Virág Tamás

Embertárolás

A hajléktalanellátás húsz évéről

  • Virág Tamás
  • 2009. október 1.

Publicisztika

Húsz éve jutottunk el a felismerésig: a szegény, fedél nélkül élő embereket nem a városból való kihajtással vagy börtönbe zárással támogatjuk, hanem épületeket és pénzt biztosítunk az ellátásuk megszervezésére.

Azóta kiépült ennek az intézményrendszere: lehet aludni éjjeli menedékhelyen, átmeneti szállóban, pihenni nappali melegedőben, és utcai szociális munkások is dolgoznak. A rendszer finanszírozása belesimult a költségvetés struktúrájába, az őskorszak pályázati forrásaihoz képest ma az állam legalább részben állja a működést. Nem túl sokkal. A friss tervek szerint szállásnyújtásnál ágyanként 1300, melegedőnél látogatónként 800 forint jár, az utcai munka pedig szolgálatonként 4,5 millió forintot ér jövőre. A források az utóbbi években abszolút értékben is csökkennek - mégsem jelentene megoldást, ha a szakma megnyerné az ötöst a lottón.

*

Lehetne ez a húsz év akár sikertörténet is, de nem az. Akkor még gondolhattuk, hogy bár a kezdet szokatlan - az ideiglenesen szolgálatba állított épületekbe beengedett emberekhez kerestek utólag segítőket -, egyszer utoléri magát a szakma, és lehet majd évekre előre szolgáltatásokat tervezni; azon töprengeni, hogyan kerülhetnének kevesebben a megalázó hajléktalanlétbe, egyénre szabott utakban gondolkodni az utcai életet megelőző és az azt követő időszakban. Sőt, még azt is hihettük, hogy mindez több néhány filantróp megmosolyogtató mániájánál. Tudtuk, hogy mit nem szeretnénk - faluszéli kastélyban tömegellátást, mint a gyermekotthonok, nagy intézményeket, mint a szociális otthonok. Nem rajongtunk a munkásszállóként működő, szociális forrásból finanszírozott hajléktalanszállókért sem. Inkább kevés férőhelyes, viszont az élőmunkára, a segítő szakember személyre szóló odafigyelésére, a felek együttműködésére épülő intézményeket tervezgettünk. Kicsiket, de sokat, olyanokat, melyekben lesz idő és energia a "megnyugvásra", lehetőség a fedél nélkül élő ember erőforrásainak aktivizálására.

Ám hiába lett mára sok ezer szálláshely, melyek zöme tele is van, egy néhány éves felmérés szerint csak a fővárosban majdnem háromezer hajléktalan polgártársunk ezeken kívül tölti éjszakáit. Rengeteg a nagy intézmény, ahol egy épületben akár több száz ágy áll, részben önálló, egymástól eltérő szabályokat alkalmazó részlegekben. E hajléktalanplázák híján vannak minden emberségnek. A nagy szállók egy része szinte sosincs tele, míg máshol rendszeres a zsúfoltság. Ingatag az az érv, miszerint a hajléktalan ember úgyis bemegy az intézménybe, ha nincs más lehetősége: a tapasztalat szerint inkább mérlegel, és a passzivitásával dönt. De bárki érdeklődő bekéredzkedhet egy szállóra, és eldöntheti, mennyire kellene rászorultnak lennie, hogy - alkalmilag vagy rendszeresen - ott próbáljon otthonra lelni.

A szakmában és gyakran a nyilvánosságban is éveken keresztül zajlott a "minőség kontra mennyiség" vita: vajon összpontosítsuk az erőforrásokat, és személyre szabott segítséget nyújtsunk, avagy fedelet mindenki számára? E vita két vezéralakja Győri Péter és Iványi Gábor volt. Győri 1990 és 2002 között a Fővárosi Önkormányzat Szociálpolitikai és Lakásügyi Bizottságának elnökeként dolgozott, azóta az önkormányzat fenntartásában működő Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) szakmai vezetője; 1990 óta a Menhely Alapítvány kuratóriumi elnöke, emellett a szakterület regionális módszertani intézményének irányítója. Iványi korábban liberális parlamenti képviselő volt, jelenleg az Oltalom Karitatív Egyesület vezetője. A nézetkülönbség végül Iványi BMSZKI- igazgatói posztjába került. Akkoriban Győri túlzottnak tartotta a szervezet növekedését, és a szükségletek oldaláról sem látta indokoltnak a fejlesztési törekvéseket. Később a BMSZKI az ő szakmai vezetése alatt is folyamatosan "kisgömböcösödött", így a fővárosban az a különös helyzet alakult ki, hogy ugyanazok fejlesztik elképesztő tempóban intézményeiket, akik korábban hangosan vitatták a minőség kárára erőltetett növekedést. Ez tulajdonképpen érthető is. Az alulfinanszírozott intézmények számára a bővülés pluszforrása a túlélést is jelenti, hiszen rövid távon ezzel újabb céltámogatások segítik a működést. És ha nagy épületekben sok férőhelyet alakítanak ki, a fenntartás is könnyebb lesz, hisz így az egy főre jutó költségek csökkennek; a jogszabályi előírásoknak (hogy ti. legyen elegendő szociális munkás) leginkább papíron kell megfelelni, és az élőmunkán sokat lehet spórolni. És minden rendben lévőnek látszik: szállón laknak az emberek. Csak éppen innen sehová nem vezet út.

De nem ez az egyetlen baj.

Az állam a finanszírozásért cserébe jogszabálytengert teremt, ráadásul a fenntartók között a mai napig megkülönböztet. Elismeri ugyan, hogy nem biztosít elegendő forrást a működtetésre, a hiány kompenzálására pedig megfejeli az egyházi intézmények büdzséjét - de az már nem érdekli, hogy a civil fenntartók vagy akár az önkormányzatok honnan teremtik elő a hiányzó pénzt. Emiatt aztán - pusztán gazdasági okokból - elszaporodtak az egyházi intézmények. A működtetők zöme nem képes a gyors növekedésre: nincs ingatlanjuk, tőkeerős tulajdonosuk. Így lassan legatyásodnak, és minden erőfeszítésük csupán az ellehetetlenülésüket lassítja.

Az önkormányzatok szerepe speciális. Például a budapesti sem csupán fenntartó, hanem az ellátás tervezéséért, szervezéséért felelős szerv is. Tevékenysége során sokféle érdek ütközik. Ezek koordinációját rendszerint belügynek tartja, miközben a következmények az összes ügyfelet és intézményt érintik: például a BMSZKI-hez hozzácsapnak pár megüresedő épületet úgy, hogy a tervezett szakmai programról a többi szervezet mit sem tud. A városháza nem egyeztet, az évekkel ezelőtt létrehozott Hajléktalanügyi Konzultatív Tanácsban saját vállalását - a tervezés és a szervezés az ellátókkal közösen történik - sem tartja be. A tanács az ülésein jobbára saját szándékait igyekszik legitimálni, legutóbb például a téli operatív intézkedési terv kapcsán hosszan sorolták, mely szervezet milyen ellátásokat tervez, de pluszforrást csak a BMSZKI intézményeinek adtak.

*

Az önkormányzatoknak versenyeztetniük kellene a szolgáltatókat - pontosan meghatározni, hogy mit várnak el tőlük, engedni, hogy az ellátók saját programokkal pályázzanak, és kikényszeríteni, hogy a költségek és a hatékonyság összehasonlítható legyen. A fővárosnak a szolgáltatások finanszírozásában kellene szerepet vállalnia, mintsem a mamutintézmény fenntartójaként. Ezzel csökkenne az állami szervezés és finanszírozás ellátást torzító hatása is, és nem fordulna elő, hogy míg egyes szolgáltatások papíron gomba módra szaporodnak, máshol tartós ellátási hiány van. Az előbbire jó példa az utcai szolgálatok helyzete: ezekből elvileg egyre több működik, mert engedélyezésük kaotikus, ellenőrzésük pedig szinte csak papírmunkát igényel, míg a tényleges munka a szolgáltatók lelkiismeretére van bízva. A szervezetek persze nem öncélúan ügyeskednek, csupán megélni próbálnak, és ebben partnerük az állam is, amikor fenntartja a "nem létező" szolgáltatások támogatását, miközben ellenőrzésüket szintén állami pénzből élő apparátus végzi. Vonzó intézmény a viszonylag bőkezűen pénzelt nappali melegedő is, ahol a szálló közös helyiségében délelőtt tévéző lakók is belecsúszhatnak a létszámba. Mindez lehet akár teljesen jogszerű is, csak éppen az ellátás a pénz, és nem az igények függvényében szerveződik. A szociális otthonokhoz hasonlítható hajléktalanotthont - lenne bár mégoly szükséges is - e forma alulfinanszírozottsága miatt alig valaki tart fenn.

*

Mindig is átpolitizált szakma volt ez, mondják sokan, és sajnos igazuk van. Itt is vannak "ejtőernyősök", akik politizáltak, amíg tudtak vagy akartak, aztán a szakmai oldalra álltak. E helyzetek rendszerint tisztázatlanságot szülnek, hát még akkor, ha mindezt átszövik a korábbi nézeteltérések, ha fontosabb a ki csinálja annál, hogy mit csinál. Túl sok mindennel kell megküzdeni: a szakmai szereplők eltérő politikai lobbiképességével, a hol kihasznált, hol figyelmen kívül hagyott érdekegyeztetéssel, azzal, hogy semmilyen folyamatnak nincs kidolgozott és működő forgatókönyve. Néhány vezető egyszerre több funkciót tölt be, így gyakran önmagával egyeztet (és többnyire egyetért saját ötleteivel). Pedig annyira nem szűk ez a szakma, hogy az efféle összeférhetetlenségek nélkül ne tudna működni. Mindebből nem kerekedik ki valamely összefüggő rendszer, s a pillanat diktálta érdekek kiszorítják a hosszabb tervezést. Ugyanazon szereplők készítenek - egyébként akár remek - tanulmányokat, akik az intézményeket merőben más elvek vagy kényszerek szerint működtetik. És baj van a szakmán belüli, a segítők közötti stílussal is - márpedig a megfélemlített, önmagát a munkahelyén rosszul érző szakember rossz hangulatát az ügyfelei felé továbbítja.

Akik valahogy megpróbálnak túlélni ebben az abszurd rendszerben. Az intézmények zöme tárolási lehetőséget biztosít számukra: mehetnek a tömegszállásokra, sőt a törvény télen már sátorszállást is enged - szerencse, hogy ilyet eddig még senki nem vert fel. A szociális szakma külön szegény-egészségügyi rendszert működtet a számukra.

Ők pedig nem hálásak, hanem bizalmatlanok. Teljes joggal. Gyakran elhangzik, hogy a fedél nélküliek félnek bemenni a szállásokra, miközben erre nincs is okuk. Érdemes a szállólátogatások után eltűnődni - vajon tényleg csak a széplelkűségük tartja távol őket, vagy valami más? Azoknak, akik évek óta ebben a rendszerben mozognak, ezt látják át és ezt használják, kevés esélyük van, hogy ebből a világból "reintegrálódjanak a társadalomba". Ehelyett sokféle stratégiát választanak. Akad, aki pontosan tudja, mit lehet "lenyúlni", akadnak állandó szégyenérzettől kínzott alkalmi használók - de sajnos egyre többen helyezkednek az intézményeken kívüli hajléktalanlétbe, s válnak így szinte teljesen láthatatlanná.

Rengeteg szociális munkás dolgozik a területen, de arra, hogy valóban azzal foglalkozzanak, amire az egyetemen felkészültek, csak munkaidejük töredékében nyílik lehetőségük. A hajléktalanok idejének zömét a sorban állás emészti fel, a hozzáférés azon szolgáltatásokhoz, amelyek puszta fizikai szükségletekeit elégítik ki. A szociális munkások pedig rendszerint ételt, italt, mosóport biztosítanak. Ez jó belépő lenne a kapcsolatteremtéshez - csakhogy a tényleges, személyre szabott segítségnyújtásig rendszerint nem jutunk el, mert arra már nincs kapacitás, mert nem arra szerveződnek a szolgáltatások. És egy idő után már mindkét fél arra használja a másikat, amire tudja, és amire megszokta: a tengődés kölcsönös biztosítására. A hajlék nélkül élő ételt és italt kap, az ételt és italt osztó a hasznosság látszatát - s ez mindkettőjüknek elégséges motiváció. Ha csak a holnapi napot látjuk, minden rendben lévőnek is tűnik. Meglévő igényeket adekvát módon kielégítő szolgáltatások működnek - de az egészet satuba fogja a rossz alku, mely szerint a jövővel egyikünk sem foglalkozik. Persze minden segítőnek megvan a maga sikersztorija, de összességében nagyon kevés az ilyen, s azok is sok-sok évesek.

A bajok egy részét viszonylag könnyű lenne orvosolni, sem számottevő külön pénz, sem jogszabályi változtatás nem kellene. Elegendő volna a szereplők helyének és helyzetének tisztázása, a "szuperhatalmak" korlátozása, és néhány olyan elv komolyan vétele, melyekről mindig sok szó esik. Egyenesen innen nincs út tovább. Változtatni kell, ezer dologról sokaknak, hosszasan beszélgetni, félelem nélkül. És az sem ártana, ha a jelenlegi főszereplők beengednének másokat, hátha ők többre mennek.

A szerző a Léthatáron Alapítvány igazgatóhelyettese.

Neked ajánljuk

Amatőr, archív

A borító tipográfiája és grafikai megoldásai édes-vegyes emlékeket ébreszthetnek az ötven fölötti hallgatókban. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat az 1970-es évek végétől jelentetett meg hasonló kiszerelésű válogatásalbumokat olyan zenekaroktól, amelyeknek addigra 4–5 nagylemezük volt.

Mögötte fájdalom

A fiatalon eltávozó művész (1879–1920) minikiállítását a Magyar Nemzeti Galéria a halálának 100. évfordulóján készült bemutatni, a tárlatot nagyrészt egy magángyűjtő adományára, illetve új vásárlásokra alapozták. 

Prüntyögés és pátosz

Egyre több a kortárs magyar dráma, legalábbis a függetleneknél és a budapesti main­stream színházak stúdiói­ban, és egyre látványosabb az a tendencia, hogy a szerzők, dramaturgok, rendezők a színház, és nem az irodalom felől érkeznek (ami nem jelenti azt, hogy adott esetben a darabjaik ne lehetnének esztétikailag is értékesek). Ez a pezsgés jót tesz a szcénának: kitermel egyfajta eszköztárat, módszertant, és hosszú távon a középszer színvonalát is emelheti.

Túl a szeméthegyen

A háttérben szemetes zsákokban rengeteg PET-palack. Megjelenik kék estélyiben a műsorközlő, és szájbarágós-hajlongós-negédes modorban felkonferálja Bellinitől a La sonnambulát, amelyet, ahogy ő mondja, egy nagyszerű énekesnő fog előadni. Harmad­éles a cím, aki tud olaszul, annak sérti a fülét a rossz hangsúly. 

Ismeretlen vizeken

A 19. század végén két nő egymásba szeret, aztán több mint öt évtizeden át élet- és üzlettársakként egy hajótársaság élén állnak: ez a történet fikcióként is izgalmas lenne. De Bertha Torgersen és Hanna Brummenæs valóban léteztek. A szerzőnek ez a harmadik magyarul megjelent regénye, a fordítás az előző kettőhöz (Lélegezz, Anyám ajándékai) hasonlóan Petrikovics Edit munkája. A szöveg nőtörténeti és LMBTQ-történeti szempontból egy­aránt kiemelt jelentőségű.

Politikai konstrukció

Az 1950-es évek Magyarországa és a Rákosi-rendszer kapcsán rögtön a mindent elborító Rákosi-képek ugranak be, közöttük az, amelyiken a hős egy búzamezőn kalászokat fogdos, meg persze az, hogy „Sztálin legjobb magyar tanítványához” köthető az ötvenes évek Magyarországán a „személyi kultusz időszaka”. Szinte halljuk az „éljen Rákosi” skandálást az ütemes tapssal.

Három majom egyszerre

„Nem tudom, nem emlékszem, hogy mi volt, nagyon távoli ez nekem már, ködös” – mondotta a tisztelt bíróságnak Berec Zsolt Fidesz-tag, valamikori Jász-Nagykun-Szolnok megyei közgyűlési alelnök Boldog István Fidesz-tag, volt fideszes országgyűlési képviselő tárgyalásán. Boldogot és társait korrupcióval vádolják, a volt képviselőre hatéves börtönbüntetés kiszabását kéri az ügyészség.

Köhög, fullad

Az Orbán-rezsim szellemi, adminisztratív és morális leépülésének és kormányzóképtelenségének immár minden áldott nap megnyilvánuló tünete az a felülről gerjesztett káosz, amely az oktatásban és az egészségügyben eluralkodott. Mindkét, az ország jólétét és hosszú távú sikerességét meghatározó ágazat túljutott a válság 24. óráján, és mindkettőben a még fellelhető szakszerű működés kizárólag a benne résztvevők elhivatottságán, s még inkább a tűrőképességén múlik.

Hűséges hátország

A magyar kormány kilenc, vízumtilalommal és vagyonbefagyasztással büntetett orosz oligarchát szeretne leszedetni az Európai Unió szankciós jegyzékéről. Az orosz elnök legbelsőbb körének tagjairól van szó, akiknek fontos szerepük van Putyin háborújának finanszírozásában.

Az erő nem velünk van

Orbán Viktor országstratégiáját nemrég Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója vázolta fel „Nem a szétbontásra, igen az összekapcsolásra – ez Orbán stratégiája a következő évtizedre!” címmel. Az írás egy tavaly év végén, zárt körben elhangzott Orbán Viktor-beszéd összefoglalójaként jelent meg, először a Mandiner.hu-n, majd minimális változtatással és a kormányfőre utalás nélkül a nyomtatott Mandiner hetilapban is.

Mesél az erdő

Guberálók kutatják át a déli határkerítésnél Magyar­országra bejutott ázsiai, afrikai emberek hátrahagyott holmiját, pénzt, telefont, powerbankot keresve. Az elfogott embercsempészek autóit bandák bontják szét. Az önkormányzatok hiába szerveznek rendszeres begyűjtést, nem győzik elvinni a szemetet.