb, szorosabb és szolidárisabb integráció struktúráinak a kiépítését.

Az unió történelme válságok sorozata, és az államszövetség végeredményben mindig erősebben, ha nem is egyszerűbben jött ki ezekből. Értelmezhető információra és azon alapuló vitára sokkal inkább szükség van, mint eddig, annak érdekében, hogy az elhúzódó gazdasági, pénzügyi és szociális válság ne forduljon intézményi válságba. A mostani intermezzo jó esetben nemcsak a briteknek, hanem más kétkedőknek is hiteles válaszokat adhat.

A szerző jogász, az Európai Bizottság munkatársa.

Neked ajánljuk