A holland parlament eközben szenvedélyes vitát folytatott a Holland Királyság által követendő álláspontról, s meg is változtatta az eredeti kormányzati javaslatot. A magyar Országgyűlésben egyetlen szó sem hangzott el arról, mit kellene képviselnie Magyarországnak mondjuk szomszédunk, Ukrajna meghívásáról a NATO előszobájába. Az ellenzéki vezetésű külügyi bizottság a csúcs előtt egy nappal tűzte napirendjére a témát, amelynek egyedüli említésre méltó mozzanata az volt, amikor Németh Zsolt kollégám szemrehányást tett Magyarországnak azért, mert a nemrég csatlakozott országok közül egyedüliként nem írta alá az Ukrajna és Grúzia meghívását sürgető nyilatkozatot. A kormányt képviselő Szekeres Imre honvédelmi miniszter elmondta: Magyarország támogatja Ukrajna és Grúzia meghívását, majd megemlített egy Ukrajnában kétségkívül létező problémát - de a dolog nagyobb vitát nem kavart. Hát persze: Magyarországon az elmúlt években sem a NATO-bővítéssel, sem nagy szomszédunkkal, Ukrajnával kapcsolatban nem lehet olyan politikát formálni, amely átlépné a közvélemény ingerküszöbét, a távoli Grúziával még kevésbé. Ha mostani szövetségeseink is úgy viszonyultak volna hozzánk annak idején, mint ahogy mi viszonyulunk most másokhoz, akkor Magyarország még mindig ott limbózna az orosz befolyásolási törekvések és a Nyugat között.
*
Pedig rendkívül fontos eseményt tudhatunk magunk mögött, még ha a találkozó számos napirendi pontjában nem volt is komoly vita (például az afganisztáni jelenlét megerősítéséről). Óriási eredménye ugyanakkor a csúcsnak és személyesen Sarkozy francia elnöknek, hogy Franciaország hosszú évtizedek után visszatér a NATO katonai struktúráiba, ahonnan még De Gaulle tábornok, köztársasági elnök vezette ki őket; és az is, hogy Kanada mégsem vonul ki Afganisztánból, Franciaország viszont bevonul; továbbá számos ország - köztük Magyarország - megerősíti a jelenlétét.
A Szovjetunió megszűnése óta a NATO-csúcsok legnagyobb érdeklődést kiváltó döntései a bővítéssel kapcsolatosak. Ám míg korábban a bővítési döntések konszenzussal kerültek az állam- és kormányfők elé, Bukarestben ez nem így volt. Sem az új tagoknak szóló meghívó átadásában nem volt egyetértés, sem pedig abban, hogy a későbbi tagsági perspektíva megadása intézményes keretben történjék, vagy csupán politikai ígéretben öltsön testet.
Kezdjük a déli bővítéssel. Bár Magyarország sajnálatosan lemaradt a tízek sürgető leveléről, a magyar külpolitika az ügyben oroszlánrészt vállalt, a balkáni bővítés egyik motorja volt; ez logikus következménye annak, hogy a Balkán stabilizációja a magyar külpolitika prioritása. Horvátország, Albánia és Macedónia voltak a jelöltek, és az olvasó már tudja, hogy közülük Horvátország és Albánia részére kézbesítették a meghívót, Macedóniának nem.
Rögzítsük, hogy ami történt, az szégyenletes skandalum. Macedónia meghívása azért maradt el, mert Görögország megvétózta, úgymond nemzeti érdekeit képviselve. Macedónia - az egykori Jugoszlávia ugyanilyen nevű tartománya - a függetlensége elnyerésekor azt a nevet választotta magának, amelynek mindig is tartotta magát: a macedónok után Macedóniának. Macedóniát mindenki mással egyetemben Görögország is elismerte, ám már az ENSZ-be történő felvételekor kiharcolta, hogy Macedóniát ne Macedónia, hanem "A Korábbi Jugoszláv Macedón Köztársaság" néven vegyék fel. Micsoda impertinencia: képzeljük el, ha Ukrajnát "A Korábbi Szovjet Ukrán Köztársaság" néven lehetett volna csak elismerni! Az ok egyszerű: Görögország egyik északi tartománya a Macedón tartomány nevet viseli, és Görögország egyrészt el akarta kerülni, hogy az új országot egy tartományával összekeverjék, másrészt - és ez a súlyosabb - vitatja, hogy az ókori macedón hagyományoknak kizárólag Macedónia lenne az örököse. Miközben a NATO bővítése arról szól, hogyan lehet az egész Európára és az észak-amerikai kontinensre fenyegető súlyos veszélyeket távol tartani. A görög magatartás lehangoló - és amikor azt halljuk, hogy a magyar külpolitika feladata a NATO-n és az Európai Unión belül, hogy a magyar érdekeket érvényesítse, akkor emlékezzünk erre az esetre. Ezek a mondatok sohasem azokra a stratégiai, ha tetszik: geopolitikai érdekekre vonatkoznak, amelyek egy szövetségi rendszeren belül egyben Magyarország érdekei is, hanem arra, hogy tudunk-e több eurótámogatást elérni, vagy hogy tudunk-e fogást találni valamelyik szomszédunkon, amikor vitába kerülünk vele.
*
Az egyetértés teljes hiánya jellemezte a távlati bővítés kérdését is, vagyis hogy a NATO megajánlja-e Ukrajnának és Grúziának az úgynevezett Tagsági Akciótervet (MAP). Ukrajna és Grúzia meghívásának is az Egyesült Államok a motorja, ezúttal azonban komoly szövetségesei is vannak, elsősorban Közép-Európából és a Baltikumból. Magyarország elkötelezetten támogatja a MAP megadását mindkét ország részére. Nyugat-Európa ellenezte a tervet - Franciaország, Olaszország, Belgium, Spanyolország, Portugália, Luxemburg és immár Hollandia viszonylag csendben, míg Németország és személyesen Angela Merkel kancellár határozottan.
Lássuk az érveket!
Az Egyesült Államok szerint, ha egy demokratikus, a feltételeket teljesítő ország csatlakozni akar, és ha vállalja a közös védelem ráháruló részét, akkor a NATO-nak mint a demokratikus államok katonai szövetségének nem szabad nemet mondania. Ha Ukrajna és Grúzia szabadon megválasztott kormánya kinyilvánította azon szándékát, hogy be akar lépni a NATO-ba (amit idén január 5-én Grúziában egy népszavazás túlnyomó többséggel meg is erősített), akkor mi okunk lenne a kérést elutasítani?
A visszautasítás mellett érvelők három csoportba osztják indokaikat. Először: demokratikus deficit van mindkét országban; másodszor: Oroszország tiltakozása; harmadszor, és csak Grúziára vonatkoztatva: vannak ún. befagyott konfliktusok, azaz Grúzia nem képes szuverenitását gyakorolni területének nem elhanyagolható részén, Abháziában és Dél-Oszétiában. A NATO nem vehet föl olyan országot a tagjai közé, amely potenciális katonai konfliktusforrás Oroszországgal szemben.
Ám Oroszország ellenkezett akkor is, amikor mi lettünk a NATO tagjai, és ellenkezett akkor is, amikor a balti országok (Szlovénia és Szlovákia társaságában). Oroszország általában ellenkezik, különösen, ha a saját érdekszférájába tartozó országok törekednek NATO-tagságra. Továbbra is úgy véli: érdekeit sérti, ha egy korábbi szovjet köztársaság Nyugaton keresi a szövetségeseit. Pedig a Nyugatnak aligha lehet más válasza, mint hogy segítő kezet nyújt az orosz befolyás alól menekülni kívánó országoknak. És ez nem oroszellenesség, hanem az orosz külpolitika befolyásolásának egyedüli helyes módja. Tévedés azt hinni, hogy ha Oroszország ellenkezése miatt a NATO visszavonulót fúj, akkor Oroszország ismét mérsékelt hangra vált. Ellenkezőleg: a NATO meghátrálása az orosz keményvonalasokat erősítené. Hiszen orosz elemzők a NATO mostani vitatott döntését Putyin elnök müncheni, kemény hangot megütő beszédének tulajdonítják.
Viszont ha Oroszország hangos ellenkezése dacára a NATO felajánlja Ukrajnának és Grúziának a MAP-et, akkor... Nos, nem történik semmi. Oroszország fenyegetettsége természetesen nem nő, mint ahogy nem nőtt a visegrádiak és nem nőtt a baltiak csatlakozásakor sem. De ha Oroszország úgy gondolja is, hogy ezek a döntések sértik az érdekeit, akkor sem fenyegetőzhet - legfeljebb konzultálhat, elmondhatja aggályait, és meghallgathatja az ellenérveket. Azzal, hogy Oroszország a keménykedéssel maga hajtja szomszédait a NATO karjaiba - és azt éri el ezzel, hogy a NATO szemet hunyjon a két tagjelölt amúgy létező hiányosságai felett.
*
Mert vannak problémák mindkét országban. Grúziában nemrég még rendkívüli állapotot kellett hirdetni, miközben egy ellenzéki tévéállomást rendőri erővel szálltak meg. Továbbá: bár Szaakasvili elnök megválasztása legitim, nem kevés kérdőjel volt a választás sok részlete körül. A grúziai belpolitika megosztottságához képest Magyarország a béke szigete, a tbiliszi kormányt például még egyetlenegy alkalommal sem sikerült békés választáson lecserélni. Az ukrajnai problémákat is lehetne sorolni, de ehelyett azt érdemes inkább említeni, hogy sem a lakosságban, sem a politikai elitben nincs nyoma a konszenzusnak Ukrajna NATO-tagságát illetően. Sőt, a kormányoldal sem egységes.
Ám sem Szaakasvili, sem Juscsenko elnök elkötelezettségéhez nem fér kétség. Ami hiányzik, az az intézményi háttér, amely Magyarországon például, ha nyögvenyelősen is, de működik. E kifogások felemlegetésekor mindazonáltal hiba lenne elfeledkezni arról, hogy a NATO nem tagságot ajánl számukra, hanem akciótervet a tagsághoz. Hosszú évekbe is beletelhet, amíg kiderül, hogy a két országban stabilizálódik-e a demokrácia, hogy "beérnek-e" a tagságra. Olyan sokat beszélünk az "európai perspektíva" szükségességéről! Nos, éppen erről kellett a NATO állam- és kormányfőinek dönteni.
A befagyott konfliktusok léte (az abház és a déloszét probléma) tény. Mint ahogyan az is, hogy ha formálisan nem is, de valójában Oroszország is részese a konfliktusnak: katonailag ugyan békefenntartóként van jelen mind a két szakadár tartományban, ám politikailag a szakadárokat támogatja. Úgy tűnik, jelenleg ez a legerősebb érv a MAP megadása ellen. És egyben a legmeghökkentőbb is. Hiszen egy esetleges grúz-orosz katonai konfliktus semmiféle NATO-kötelezettséget nem jelent, mivel nem tagságról, csupán tagsághoz vezető akciótervről lett volna szó. Másodszor: ha Oroszország a konfliktusnak nem része, akkor hol itt az orosz-grúz háború veszélye? Ha viszont Oroszország részese a konfliktusnak, akkor ezt tessék kimondani, mert ez idáig mind a nemzetközi közösség, mind Oroszország tagadta ezt. Ha ugyanis Oroszország része a konfliktusnak, akkor nem végezhet békefenntartást a tartományokban - ez elég könnyen belátható.
*
A II. világháború utáni világrend egyik legbölcsebb döntése a NATO megalapítása volt, mégpedig Németországgal együtt. Ebben az időben a déloszét és az abház konfliktusnál lényegesen fenyegetőbb "befagyott konfliktussal" kellett szembenézni: az NDK-val, és a fal túloldalán nem "békefenntartók", hanem nagyon is valóságos fenyegetést jelentő szovjet csapatok álltak. Az Egyesült Államok és szövetségesei mégis vállalták a kockázatot. Ha másnak nem is, Angela Merkelnek, Németország első, az NDK-ban is élt kancellárjának illett volna erre emlékeztetnie, és a bővítés élére állnia!
Nem így történt, hanem különös kompromisszum született. Németország ellenkezése miatt a MAP-et ugyan nem adták meg, ám az állam- és kormányfők kommünikéje egyértelmű tömörséggel így fogalmaz: "Ukrajna és Grúzia a NATO tagjai lesznek." Végül is nem vágták rá az ajtót e két, korántsem tökéletes, ám reményteli országra. Tegyük hozzá: nagy csúfság lett volna, ha a NATO ezt a lehetőséget is megtagadja tőlük.
A szerző országgyűlési képviselő (SZDSZ), a külügyi bizottság tagja.
