Publicisztika

A nyolcvanas évek legelején a frankfurti (NSZK) egyetem melletti, Karl Marxról elnevezett kis baloldali könyvesbolt sötét pince-antikváriumában a barátságos bőrdzsekis arc megkérdezte, mivel szolgálhat. "Valami államelleneset, ha volna" - vetettem oda hanyag eleganciával. Nem tudtam, mit keresek, még nem tartottam a szabad piacnál, de az agyam már kezdett nyílni, kerestem valami világnézetet. "Szerintem kezdjük ezzel" - mondta a barátságos bőrdzsekis arc, és a kezembe nyomott egy vékony, fekete kötetet. Kropotkin: Az állam. A harmadik oldalon az eladó macskakaparása: J. Fischer. Leperkáltam az öt márkát a könyvért, amely még aznap délután elkezdte megváltoztatni az életemet. Néha még visszajártam a pincébe, hogy apránként felvásároljam az antikvár anarchista polcot, az antikváriussal nemigen foglalkoztam, csak évekkel később, a tévéhíradóban láttam viszont, amint fehér Adidas tornacipőben leteszi az esküt Hessen tartomány környezetvédelmi minisztereként.

Alant következő kis írásunk főhősét, a bátor embert Kristóf Attilának hívják, és ő a Magyar Nemzet című napilap szerkesztőbizottságának elnöke. Régen, a kádárizmus utolsó éveiben állítólag számos érdemet szerzett a diktatúrával való csöndes birkózás során; ezt megbízható forrásból tudjuk, hiszen akkor mi még nemigen olvastunk újságot. Kristóf Attila igazából 1993 táján került, divatos rendőrségi szakkifejezéssel élve, a látókörünkbe: Én nem tudom című tárcasorozata keltett egy időben mérsékelt feltűnést. A papos hanghordozású, ál-méla, jobbára tárgy és értelem nélküli eszmefutamokban volt valami ingerlő, már-már lebilincselő stupiditás; ekkortájt volt Kristóf Attila gyakori vendége a hét hülyéi számára fenntartott rovatunknak. De aztán hamar ráuntunk: néha még felkaptuk a fejünket akkor, amikor 1994 és 1998 között - mint a poszt-pozsgaysta szellemi szegénylegények egyik utóvédje - Horn Gyulát dicsérte, és az MSZP és a Fidesz koalícióját szorgalmazta, de aztán erre is csak legyintettünk, hisz ha sokat ismételgetik, még a legvadabb képtelenség is megszokottá válik. Kristóf Attila, vélhettük, csak egyike azon számos, egykor derék férfiúnak és asszonynak, akik megkótyagosodtak a szabadság levegőjétől, és a hirtelen nyomás alól felszabadulva, most folyton összeakadó lábbal kóvályognak közéletünk hímes mezején. Amúgy pedig mindenki gondoljon meg írjon azt, amit akar.

Latorcai János mind ez idáig nem árulta el, hogy miért szeretne Budapest főpolgármestere lenni, hogy mi és mitől lenne jobban csinálva általa a fővárosban, mint most. A városházán uralkodó állítólagos korrupcióról ugyan már esett néhány bátortalan szó, egy ízben egyenesen a miniszterelnöki ajkak közül (no meg a MIÉP hajtogatja feszt), ám szemmel láthatóan nemigen van mit felplankolni e tárgyban. Harcolni valami ellen, ami nincs, vagy legalábbis bizonyíthatóan nincs, az nem üzenet, az nulla. Avval meg, hogy mit fogok majd csinálni, bajosan lehet megverni Demszkyt, akinek nemcsak arról lehet mondanivalója, hogy mit fog csinálni, hanem arról is, hogy eddig mit tett. Ezenkívül még meg lehet kísérelni a szocialistákat és a szabaddemokratákat a szervezett bűnözéssel hírbe hozni, ahogy azt Kövér főtitkosszolga igyekszik most megtenni, de ennek eszközarányossága erősen kérdőjeles.

Szeptember 3-án egy ámokfutó tanárnő, Kerényi György szavaival élve, "végigkaszabolt" nyolc kisiskolást és három tanárt Hajdúhadházon (MaNcs, szeptember 10.). Az eset különlegessége nemcsak az ámokfutásban rejlik, hanem abban is, hogy valamennyi gyermek cigány volt, és valamennyien a Szabó Gábor utcai tagiskola cigány felzárkóztató osztályaiban tanulnak. Nem utolsósorban az elégedetlenkedő cigány szülők megmozdulása és a felsorakozó cigány szervezetek nyilatkozatai hatására, joggal tehetjük fel a kérdést: vajon nem merítik-e ki a szegregáció fogalmát az efféle cigány felzárkóztató osztályok, sőt (tag)iskolák?

A kormányfő és csapata lépten-nyomon rázza a saját kezét és gratulál mgának; ami kívülről értelem és cél nélküli kapkodásnak, a szocialisták négy éve alatt véres verejtékkel felhalmozott vagyonka szétszórásának meg váratlan mélységekig hatoló politikai tisztogatásnak tűnik, az belülről nem más, mint soha nem látott, a magyar történelemben példa nélkül álló, lendületes, megalkuvást nem ismerő stb. kormányzati munka, az új, romlatlan, hatékony és (és!) nemzeti érzelmű nemzedék bevonulása a politikába, az ígéretek valóra váltása, az ország végső kommunistátlanítása és dekádárizálása (az országnak, pláne az államapparátusnak ugyanis sok olyan rejtett zuga van, ahol kommunisták és kádáristák húzták meg magukat), de annyira, hogy az már-már egy... FORRADALOM! Vagy legalábbis a rendszerváltás véghezvitele és beteljesítése, a történelem lelassult, sőt épphogy visszafele forogni el nem kezdett kerekének továbblendítése! (Amiben a parlament meg az ellenzék kifejezetten zavaró, már-már ellenforradalmi tényező: ezért lesz majd bőven elég, ha - amint a Fidesz akarja - jövőre csak háromhetente ülésezik.)

Rómában 160 állam képviselői 1998. július 17-én hivatalosan pontot tettek annak az államközi egyezménynek a végére, amely egy állandó nemzetközi büntetőbíróság felállításáról szól. Az utókor majd eldönti, hogy a határozat - beleértve az új intézmény alapokmányát - valóban a paradigmaváltás beköszöntét jelenti-e a nemzetközi viszonyokban. Avagy pusztán a George Bush amerikai elnök által 1991-ben bejelentett új nemzetközi rend létre nem jöttének szolgál egyik, átütő erejű bizonyítékaként történész utódaink vitáiban. A 160 állam közül 120 a határozat mellett, 7 pedig ellene szavazott; 21 küldöttség tartózkodott. A nemmel szavazók között volt Irak, Líbia, Kína, valamint - csöppet sem meglepetésként - az Amerikai Egyesült Államok (további nemmel szavazók: Katar, Izrael és Jemen). Szeptember 1-jén David Scheffer nagykövet, az USA külügyminisztériumának háborús bűnökkel foglalkozó különmegbízottja Hágában megerősítette, hogy Washington - a szöveg hiányosságai miatt - a római egyezmény felülvizsgálatát szorgalmazza. Azzal viszont minden valamirevaló háborús bűnös kortársunk tisztában van, hogy Amerika nélkül - és még kevésbé ellenére - nemzetközi büntetőbíráskodás nehezen képzelhető el. De ne vágjunk a dolgok elejébe.

Kár a gőzért, pestiesen szólva, ugye, a magyar futballnak nevezett kóros tünetegyüttesről már eddig is a megengedettnél, célszerűnél és értelmesnél jóval több betű lett leírva. Ezért most avval nem is foglalkozunk, csupán érintőlegesen, bemelegítés gyanánt. Komoly ember evvel már nemigen törődik, az viszont, ami a múlt szombaton a Megyeri úti UTE-stadionban és környékén történt, aktívabb hozzáállásra serkenti a sportág szerelmeseit. Nem kéne mégis inkább kifejezetten betiltani az egészet? Még mielőtt valaki belehal?

Kezdetben vala Schamschula. Mikor már tökmindegy volt, még átadott néhány autópálya-szakaszt. Úgy kellett lefogni az utolsó, kis híján háromméteres szakasz felavatásán.

A Clinton elnök körüli hercehurcával kapcsolatos tények leírásában nem kívánok versenyezni Babarczy Eszter cikkével (MaNcs, 1998. augusztus 27.). Szerintem inkább olyan dolgokról van itt szó, mint a demokratikus részvétel, a köz érdeke, az egyéni jogok és különösen a magánszféra védelme, a törvény uralma és az alkotmányosság integritása. Mivel még mindig szeretném azt hinni, hogy Magyarországon tíz évvel a diktatúra bukása után ezek a fogalmak számítanak valamit, másokra hagyom a pornográf szappanopera unalmas műfajának kultiválását. Azt a szintet, amelyet Ken Starr független ügyész csapata az utóbbiban elért, úgysem fogják utolérni.

Kicsit késik a költségvetés. Azért, mert egyszerűen annyi az új, ismeretlen tényező, hogy csak na, és akkor még ott van az orosz válság is, ami pont a legjobbkor jön egy nem létező magyar költségvetésről tartott nem létező parlamenti ülés előtt.

Bemegy az ördög a kisgazdaszékházba. Szembejön vele Torgyán József.

Markos András társadalombiztosítási szakértő a MaNcsban 1998. augusztus 13-án megjelent cikkében (A trükk-korszak vége) két újságoldalon sorolta a tb-önkormányzatok közelmúltbeli disznóságait. És nincs is evvel semmi baj. Azt azonban, hogy mindebbe - jóllehet, csak egy fél mondat erejéig - belekeverte a nevemmel jelzett pénzügyminisztériumi reformanyagot is, némi megütközéssel vettem tudomásul. Tény, hogy 1997-98 fordulóján a PM-ben több változatban is elkészítettük az egészségügyi reform közgazdasági koncepcióját, és tény az is, hogy ennek egyik kulcseleme a tb jelenlegi monopolhelyzetének fokozatos oldása volt, valamint a térnyitás az üzleti biztosítók számára. De Markos András téved - vagy csak a tollát ragadta el az indulat? -, ha azt hiszi, hogy a magyar egészségügy piacosodása pusztán az (akkori) Pénzügyminisztérium ötlete volt. Ez a folyamat már legalább tíz éve tart. A Pénzügyminisztérium javaslata éppen azt célozta, hogy valamiféle értelmes rendet vigyünk a mai, félig privatizált egészségügybe. A reform halogatása ugyanis mind pénzben, mind emberéletben túl sokba került már eddig is.

Miután a kormány kisebb kuplerájt állított elő az adóhivatalban, és az értelem és cél nélkül kiosztott extra agrártámogatásokkal megbolondította az agrárszférában bontakozó piaci viszonyokat, és minden eddiginél reménytelenebb káoszba taszította a rendőrséget, és az RMDSZ radikális szárnyának támogatása útján lényegében kiemelte a magyar pártot a romániai kormányból, most avval kísérletezik, hogy az Országgyűlés működésébe vigyen némi zavart. Legelőször is szüneteltetni kéne két hétre, szól a kormány (+ MIÉP, de maguktól csinálják) érvelése, különben az ellenzéki képviselők az önkormányzati kampányoláshoz fogják az üléseket felhasználni. Ezek már csak ilyenek. A halasztáshoz feltehetőleg a házszabályon meg az államháztartási törvényen is buherálni kéne valamit, ami viszont kétharmados többséget igényel, amije viszont nem lenne meg a kormánynak, ami miatt viszont a kéthetes munkaszünet és a költségvetési törvény valószínűleg csak törvénysértés által jöhetne létre. (Azért csak valószínűleg, mert a házszabály arra vonatkozóan, hogy a két ülésszak, a tavaszi meg az őszi-téli közben milyen ütemben ülésezzen, nem tartalmaz rendelkezéseket, mint ahogy a "szünet" fogalmát sem határozza meg. A döntő szó erről az ügyrendi bizottságé lesz.) A miniszterelnök marha szuverén, ez faktum, de ennyire azért talán mégsem. Arról már nem is beszélve, hogy ez az intézkedés az ellenzéket épp egy olyan időszakban korlátozná a kormány bírálatában, amikor az országnak ahhoz, hogy szabadon tudjon dönteni az önkormányzati választásokon, a lehető legtöbb információval kellene rendelkeznie a kormányt (+ MIÉP, de semmi közük hozzájuk) és az ellenzéket alkotó pártok teljesítményéről. Ha az ellenzék az önkormányzati választások előtt támadja a parlamentben a kormányt, akkor a kormány majd jól megmondja a gazoknak a magáét, a választók meg eldöntik, melyiknek van igaza, és arra szavaznak októberben (vagy nem). Ha ez kampány, akkor kampányoljanak: a kampányhoz is joguk van a választóknak.

Nem is olyan régen milyen jókat kacagtunk azon a Pokol-féle ötleten, hogy törvénytervezetet kéne beadni a sajtóban közölt vélemények helyreigazításáról. A hasunkat fogtuk, de tényleg.