Mit bökhet az Alkotmánybíróság az ellenzék ama beadványára, amely arra keresi a választ, hogy vajon mulasztásos alkotmányellenességben gázol-e az Ország-gyûlés, amikor háromhetente ülésezik? (A döntés a hírek szerint a következõ két hétben várható.)
Ne azon borongjunk most, hogy a Fidesz vagy a kormány mekkora cinizmusról tesz tanúbizonyságot, amikor a háromhetenkénti ülésezést az intézmény "hatékonyságának növelésével" indokolja. Az Országgyûlés kormányt ellenõrzõ funkciói nyilván nem lettek "hatékonyabbak" január óta, ha az interpellációkra, az azonnali kérdésekre, az ad hoc bizottságokra, az ellenzéki vélemények kinyilvánítására harmad annyi idõ jut, mint azelõtt. A hatékonyságra való hivatkozás, mint a Fidesz indoklásai általában, jól hangzó hazugság. De az, hogy a Fidesz hazudik, legyen a Fidesz baja.
A helyzet ennél súlyosabb.
1989-ben, a kerekasztal-tárgyalásokon, amelyek megalapozták az új köztársa-ságot, teljes volt a konszenzus, hogy Magyarország parlamentáris demokrácia lesz. Ekkor sokan sejtették azt is, hogy az új rend és intézményei - még ha a mûködésüket szabályozó törvények meg is felelnek a liberális demokráciák normáinak - egy idõ után népszerûtlenné válnak, hisz az országnak fájdalmas mûtéteket kell végrehajtania önmagán, és mert tisztességes és hozzáértõ politikusokból sem lesz épp túltermelés; amíg kiválasztódik az ország vezetésére alkalmas politikusi réteg, rémesen sok kretén és gazfickó vonaglását kell az embereknek végignézniük. Az országgyûlés szép csöndben le is írta magát nullára a népek szemében: a parlament vált a legnépszerûtlenebbé az új rend összes intézménye közül. A Fidesz jól érzett rá arra, hogy ha a parlamentet kissé halványabbra radírozza a közjogi térképen, senki nem nyúl majd utcakõért, és nem indulnak meg a parasztok sem kiegyenesített kaszával a Miniszterelnöki Hivatal felé.
Viszont.
Könnyen belátható, hogy az a parlamenti demokrácia, ahol nem mûködik rendesen a parlament, nem demokrácia. Magyarország gazdasági és mindenféle más emelkedését az elmúlt tíz évben a politikai szabadságok kiteljesedése tette lehetõvé. Ezek legfõbb, igazi letéteményese a parlament, amelybe szabadon választhatják meg képviselõiket a magyarok. Azok a politikai erõk, amelyek a parlament az elõzõ két ciklusban kialakult és többé-kevésbé bevált mûködését korlátoznák, e politikai szabadságok ellenségei, és a rendszerváltáskor széles konszenzussal kialakított alkotmányos rendet rúgják fel.
Az Alkotmánybíróság persze nem mondhatja ezt ki: és fõleg nem szabhatja meg azt, hogy milyen legyen a parlament munkarendje. Nem ez a feladata. (Még akkor sem, ha az elõzõ, a Sólyom-féle Alkotmánybíróság nem riadt vissza attól, hogy idõnként törvényalkotói funkciókat szerváljon magának.) Az Alkotmánybíróság (ez az új) legfeljebb azt mondhatja ki, hogy az országgyûlésnek a házszabályban kell szabályoznia saját idõbeosztását. Mivel a házszabály megváltoztatása kétharmados többséget igényel, megjósolható, mi lesz a dolog vége. A kormány javasolni fogja a háromhetenkénti ülésszakok házszabályba iktatását, majd az ellenzéket fogja okolni az Ab-határozat be nem tartásáért. És minden marad úgy, ahogy most van. Ami nem jelent mást, mint hogy a magyarországi parlamentáris demokrácia rendje nem képes önmaga megvédésére.
De a lényeg talán nem is ez. Nincs ugyanis olyan tökéletesre csiszolt közjogi gépezet, amely önmagában, pusztán okos törvények útján képes lenne kizárni a nem demokratikus kormányzást. A demokratikus kormányzáshoz e törvények mellé szükség van némi visszafogottságra is, tapintatra, udvariasságra; ha nem is belátásra, de bizonyos morális gátakra. Politikai kultúrára. Vagy, egyszerûbben: kultúrára.
Ennek hiányát bunkóságnak szoktuk nevezni. És nincs az az alkotmánybírósági határozat, amely betilthatná.
