Az etnikai profilalkotásról - Válasz Mérő Lászlónak

  • Kertesi Gábor
  • 2009. december 10.

Publicisztika

Ha a romák között átlagosan magasabb a szabálysértők vagy bűnelkövetők aránya, mint a nem romák között, akkor a rendőrség részéről indokolt a romáknak látszó személyek szokásosnál gyakoribb igazoltatása, hiszen így - valószínűségi alapon - jobb eséllyel találják meg általában is a szabálysértőket vagy bűnelkövetőket. A Magyar Narancs Egotrip rovatának egyik szerzője, Mérő László ezzel a gondolattal igyekszik elmélyíteni a közvéleménynek a romákkal, illetve a rendőrségi gyakorlattal kapcsolatos ismereteit (lásd: Csúnya matek, Magyar Narancs, november 26.). Eszerint az etnikai alapon történő igazoltatás gyakorlata teljesen helyénvaló eljárás, nincs benne egy csipetnyi rasszizmus sem. Fölöslegesen aggályoskodnak a civil jogvédők. 'k egyébként is jobban tennék, ha jogi és erkölcsi érzékenykedés helyett felelevenítenék középiskolai valószínűség-számítási ismereteiket. Szerencsére ebben segítségükre siet az Egotrip rovat tudós szerzője. Cikkéből megtudjuk, hogy az etnikai profilalkotás alkalmazása a rendőrség részéről azért helyes, mert a szóban forgó elv alkalmazása bűnüldözési szempontból hatékony, és a méltányossági elveket sem sértő megoldásnak tekinthető. Nem méltánytalan, hiszen - attól az apróságtól eltekintve, hogy "bizonyos kellemetlenségeket, például rendőri igazoltatást gyakrabban kell elviselnie annak, aki olyan etnikumhoz tartozik, amelyben gyakoribbak a szabálysértések" - ezzel még az igazoltatott személyről magáról természetesen "semmilyen konkrét következtetést nem von le senki; ezért nem rasszizmusról..., hanem egy ... nagyon gyakran és hatékonyan alkalmazott általános elvről, ... a reprezentativitás elvéről van szó." Fölöslegesen érzékenykedik és panaszolja fel megsértett önérzetét - az ugyebár nem fontos, hiszen nem rólunk, hanem róluk van szó - a diszkóba siető roma fiú, ezt a költséget neki a reprezentativitás elvének nevében el kell viselnie. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy hasonló megfontolások miatt - nyilván megint csak teljesen jogosan és a reprezentativitás elvének szellemében - hajítják ki őt a "csak magyarokat szolgálunk ki" feliratú szórakozóhelyekről vagy benzinkutakról is.) Úgyhogy a továbbiakban nem is kell nagyon bajlódnunk a méltányosság szempontjával; engedjük ezt át a civil jogvédő széplelkeknek. Nekünk ennél fontosabb dolgunk akad: vizsgáljuk meg a hatékonyság szempontját! Mérő szerint az etnikai alapon történő igazoltatás azért hatékony, mert - a véletlenszerű igazoltatás gyakorlatához képest - növeli a megalapozott előállítások számát, és egyetlen csoportot sem hagy ellenőrizetlenül.

Ha a romák között átlagosan magasabb a szabálysértők vagy bűnelkövetők aránya, mint a nem romák között, akkor a rendőrség részéről indokolt a romáknak látszó személyek szokásosnál gyakoribb igazoltatása, hiszen így - valószínűségi alapon - jobb eséllyel találják meg általában is a szabálysértőket vagy bűnelkövetőket. A Magyar Narancs Egotrip rovatának egyik szerzője, Mérő László ezzel a gondolattal igyekszik elmélyíteni a közvéleménynek a romákkal, illetve a rendőrségi gyakorlattal kapcsolatos ismereteit (lásd: Csúnya matek, Magyar Narancs, november 26.). Eszerint az etnikai alapon történő igazoltatás gyakorlata teljesen helyénvaló eljárás, nincs benne egy csipetnyi rasszizmus sem. Fölöslegesen aggályoskodnak a civil jogvédők. 'k egyébként is jobban tennék, ha jogi és erkölcsi érzékenykedés helyett felelevenítenék középiskolai valószínűség-számítási ismereteiket. Szerencsére ebben segítségükre siet az Egotrip rovat tudós szerzője. Cikkéből megtudjuk, hogy az etnikai profilalkotás alkalmazása a rendőrség részéről azért helyes, mert a szóban forgó elv alkalmazása bűnüldözési szempontból hatékony, és a méltányossági elveket sem sértő megoldásnak tekinthető. Nem méltánytalan, hiszen - attól az apróságtól eltekintve, hogy "bizonyos kellemetlenségeket, például rendőri igazoltatást gyakrabban kell elviselnie annak, aki olyan etnikumhoz tartozik, amelyben gyakoribbak a szabálysértések" - ezzel még az igazoltatott személyről magáról természetesen "semmilyen konkrét következtetést nem von le senki; ezért nem rasszizmusról..., hanem egy ... nagyon gyakran és hatékonyan alkalmazott általános elvről, ... a reprezentativitás elvéről van szó." Fölöslegesen érzékenykedik és panaszolja fel megsértett önérzetét - az ugyebár nem fontos, hiszen nem rólunk, hanem róluk van szó - a diszkóba siető roma fiú, ezt a költséget neki a reprezentativitás elvének nevében el kell viselnie. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy hasonló megfontolások miatt - nyilván megint csak teljesen jogosan és a reprezentativitás elvének szellemében - hajítják ki őt a "csak magyarokat szolgálunk ki" feliratú szórakozóhelyekről vagy benzinkutakról is.) Úgyhogy a továbbiakban nem is kell nagyon bajlódnunk a méltányosság szempontjával; engedjük ezt át a civil jogvédő széplelkeknek. Nekünk ennél fontosabb dolgunk akad: vizsgáljuk meg a hatékonyság szempontját! Mérő szerint az etnikai alapon történő igazoltatás azért hatékony, mert - a véletlenszerű igazoltatás gyakorlatához képest - növeli a megalapozott előállítások számát, és egyetlen csoportot sem hagy ellenőrizetlenül.

*

Mielőtt nagyon előreszaladnánk a konklúzióhoz, vizsgáljuk meg tüzetesebben a premiszszát! Vajon helyesnek tekinthető-e ez az egész, itt felvázolt vonatkoztatási keret? Mit is jelenthet az a kijelentés, hogy "egy etnikai csoport esetében a szabálysértések előfordulása relatíve magasabb, mint a társadalom átlagos tagjainál"? A jeles amerikai közgazdász, Glenn C. Loury érvelését hívjuk segítségül (interjúnkat vele lásd: "Az embereket meg kell hatni", Magyar Narancs, 2005. október 27.), mégpedig A faji egyenlőtlenségek anatómiája c. könyvéből (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2006). Figyelem, hosszabb idézet következik.

"...tekintsük a következő gondolatkísérletet, amelyet a faji alapon történő igazoltatás gyakorlata inspirált! Tételezzük fel, hogy egy faji jegyekkel azonosítható csoport összetételét illetően a következő két lehetőség állhat fenn. Az 1. lehetőség az, hogy a csoport homogén: mondjuk, hogy a csoporttagok bármelyike tíz százalék eséllyel követ el bűncselekményt. A 2. lehetőség az, hogy a csoport heterogén: a csoport 90 százaléka jófiúkból áll, akik sohasem követnének el bűncselekményt, 10 százaléka pedig rosszfiúkból, akik minden esetben élnek a kínálkozó alkalommal. Ez a két szituáció két végletet jelöl azon a skálán, amelyen az etnikailag azonosítható csoportok homogenitása, illetve heterogenitása változhat. Aggregált szinten azonban mindkét szituációra egyaránt igaz, hogy a szóban forgó csoport az esetek tíz százalékában vét a törvény ellen. E két szituáció között fontos különbséget tennünk. A faji alapon történő igazoltatás valamilyen mértékben védhető az 1. helyzetben, de nagyon nehezen védhető a 2.-ban. Ennek az az oka, hogy az igazoltatás során kétfajta hibát lehet elkövetni: elsőfajú hibát (az ártatlanokat zaklatjuk), illetve másodfajú hibát (a vétkeseket futni hagyjuk). A hibák elkövetésének viszonylagos költségei a szituációtól függnek. Az 1. szituációban a megcélzott csoport tagjai azonos mértékben bűnösek: hiába lehet ártatlan bármelyikük az adott helyzetben, az esetek tíz százalékában mégis valamennyien törvényt sértenek. A rendszeresen meggyanúsított, de az adott helyzetben éppen ártatlan emberek feltartóztatása ('a szokásos gyanúsítottak összeterelése') felfogható olyan árként, amit azért kell fizetnünk, nehogy a valódi elkövető elmenekülhessen. Ezzel szemben a 2. szituációban a megcélzott csoport tagjainak kilencven százaléka mindig tartózkodik a törvénybe ütköző cselekedetektől. Egy bölcs döntéshozó ilyen körülmények között arra a következtetésre juthat, hogy az állandóan törvénysértő tíz százalék békén hagyása olyan ár, amit érdemes azért fizetni, hogy ne zaklassák a törvénytisztelő 90 százalékot. Ezért védhető az az állítás, hogy a faji alapon történő igazoltatás csak akkor jogos, ha a rendőrség meg van győződve arról, hogy a valóság az 1. szituációhoz áll közel.

Most tételezzük fel, hogy valójában a 2. szituáció érvényes, de a rendőrség tévesen úgy gondolja, hogy az 1. helyzet áll fenn! A rendőrök tehát meg vannak győződve arról, hogy 'ha két ember egyformán néz ki, akkor biztosan egyformák is' - jóllehet ez óriási tévedés. Tegyük fel, hogy a rendőrség minden alkalommal megfigyeli a populáció egy véletlen mintájának a viselkedését, és aggregált szinten ismeri az elkövetések arányát. Vegyük észre, hogy a rendőrség bármit megfigyelhet egy tetszőleges egyénről, vélekedését az aggregált elkövetési arányról, illetve az elkövetések csoporton belüli általánosíthatóságának a mértékéről nem fogja megváltoztatni! A rendőrség csak akkor jön rá, hogy milyen tévesen ítélte meg a csoport homogenitását, ha időben követi az egyéneket, ha az egyének azonosításakor az általános faji jegyeknél konkrétabb jellemzőket használ, és megtartja azokat az adatokat, amelyek alapján megvizsgálható a faji jegyekkel azonosított csoporton belüli elkövetések gyakorisági eloszlása. Másképpen fogalmazva, a rendőrségnek a valóságos embereket, nem pedig a látszólagos identitásokat (csak az általánosítások szintjén létező embereket) kell megfigyelnie. A rendőrség csak akkor bizonyosodhatna meg helyzetértékelésének helyes vagy téves voltáról, ha elkészítené a megfelelő gyakorisági eloszlást (amely azoknak az embereknek a számát tartalmazza, akik egy adott időszak alatt nem vétkeztek, vagy egy, két, esetleg több bűncselekményt követtek el). Ha viszont ezt nem teszi meg, akkor nem juthat olyan információ birtokába, ami kiinduló feltevéseit cáfolhatná. Ez esetben a 'szokásos gyanúsítottat' továbbra is a faji morfológia alapján fogja beazonosítani, noha a helyes eljárás elvileg a kriminológiai életrajz használata lenne.

Példánkban a helyzetértékelési hiba feltárása - annak felismerése, hogy a csoport átlagos viselkedése egyik csoporttag várható viselkedését sem jelzi jól előre - azt követeli meg a rendőrségtől, hogy kerülje el az egyének társadalmi identitásának 'kívülről' történő megkonstruálását. De - és ez kulcsfontosságú - a rendőrség kezdeti vélekedései alapján pazarlásnak fogja tartani az egyéni történeteket bemutató adatok megtartását. Kevés hasznát látja az egyének megkülönböztetésének, mert abból indult ki, hogy azok úgyis mind egyformák. És sohasem jön rá ennek a feltevésnek a hamisságára, hacsak nem követi időben az egyéneket. Ha nincs arra kényszerítve, hogy ezt tegye, akkor - feltéve, hogy valami szerencsés véletlen nem kínál tálcán egyéni történeteket - továbbra is kitart a hibás vélekedése mellett, és annak alapján fog cselekedni. Azaz, nem tanul semmit, mivel meg van győződve arról, hogy a tanulás nem kifizetődő. Ez a meggyőződés azonban a tudatlanságában gyökerezik. Amíg nem hajlandó kísérletezni, hogy próbára tegye eredeti általánosító meggyőződését, addig nem is fogja megváltoztatni a hibás vélekedéseit."

*

Hogy mennyire nem a csoportszintű általánosítások elvének vakon követése a célravezető eljárás a bűnüldözésben, arra a legjobb példa, ahogyan a roma embereket vaktában gyilkoló náci halálbrigád tagjait a rendőrség kézre kerítette. Idézzük csak fel, mi is történt 2009 forró nyarán, amikor egymást követték az alföldi és észak-magyarországi kistelepülések faluszéli roma házai elleni rasszista támadások, és a rendőrség tehetetlennek látszott! Falvaikat őrző roma önkéntesek próbálták megvédeni hozzátartozóikat a váratlanul lesújtó támadókkal szemben. Mit is csináltak? Az államhatalom legitimitása nélkül tették, persze, de pontosan azt tették, amit Mérő a rendőrségnek javasol: csoportszinten megalapozott statisztikai általánosítások alapján állítottak meg községeik határában megjelenő, veszélyesnek tűnő járműveket és embereket. Nyilvánvalóan nagyobb gyakorisággal állítottak meg fekete terepjárókat, mint rozzant Trabantokat, illetve kigyúrt, kopasz fejű fiatal férfiakat, mint idős asszonyokat. Egyfajta profilalkotást végeztek: úton-útfélen megállítottak a környéken idegennek számító, fekete terepjáróban közlekedő fiatal férfiakat.

Vajon a rendőrség is ezt tette? Nem ezt tette. Annak ellenére, hogy a potenciális gyilkosok valóban nagyobb valószínűséggel kerülhettek ki pontosan ebből a körből, a rendőrség nagyon ostobán járt volna el, ha úgy próbálta volna kézre keríteni az elkövetőket, hogy úton-útfélen megállít minden fekete terepjárót, és sötétedés után válogatás nélkül igazoltatja az erősebb testfelépítésű fiatal férfiakat.

Mit csinált a rendőrség ezzel szemben? Figyelemmel kísérte a nagyobb térségben aktív, fajgyűlölő eszméket hangoztató, neonáci csoportokhoz tartozó emberek mozgását és kapcsolatait; szisztematikusan gyűjtötte és értékelte a velük kapcsolatos egyéni szintű adatokat. Megfigyelte a támadások helyén és idején előforduló mobiltelefon-hívások gyakorisági eloszlásait, megvizsgálta a hívásokat kezdeményező és fogadó felek telefonszámát, és összevetette a támadások helyszínén a békés időszakokban megszokott, illetve a támadások helyszínéhez hasonló községekben mért hívásokhoz tartozó telefonszámokkal, illetve e hívások gyakorisági eloszlásaival (vagyis mintájához megfelelő kontrollcsoportot keresvén feltűnő egyéni szintű különbségekre próbált bukkanni). Vagyis: nem vaktában keresgélt, és nem is primitív statisztikai általánosításokra ("erős testalkatú, fiatal férfi, terepjáróval") alapozta nyomozó munkáját, hanem az egyének azonosítását általános jellegű, csoportszintű információknál konkrétabb és szituációhoz szabott jellemzők felderítésével oldotta meg.

Életünk számos területét jellemzik a Mérő-féle "reprezentativitási elvnek" megfelelő csoportszintű általánosítások. Vannak például olyan újságolvasók, akik megfigyelvén az elmúlt egy-másfél év közírói aktivitásának publicisztikai gyümölcseit, melyekkel többnyire szakkérdésekhez nem nagyon konyító, azokkal magukat nemigen fárasztó, lelkes amatőr társadalomkutatók ajándékozzák meg a közvéleményt, azt a statisztikai következtetést vonják le, hogy idejüket nem nagyon érdemes a szóban forgó irományok elolvasására fecsérelni. Nos, az ilyen újságolvasók olykor tévedhetnek is: vannak olyan esetek, amikor a felületesség, a tárgyalt témához való hozzá nem értés oly mértékű társadalmi felelőtlenséggel társul, hogy azt már aggasztó kortünetként tanulmányozniuk kell.

A szerző szociológus.

Neked ajánljuk