Hétfő óta a koalíció kérdése az egyetlen belpolitikai téma, még a borsodi liberális álküldöttek ügye és a profitorientált egészségügy rémképe is teljesen háttérbe szorult. Médiasztár lett három fogalom: a kisebbségi kormányzás, a parlament feloszlatása és az előre hozott választás, valamint ezek politikai-alkotmányos feltételei, keretei.
Bár volt már rá precedens a III. köztársaságban, a kisebbségi kormányzás mind a politikatudományban, mint a politikai közéletben marginális, alig tárgyalt témakör a rendszerváltás óta. Azt, hogy mennyire keveset tudunk e két lehetőségről, az mutatja legjobban, mennyi téves információ jelent meg csak az elmúlt napokban a kisebbségi kormányzásról, illetve a parlament feloszlatásának alkotmányos lehetőségeiről. Minden ellenkező híreszteléssel szemben a magyar kormány és a parlament - mint intézmény - közjogi értelemben nagyon erős: ezek feloszlatásának, illetve lemondatásának kulcsa a mindenkori parlamenti többség kezében van. S ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy ezt a többséget a koalíciós szerződés vagy a politikai racionalitás tartja össze.
Kisebbségi kormány akkor jön létre, ha a parlamentben nincs senkinek többsége - vagyis a kisebbségi kormányzás nemcsak azt jelenti, hogy a kormánynak nincs törvényhozási, hanem azt is, hogy az ellenzéknek sincs kormánybuktató-parlamentfeloszlató többsége. A parlament feloszlatásához ugyanis a magyar alkotmányos szabályozás alapján - új - többség kell. A Fidesz vezetői többször is elmondták: számukra az előre hozott választás az egyetlen elfogadható megoldás, mert - úgymond - csak közvetlen választói felhatalmazással vállalják a kormányzást. Persze van ennek egy másik magyarázata is - a Fidesz és a KDNP a jelenlegi parlamenti matematika miatt ugyancsak rászorulna az MDF és az SZDSZ, illetve még egy független képviselő külső vagy koalíciós támogatására. Egy előre hozott választás azonban kényelmes, akár kétharmados parlamenti többséget is eredményezhet a pártnak - politikailag is racionális döntés tőlük, hogy az előre hozott választások mellett tették le a voksukat.
Jó lenne, ha végre észrevennénk: amíg egy párt kisebbségi kormányzásra képes, addig nem lesz előre hozott választás. A politológia koalíciókkal foglalkozó szakirodalma ún. törvényhozási koalíciónak is nevezi azt a formát, amikor van egy vagy több olyan parlamenti erő, amely megszavazza a kormányoldal javaslatait. A mai helyzetben az SZDSZ nyilvánvalóan egy dolgot akar minden körülmények között elkerülni: az előre hozott választást. Ha pedig ez így van, akkor máris kihúzhatjuk a "mi jöhet még?" listánkról a parlament feloszlatását és az előre hozott választás opcióját. Ebben a tekintetben részletkérdés, hogy a liberálisok milyen módon akadályozzák ezt meg - de attól, hogy nem lesznek valódi koalíciós partnerei a szocialisták kormányzásának, még nem biztosítanak automatikusan többséget a parlament feloszlatásához. Mondjuk ki tehát, amit már egy másodéves politológushallgatónak is tudnia kell: a kisebbségi kormány pontosan azért és addig működhet, amíg nincs a parlamentben e kormány megbuktatásában (és új kormányban vagy előre hozott választásban) érdekelt többség.
*
Látva az elmúlt napok elemzéseit, úgy tűnik, sokan nem értik a parlament feloszlatása és a parlament kormány iránti bizalma közti összefüggéseket. Annak ellenére sem, hogy régóta közhelyként emlegetjük: a rendszerváltáskor, majd az MDF-SZDSZ-paktum során az elsődleges szempont az ország kormányozhatóságának mindenekfelett való biztosítása volt. Valóban, a kétharmados törvények számának csökkentése és a konstruktív bizalmatlansági indítvány lehetősége a kormányt erősítette a parlamenttel szemben. Azonban nemcsak itt találunk alkotmányos "támaszt" a kormány parlamenthez viszonyított helyzetében, hanem a parlament feloszlatása, s így az előre hozott választás lehetőségeiben is. Azt már egyértelművé tettük, hogy előre hozott választáshoz parlamenti többség kell. Most nézzük, milyen egyéb lehetőségek vannak.
Az elmúlt napokban többen is megállapították, hogy ha a kormányt négyszer leszavazza a parlament, a köztársasági elnök feloszlathatja a parlamentet. Ez az állítás egész egyszerűen nem igaz, az Alkotmány 28. § 3. bekezdése ugyanis nem ezt mondja. Ott azt találjuk, hogy ha egy éven belül négy alkalommal megvonja a bizalmat a parlament a kormánytól, akkor kezdeményezheti a feloszlatást az államfő. Mit jelent ez? Azt, hogy egy éven belül legalább négy kormányváltás kell egy ilyen államfői lépéshez. Hiszen ha a kormányt bizalmi szavazáson leszavazza a parlament, az egyben azt is jelenti, hogy új kormány lesz.
Két dolgot kell tisztáznunk. Az egyik, hogy a kormány egyes javaslatainak parlamenti leszavazása, ellentétben azzal, ahogy most sokan vélik, önmagában nem bizalmi szavazás. A bizalmi szavazás részleteit az Alkotmány tételesen szabályozza (39/A §), és a parlament feloszlatásának lehetősége kifejezetten ehhez az eljáráshoz kapcsolódik. A másik fontos elem, hogy bizalmi szavazást csak a kormány kérhet maga ellen - és józan észszel gondolkodva egy kisebbségi kormány esetében ennek nem sok realitása van. Az ellenzék számára csak a konstruktív bizalmatlansági indítvány jöhet szóba, ami, tudjuk, szintén többségi döntés, csakúgy, mint a parlament feloszlatása. Ott vagyunk tehát, ahol a part szakad - elvégre miért buktatna egy éven belül négyszer kormányt az egységes többségbe kovácsolódott ellenzék, ha egyetlen döntéssel a parlamentet is fel tudja oszlatni?
*
Végül érdemes röviden az "instabil-teljesítőképtelen" kormány felvetéséről is szólni. Az elmúlt napokban ugyanis a kisebbségi kormányzást nagyon sokan ezzel a jelzős szerkezettel ruházták fel - ez a párhuzam azonban, első-második-sokadik olvasatra bármilyen logikusnak tűnik is, politológiai szempontból nem megfelelő, félrevezető.
Giovanni Sartori, a nemzetközi politikatudomány egyik legelismertebb szerzője összegezte egyik könyvében a "stabil és teljesítőképes" kormány ellentmondását. Bár valóban hajlamosak vagyunk első hallásra bedőlni annak, hogy a két fogalom összefügg, s az egyik hiánya eleve a másik hiányához vezet, ez nem így van. Sartori főleg olasz és latin-amerikai példákkal érvelve állítja: egy kormány stabilitása nem feltételezi, hogy teljesítőképes is - és megfordítva, egy kormány teljesítőképességéhez nem szükséges, hogy stabil legyen.
A kormány stabilitása ugyanis, folytatja Sartori, nem jelent mást, csak hogy kitölti az idejét. Attól még nem lesz teljesítőképes. Egy kormány úgy is lehet stabil, hogy éveken át nem tesz semmit. A kormány stabilitása ugyanis elsősorban nem attól függ, hogy mekkora az adott pillanatban mért népszerűsége a megkérdezettek körében, vagy mennyi ideje győzködi az ellenzék, hogy mondjon le. A kormány stabilitása csak annyit jelent, hogy minden pillanatban biztos parlamenti többséggel bír. De akármilyen nagy parlamenti többség sem feltételezi, hogy a kormány érdemi teljesítményt is produkál.
A teljesítőképességnek nem elengedhetetlen feltétele tehát a stabilitás. Attól, hogy a miniszterelnök és a kormány az év 365 napján nem automatikusan bírja a törvényhozás többségének a támogatását, és nem feltétlenül választástól választásig van hivatalban, még nem veszíti el cselekvőképességét és kormányzati teljesítőképességét. A kormány által benyújtott törvényjavaslatokból akkor is lehetnek törvények, ha nem üzemszerűen szavazza meg őket a biztos parlamenti többség, vagy ha érdemben nem csupán koalíciós, de többpárti egyeztetések is megelőzik. Akik tehát most automatikusan az amerikai politikában közkedvelt "béna kacsa" hasonlattal írják le a kormányt, azok vagy vérmes reményeiket prognosztizálják, vagy pedig a hangzatos és idézhető jóslások és értékelések kedvéért félrerakják az alkotmányjogi-politológiai szempontokat és elemzéseket.
*
Ha majd mindenki lehiggadt, érdemes lesz a kisebbségi kormányzásnak egy másik, a "béna kacsa" etimológiai-politikai értékelésénél valószínűbb, és általunk kedvezőbbnek ítélt, lehetséges következményére is figyelni: visszatér-e a politika a parlamentbe, a mindennapokba. A kisebbségi kormányzás ugyanis állandó egyeztetési kényszerhez vezet - és akik az elmúlt években amiatt aggódtak, hogy semmiről sem sikerül a parlamenti pártoknak megegyezniük, azok most talán megnyugodhatnak. Az egymás melletti elbeszélés helyett érdemi vitákra, párbeszédre lesz-lehet szükség. Ebben pedig minden, hazánk iránt elkötelezett erőnek szerepe és felelőssége van mindaddig, amíg ő saját maga nem tud stabil többségi kormányt alakítani. Abban a pillanatban ugyanis, a legszükségesebbeket leszámítva, úgyis újra háttérbe szorul majd a teljes körű parlamenti egyeztetés kényszere.
Végül, de nem utolsósorban az sem lenne hátrány, ha a mostani, kicsit hisztérikus belpolitikai hangulatban azért nem feledkeznénk meg az alkotmányjog és a politológia elemi tételeiről sem.
A szerzők politológusok, a Progresszív Intézet kutatói.
