Milan Kundera Tréfa című könyvének főhőse, a bolsevista Ludvík merő provokációként ezt írja kedvesének: "Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik! Éljen Trockij!"
A hatósági etnikai regisztrációt szorgalmazó ombudsmani javaslatról gondolkodva jutott az eszünkbe ez az idézet. Pedig tárgyunk csöppet sem vicces, inkább abszurd. Miközben az ország súlyos szociális és etnikai válsággal küzd, és embergyűlölők rasszista megfontolásból egy kisebbségi csoportot tartanak félelemben azért, mert szerintük ezek az emberek romák, azaz egy szerintük alsóbbrendű és nemkívánatos rassz tagjai, eközben tehát az állami szervek leginkább azzal vannak elfoglalva, hogy öltözködési stílusokat próbálnak azonosítani népirtási hagyományokkal. A kisebbségi jogi és az adatvédelmi ombudsman pedig épp most látja időszerűnek, hogy a világ végre fehéren-feketén megtudja, ki a roma.
Dr. Kállai Ernőt, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosát és dr. Jóri András adatvédelmi biztost minden bizonnyal a tisztesség és a jó szándék indította arra, hogy felvessék az etnikai regisztráció fontosságát, közzétéve az erről szóló jelentésüket a hivatal honlapján (http://www.kisebbsegiombudsman.hu/data/files/158627216.pdf). A két biztos úgy véli, az etnikai regisztráció, azaz annak hatósági nyilvántartása, hogy ki milyen kisebbségi csoporthoz tartozik, számos társadalmi nyavalyánkra megoldást hozhatna. A kisebbségekre vonatkozó pontos információk és adatok nélkül a politikában széles tere nyílik az etnobiznisznek. A bűnelkövetés tényleges etnikai vonatkozásainak ismerete nélkül mindenki szabadon sütheti rá másokra az etnikai bűnöző bélyegét, ordibálhat - megalapozatlanul - "cigánybűnözésről". A kisebbségek integrációjára szánt pénzek elköltése nem követhető, olyanok is hozzájutnak, akiknek ez a segítség nem járna. A bíróság előtt az etnikai jellegű diszkrimináció, illetve a rasszista indíttatású bűncselekmény csak nagyon nehezen, de leginkább sehogyan sem bizonyítható.
Miközben belátjuk e kérdések fontosságát, és mi is úgy gondoljuk, hogy megoldást - bár nem feltétlenül közöset - kellene találni rájuk, vitatjuk, hogy az etnikai hovatartozásra vonatkozó állami és hivatali adatgyűjtés lenne erre a megfelelő mód.
*
A két ombudsmannak az etnikai adatgyűjtésre vonatkozó javaslatai kiterjednének az élet számos területére, és érintenék a kisebbségi jogok gyakorlását, a különböző kompenzációs programokban való részvételt, a népszámlálási és büntető igazságszolgáltatási statisztikát és nyilvántartást, a származási jegyek rögzítését az állami gondozottak esetében. A javaslattevők az önmeghatározással szemben másokra bíznák, hogy eldöntsék, ki tartozik egy kisebbséghez. Ahogy Kállai Ernő egy frappánsnak szánt megnyilatkozásában fogalmazott, "a 'színvakság' tarthatatlan". Kállai szerint tehát színlátókra van szükség. Színlátók működnének a kisebbségi önkormányzati választásokon és a bírósági tárgyalótermekben, az állami nevelőintézetekben és a rendőri személyzeti nyilvántartásokat kezelő osztályokon. És bár az ombudsman a kisebbségekről általánosságban szólt, csak a színe szerint megkülönböztethető kisebbségre gondolt. A romákra. Mert ugyan honnét támadna annyi szakértő, például gyerekgondozó, aki meg tudná különböztetni az állami gondozásba kerülő ruszin csecsemőt az ukrántól? Ez lenne talán provokáló megjegyzésének a célja? Aligha - akkor pedig a javaslat célcsoportja nem a nemzeti, hanem az etnikai kisebbség.
A jelentés két szerzőjének tisztában kéne lennie ötleteik jogi lehetetlenségével, hisz maguk is jogvégzett emberek. Ám amikor azt javasolják, hogy a kisebbségi önkormányzati választásokon a részvétel jogát egy kooptálásos logika szerint működő bizottság bírálja felül, mit sem zavarja őket, hogy a kisebbségi jogok korábbi országgyűlési biztosát az Alkotmánybíróság évekkel ezelőtt határozatban biztosította ezen ötlet alkotmányellenességéről (AB 45/2005.). Ha mégis megvalósulna ez a javaslat, alighanem a rasszisták nagy kedvére és mulattatására szolgálna, amikor a kisebbség egyik csoportja megtagadná a rivális másik kisebbségi csoport tagjaitól a választási részvétel jogát. Ugyancsak a romákra gondolhattak a szerzők egy másik ötletükkel is. Eszerint ha valakit valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoporthoz vagy a lakosság egyes csoportjaihoz tartozása miatt ér agresszió, vagy ilyen bűncselekmény "áldozatáról van szó, (akkor) egyéni adat szükséges a tényállás megállapításához". Ez a javaslat egészen új - nem kevésbé abszurd - perspektívát nyit. Képzeljük el, hogy egy homofób indíttatású becsületsértés áldozatáról van szó: kitől várjuk el a tényállás meglétének vagy alaptalanságának a bizonyítását? A két ötletelő egyébként egy már megoldott problémát "oldana meg" még egyszer. A Btk. szerint ugyanis a törvény nem írja elő, hogy az áldozat ténylegesen ahhoz a csoporthoz tartozzon, amiért az erőszaktevő szóval vagy tettel megtámadta. A bíróság számára az elkövető által vélelmezett odatartozás is elegendő a bűncselekmény megállapításához.
A szerzők bizonyára tréfáltak, amikor az etnikai megkülönböztetés jogosságát propagálták. De lehet, vannak olyanok, akik komolyan gondolják, hogy ne legyünk színvakok, és igenis különböztessük meg egymást a bőrszín, a család- és keresztnév, a ruházat, a beszédmód és akcentus, a lakóhely vagy éppen a kisebbség tagjaként való ismertség szerint. A szerzők ugyanis ezeket ajánlják az etnikai kategorizáció elsődleges szempontjainak. Sőt, ha a fenti kritériumok közül csupán egy érvényes valakire, még mindig nem ússza meg. Az igazság majd kiderül az olyan másodlagos ismérvekből, mint a sajátos szociális helyzet, az iskolai végzettség, a családmodell, a munkahelyi státusz, a foglalkozás, a vallásra utaló jel vagy magatartás, illetve a szociális ellátásban való részesedés. Ezek a kritériumok persze léteznek a mindennapi életben és a közbeszédben, éltetik a közkeletű előítéleteket és a cigányok iránti gyűlöletet, mint ahogy ezt számos tudományos kutatás igazolta. De egyelőre nem jogi kategóriák.
Miért lenne baj, ha azokká válnának - ahogy a javaslat szerzői szeretnék?
Elsősorban azért, mert ezek nem egyértelmű, "objektív" ismérvek, hanem kategorizációs sémák, amelyek többnyire nem az érintettek saját, vállalt identitását tükrözik, hanem a külvilág sokszor negatív, elutasító attitűdjét. Ez a módszer korlátozná az egyén jogát az önazonossághoz és az önrendelkezéshez. Jogom van szlováknak, romának, ruszinnak, bárminek érezni magam, vagy éppen ellenkezőleg, nem foglalkozni az etnikai gyökereimmel. Vállalhatom az identitásomat vagy elutasíthatom, és jogomban áll ezt bármikor megváltoztatni. Az, hogy éppen hogyan viszonyulok az identitásomhoz és az etnikai származásomhoz, szituációfüggő, és legtöbbször bizonytalansággal teli. Ha az etnikai hovatartozásomat nem önként és szabadon nyilvánítom ki, mindennemű külső etnikai adatgyűjtés vagy regisztráció súlyosan sértheti az önazonossághoz és az önrendelkezéshez való szabadságomat.
*
De mi történik akkor - kérdezheti az olvasó a jelentés íróival egyetértésben -, ha a kisebbséghez tartozó személyek különféle jogcímeken előnyök megszerzésére jogosultak? A társadalom bizonyos kedvezményekben való részesedést köthet valamely csoporthoz való tartozáshoz, de csak az önrendelkezés, az önmeghatározás alapján. Ennek legfőbb elfogadott szabálya az identitás vagy a származás önkéntes kinyilvánítása. Az ombudsmanok azonban kevésnek érzik ezt, mert szerintük ez visszaélésekhez vezet. (Az ilyen esetekről szóló cikkünket lásd: Macika segít, Magyar Narancs, 2009. november 19.) Valóban: mindig fennáll annak a lehetősége, hogy valaki csak a kedvezmény miatt vallja magát a kedvezményezett csoporthoz tartozónak. Csakhogy ez a társadalmi lét kockázata, és ez a kockázat nem akkora, hogy megingatná a társadalmat. Ugyanakkor helyesebb lenne a kedvezményeket inkább az emberi jogokat figyelembe vevő és úgy ellenőrizhető kritériumokhoz kötni, mint valamely csoporthoz való tartozáshoz. Mi is osztjuk azt a nézetet, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek szociális vagy oktatási támogatása értelmesebb program, mint ha a gyerek azon a jogcímen kap ruhát vagy oktatási segítséget, hogy roma. Ha a roma szülők átlagos körülmények között élnek, akkor semmi sem indokolja, hogy gyerekeik megkülönböztetett segélyt kapjanak. És semmi nem indokolja azoknak a szegény helyzetben élő gyerekeknek a kirekesztését a segélyprogramokból, akiknek a szülei nem vallják magukat romának.
Többnyire azonban éppen az a baj, hogy sem a rászoruló gyerekekhez, sem a romákhoz nem jutnak el ezek a támogatások, hanem a velük foglalkozó intézmények, iskolák, önkormányzatok, szervezetek feneketlen gyomrában tűnik el a pénz. A kedvezményezett intézmények ugyanis nem csupán a célzott csoportokba tartozókkal foglalkoznak. Így a támogatásból minden ott tanuló, ott lakó vagy érintett egyaránt részesedik. Ilyen körülmények között pedig nem lehet egyértelműen egymáshoz rendelni a célokat és az eszközöket. Amikor az Állami Számvevőszék kifogásolta a romaprogramok hatékonyságát, nem azt emelte ki, hogy nem lehet tudni, valójában ki és mennyire roma a támogatottak között. E programok eredményességét az ÁSZ-jelentés szerint "leginkább az akadályozza, hogy hiányzott a célok pontos megjelölése, és ehhez a pénzügyi források egyértelmű hozzárendelése". Ez "nem csak a támogatási rendszert teszi átláthatatlanná, hanem ilyen körülmények között nincs valódi tervezés, és lehetetlen a szigorú számonkérés". Ezért nem lehet tehát tudni, hogy eljut-e a támogatás oda, ahova kell - és ezen aligha változtatna, ha a támogatott intézmények név szerinti listát vezetnének a tevékenységi körükbe tartozókról, hogy romák-e vagy sem.
*
Sok ország küszködik azokkal a bajokkal, amelyek a kisebbségben élők kulturális, szocializációs, foglalkozási, jövedelmi és egyéb hátrányaiból fakadnak. Különféle segélyprogramokkal próbálnak ezeken enyhíteni, amelyek hatékonysága éppúgy vitatott, mint a magyarországi romatámogatásoké. A programok másutt sem eléggé egyénre szabottak, Franciaországban például többnyire hátrányos helyzetű bevándorlók és azok leszármazottai által lakott településeket, városrészeket vesznek célba. Az ott élőket kívánják segíteni a hátrányaik leküzdésében, de nem azért, mert társadalmi hátrányokkal küszködnek, hanem mert hátrányos környezetben élnek. E programok tehát az itt működő szociális, foglalkoztatási, képzési intézményeket támogatják; felvirágoztatják a "negyedet". A városi gettók toldozása-foldozása, a külcsín javítása és a falak más színre festése persze nem elégséges az ott élők életesélyeinek tényleges javításához. De ezen mit sem változtatna, ha az emberekre vitatható módon és jogaikat sértve bárki is etnikai címkéket ragasztana. Az önmeghatározás, az önazonosság, az önrendelkezés, a színeink tompítása vagy éppen hangsúlyozása ugyanis az Alkotmányból fakadó egyéni, intézményes jogunk - de nem lehet az intézmények joga. Az általunk különben igen tisztelt ombudsman mintha hirtelen felindultságában elfelejtette volna azt, hogy az etnikai identitás nem formális vagy jogi kategória, hanem az emberek belső, személyes ügye. És annak is kell maradnia.
A szerzők szociológusok.
