Ugyanakkor a meghátrálás tartalma jóval kevésbé utal valódi visszavonulásra, mint maga a ténye. A felsőoktatás kérdésében a kormány a klasszikus oszd meg és uralkodj taktikát követi. A HÖOK-kal tárgyal, de a radikálisabb (és veszélyesebb) Hallgatói Hálózatot távol tartja a folyamattól. A HÖOK elmúlt negyed százada pedig több hasonlóságot mutat a szakszervezetekkel, mint a '68-as diáklázadókkal. Közben tél van és vizsgaidőszak, ha a miniszter ügyes, mire visszatérnek a hallgatók, már lesz is valamiféle megállapodás - amely ha nem is elégít ki minden igényt, de arra elég lesz, hogy csillapítsa a rebelliót. És akkor már a HÖOK-nak mint megállapodó félnek is az lesz az érdeke, hogy védje a paktumot, amit ő kötött. A regisztráció kérdése még homályosabb. A választás előtt 16 hónappal nem tudni, mire készül a kormány. Csak annyit árultak el, hogy tudomásul veszik az Alkotmánybíróság döntését, de e döntés után még mindig bőven van tere a kreativitásnak, azaz a Fidesz számára előnyös szabályozás megalkotásának.
Orbán január 17-i rádióinterjújában már az aratás évéről beszélt. Ami annyit jelent, hogy az iskolák államosításával és a járások visszaállításával a hatalmi átalakítás utolsó mozzanata is lezárult, a polgárokat nem zaklatják tovább. Nyilván jelentené ez azt is, hogy a választóknak érzékelniük kell a változások pozitív hatásait, azaz - miután a gazdasági növekedéssel valószínűleg Matolcsy miniszteren kívül már senki nem számol - a kormány majd néhány jól irányzott üveggyönggyel kívánja a neki kedves szavazói rétegek jóindulatát megvásárolni.
Akár kutatták és mérték a várható hatásait, akár nem, amikor Orbán visszakozott, nyilvánvalóan az esze és nem az ösztönei szerint cselekedett. A miniszterelnök már korábban is többször tanújelét adta annak, hogy versenyhelyzetben képes az önuralom erényét gyakorolni. A 2006-os kampány során szinte egy teljes éven át vidéki Elvis Presleynek álcázta magát és konzultációról konzultációra igyekezett meggyőzni hallgatóságát arról, hogy lehiggadt, és a hibáiból okuló, azaz a szavazók életvilágát semmilyen módon nem fenyegető politikussá alakult át. És bár a 2010-es kampány ebből a szempontból nem mérvadó, mert a Fidesznek - döntő fölénye miatt - csak hallgatnia kellett arról, hogy mire készül, de Orbán minden választási hadjáratát a semmitmondás, vagy legalábbis a minél kevesebbet mondás jegyében csinálta végig. (Csak vessünk véget a népnyomorító posztkommunisták uralmának, és minden jobb lesz mindenkinek!) Bár voltak hullámvölgyek, e megközelítés sikerét mi sem demonstrálja jobban, mint a 2010-ben kapott 2,7 millió szavazat.
De mekkora esélye van most ennek az elmúlt napokban nyíltan és határozottan meghirdetett konszolidációs stratégiának - ha a "konszolidáció" fogalma alatt a politikai középen kallódó szavazatok begyűjtését, és a kormánypárt ily módon történő megerősödését értjük?
Beszéljenek a számok
A közvélemény-kutatási adatok szerint a Fidesz szavazói konszolidációja már korábban elkezdődött. A párt számára 2012 politikailag sikeres év volt, mert egyfelől tartósan lezárta szavazói útját a Jobbik felé, másfelől a demokratikus ellenzék az év nagyobb részében magával volt elfoglalva, így érdemi erősödés helyett stagnált vagy gyengült. A Jobbik bezáródni látszik jelenlegi, 10 százalék körüli támogatottságába. Hiába tesz fel a közvélemény döntő többsége számára releváns kérdéseket és reflektál közkedvelt, széles körben osztott indulatokra, mindezt csak korlátosan tudja politikailag vonzó formában kifejezni. (Ebből az is következik, hogy a demokratikus baloldal számára a Jobbik szavazói csak identitása komoly csonkítása árán jelenthetnek megszólítható célpontot - magyarán nincs keresnivalója azon a fertályon, mert nem tud és remélhetőleg nem is akar azon a nyelven beszélni.)
De sok dolga arrafelé a Fidesznek sincs - megindulhat középre. Ma Magyarországon 20-25 százaléknyi olyan szavazó van, aki legalább egyszer már Fidesz-szimpatizáns volt, de most nem az. A Medián számai alapján 6, a többiek szerint 12-13 százalék, azaz legkevesebb félmillió egykori Fidesz-támogató nem lelt politikai otthonra a választások óta. Az ő visszaszerzésük politikailag racionális cél, és ha nem is teljes egészében, de megvalósítható feladat.
Orbán most minden erejével azon lesz, hogy a következő bő egy évre nyugalmat biztosítson Magyarországnak. Nagyobb rendszer-átalakítás amúgy sincs napirenden, a feladat a rendszer működtetése. Egy-két veszélyzónára kell összpontosítani, és arra, hogy a költségvetésben maradjon némi mozgástér szavazatmaximalizáló intézkedések finanszírozására. Ebben nincs semmi különleges. Választási évben általában így járnak el a kormányzó pártok, és a legutolsó választás kivételével mindig ez történt Magyarországon is. A konszolidációnak azonban van két korlátja.
A kormány mint korlát
Az egyik részben a költségvetés helyzetével függ össze, és a kormány működéséből fakad, a másik a Fidesz mint jobboldali gyűjtőpárt természetéből. Másképpen fogalmazva: Orbán mindent maga alá gyűrt, csak két, a konszolidáció szempontjából kulcsfontosságú területet nem ural: a kormányt és a Fideszt. Hatalmi értelemben persze korlátlan úr mindkettő felett, azt nevez ki, és azt küld el, akit akar, legyen szó választókerületi elnökről vagy miniszterről. A polgármesteri és a képviselői összeférhetetlenség bevezetésével lényegében arra kényszeríti potenciális pártbéli ellenfeleit, hogy lemondjanak politikai és gazdasági autonómiájuknak még a lehetőségéről is (jelesül a polgármesterségről). Mégis: a kormányra és a pártra is igaz, hogy az embereket uralja, de a folyamatokat nem - vagy csak részben - tartja az ellenőrzése alatt.
A költségvetési fegyelem mindenek előtt való, ha a miniszterelnök bármiféle mozgásteret akar - hisz mozgástér akkor lesz, ha az Európai Unió hisz a kormánynak és megszünteti a túlzottdeficit-eljárást. Akkor lehet majd "lazítani", még ha igazi nagy dobásra - áfacsökkentés, nyugdíjemelés, devizahitel-kiváltás stb. - a kormánynak így se marad lehetősége. Tegyük egy pillanatra félre azt a kérdést, hogy sikeres lesz-e a kormánynak ez az erőfeszítése. Vizsgáljuk meg inkább azt két példán, hogy a megfelelési kényszer milyen hibákat kényszerít ki az apparátusból.
Ha igazak a sajtó értesülései és a szakmai pletykák, az e-útdíj-tender győztese által megajánlott áron esély sem volt arra, hogy kiépüljön a rendszer. Ezzel együtt értékes hetek teltek el, míg végül a győztes - a határidők miatt erőteljes nyomást gyakoroló apparátus ellenében - visszalépett a megvalósítástól. A szokványos megoldás ilyenkor új tender kiírása lenne - de ez esetben a további csúszás miatt a költségvetés jelentős bevételtől esne el. Így itt is a "nem szokásos" megoldást jelentette be a miniszterelnök: majd az állami autópálya-kezelő megcsinálja. Ne legyen kétségünk, a rendszer így sem fog határidőre elkészülni. Ha a törvényesség minimális látszatára adni akar a kormány, talán fél év csúszással tető alá tudja hozni: ami 75 milliárd forint bevételtől "szabadítja meg" az idei költségvetést.
Hasonló a mindenkori kormányok Szent Gráljának, az uniós források felhasználásának a sztorija. Orbán a harmadik miniszterelnök, aki azt gondolta, hogy az uniós források indítják be a gazdasági növekedést. Miután kiderült, hogy nem, abba a reménybe ringatta magát, hogy a sokat szidott unió pénzéből legalább az újraválasztáshoz szükséges látványos fejlesztésekre futja majd. Csakhogy az uniós források hatékony felhasználása nem kormányzati elszánás függvénye, sokkal inkább a jól működő szakapparátusé és pályázati rendszeré. Ezt az apparátust azonban 2010-ben szétverték - nemcsak vezetőit, hanem a szakértőket is elhajtották. Így nem csoda, hogy az elérhető 8200 milliárd forintból 2012 végéig alig a felét sikerült kifizetni. Jellemző, hogyan reagált a kormány erre a helyzetre: megszüntette a források menedzseléséért felelős Nemzeti Fejlesztési Ügynökséget, és visszatért az egyszer már elvetett - mert rossz hatékonyságot produkáló - kiindulópontra, amikor is a minisztériumok felelnek a pénzek felhasználásáért. A kudarc borítékolható. (Erről lásd Heil Péter kitűnő írását a Haza és Haladás blogján.)
A zökkenőmentes, nyugodt kormányzás nem fog elérkezni. A kormányzás, Bokros Lajos szavaival élve olyan, mint a cirkáló: lassan fordul, de gyorsan süllyed. Ellenjavallt folyamatosan változó igényekkel és tűzoltásszerű beavatkozásokkal állandó reakciókényszerben tartani az apparátust - mert akkor az egyik helyen a kréta fogy el váratlanul, a másik helyen meg egy tendert kell megsemmisíteni. Így fordulhat elő az is, hogy Orbánnak sem sikerül elérnie, hogy a gazdasági válság idején ne fizessenek ki év végén milliós jutalmakat.
A párt mint korlát
Orbán tehát nem uralja a kormányt, de ami talán meglepőbb: a Fideszt is csak részben. Ez a másik magyarázata annak, amiért szkepszissel érdemes figyelni a konszolidációval kapcsolatos hangzatos bejelentéseket.
Ahogy a demokratikus ellenzék fegyelmezetlen napi működésében, úgy a Fidesz fegyelmezetlen értékei megjelenítésében és képviseletében. Míg az előbbitől zárt körben elmondott beszédek, titkos döntések, stratégiai dolgozatok buknak ki a nyilvánosságra, a kormánypárt köreiből a tisztátalan gondolatok szivárognak. Ha az egyik oldal azzal nincs tisztában, hogy mi a comme il faut szervezeti működés, a másik láthatóan azzal küszködik, hogy bizonyos dolgokat nem szabad kimondani: és nem a politikai illem okán, hanem azért, mert szavazatokat lehet rajta nagy számban veszíteni.
A példák hosszan sorolhatók Mikola dr. több 2006-os eszmefuttatásától (ezek egy része a határon túli magyarok szavazati jogáról vagy az iskolai fenyítésről már megvalósult, a többin a családjogi szabályozás keretében még dolgoznak a kereszténydemokrata államférfiak) Bayer Zsolt menetrendszerű mocskolódásáig. A félelemkeltő, illetve antimodernizációs kijelentések a Fidesz működésébe kódoltak. Ennek az első oka pártszociológiai jellegű lehet: a Fideszhez, miközben gyűjtőpárt lett, sokan és sokfelől csatlakoztak, és a fegyelmet szavatoló szervező elv mindig a hatékony politikai képviselet volt, kevésbé az alapító atyák amúgy is változó értékközössége. A második ok a magyar jobboldal antikommunista karakterével, a harmadik pedig - az előbbiből fakadóan - azzal a manicheus beállítódással áll összefüggésben, amivel a Fidesz a világot szemléli, ahogyan azt felosztja a fény (a Fidesz) és a sötétség (a posztkommunisták) duális birodalmára. A sötétség elleni harc egy pillanatig sem lanyhulhat, így aztán a híveket folyamatosan hevíteni kell, különben megrendülnek hitükben.
A Fidesz politikai számítása helyes lehet akkor, amikor részben meglovagolja, részben szítja az autoriter, etatista, antiglobalista, szalonrasszista közhangulatot. De ezzel be is zárja magát egy szavazói körbe. Nyirő József hamvainak utaztatásával éppúgy nem lehet szavazatszámot növelni, mint az angolnyelv-oktatást németre vagy latinra cserélő víziók szaporításával. Talán nem véletlen, hogy a Fidesz antimodernista narratívájának legélesebb és legnívósabb kritikája gyakran fiatal jobboldali szerzőktől származik manapság, és a Véleményvezér vagy a Mandiner oldalain olvasható.
A kormányzati működés szavazatmaximalizáló célú konszolidációjának megvalósítása nagyobb nehézségekbe fog ütközni, és kevesebb eredménnyel jár majd, mint amilyennek nyilatkozatai alapján a miniszterelnök látni szeretné. Az alcímben feltett kérdésre a válasz tehát: nem. A kormányváltásban bizakodók reményeit azonban azzal hűteném, hogy Orbánnak erre talán nem is lesz szüksége a politikai erőviszonyok jelenlegi szerkezete, azaz a szétforgácsolt ellenzék, ezen belül pedig a tartós növekedésre képtelen szocialista párt mellett. Az, amije van, még mindig bőven elegendő a kényelmes győzelemhez 2014-ben.
A szerző politikai szakértő. Két korábbi miniszterelnök (Bajnai Gordon, előtte Gyurcsány Ferenc) politikai főtanácsadója volt.
