Publicisztika

Időarányosan elégedett teljesítményével kormányunk vezető ereje. A szélesebb közvélemény számára is meggyőző volt a kezdet, egészen augusztus 25-ig az egykori szovjet díszszemlékhez hasonlóan erőt és magabiztosságot sugároztak. Az időarányos szöveggel azonban akkor szokás előjönni, különösen szűk két hónap után, ha bizonygatni kell: tévednek, akik úgy érzik, hogy nem mennek jól a dolgok. A fideszmagyarok (© Haraszti Miklós) egykori negyven pontjához való bármilyen viszonyítás ráadásul blöff, hiszen maga a negyven pont is jórészt az volt. De nem ez a baj. Még csak nem is az, hogy a miniszterelnök a balatoni, családi kormányülés után azt bírta mondani: az ő ötven napja teszi lehetővé a csúszóleértékelés egytized százalékos csökkentését, ami különösen nagy hülyeségnek hangzik, amikor az előző héten - igaz, nem a magyar gazdaság állapota miatt - többször is kénytelen volt a Nemzeti Bank a forint árfolyamát menteni.

A természettudomány illetékes osztálya búvópataknak híjja a jelenséget, ha a folyó, csermely egy-egy szakaszon eltűnik a szemünk elől, és a föld felszíne alatt folyik. Boross Péter is ilyen; évekig alig hallunk felőle, azt hittük, a rózsalugast metszegeti, aztán felbukkant, mint a búvópatak, mit patak!, Boross szellemi-politikai életünknek akkora alakja, amekkora folyam a Nílus, pedig az elég nagy. A medrében hömpölygő iszapról nem is ejtettünk szót. A Boross fan club utolsó fanatikus tagja évekkel ezelőtt az Egészséges vidéki fiatalok és férfias rendőrök szafaládévégeket mártogatnak a penészes szilvalekvárba című performance-oratórium alatt távozott csendben, a művész kiégett, jegyezték fel korabeli kritikusok. Mégis itt van megint. Egy hete a Pázmány Péter Katolikus Egyetem nyári kurzusán bukkant fel ez a csudálatos természeti-társadalmi jelenség, hogy a résztvevőknek megválaszolja a program - kérdésként megfogalmazott - címét: Budapest bűnös város-e?

A Magyar Újságírók Országos Szövetsége Etikai Bizottsága 3. sz. eljáró tanácsának elment a szép esze. Cikkemben (s hogy miért, erről alább) csakugyan arra céloztam - mert tudomással véltem bírni róla, bár ezt az érintett most cáfolja -, hogy Lovas István zsidó (zsidó eredetű, zsidó származású, zsidó felekezetű: nem kívánt törlendő).

A magyar nemzet már kétszer is megpróbálta, és egyszer sem rajta múlt, hogy nem sikerült. Először 1994-ben, amikor Boross pártja, az MDF azután szenvedett megsemmisítő vereséget, hogy a nagyszerű államférfi fél évig miniszterelnök volt. Az ezután négy évre hibernált nyugdíjasnak, és mindannak, amivel a nemzet őt összefüggésbe hozhatja, 1998 májusában sikerült a majdnem lehetetlen, és rápakolt az 1994-es buktára. Boross pártja akkor nyert, amikor ő nem volt annak tagja; amikor tagja volt, a párt mindig csak vesztett. Boross doktor életében két, de lényegében egyetlen olyan választást nyert meg, ahol az ő személyére szavaztak: akkor, amikor Antall halála után Szabó Ivánnal szemben először az MDF Országos Gyűlése, majd az Országgyűlés miniszterelnökké választotta. Képviselő a három ciklusból csak a középsőben volt, viszont már két kormányfő is komoly hatalmat csúsztatott a zsebébe. Először Antall, amikor miniszterének választotta, másodszor Orbán, amikor főtanácsadójának.

P. W. Botha egykori dél-afrikai elnökről, aki a nyolcvanas években, az apartheidellenes nyugati embargó idején vezette országát és népét, sok rosszat el lehet mondani, ám az 7szentség, hogy következetes 1 illető. Nem volt pl. hajlandó engedni az embargónak. Úgy gondolta, hogy őt a dél-afrikaiak, a szavazati joggal rendelkező, azaz fehér dél-afrikaiak választották meg, és neki ne jöjjön senki külföldi elmagyarázni, mi a jó a választóinak. Azok az apartheidet szeretik, und passz, mondta Botha, és tartotta is magát ehhez az elvhez, amíg tönkre nem ment az ország gazdasága, és meg nem bukott az apartheid. De Botha legalább következetes volt, és ez bizonyára vigaszt jelent az érintetteknek; van mihez magukat tartani.

Marad a tény, hogy az új kormány új vezetője

Bár egy időben, úgy Dayton után nem sokkal, minden nemzetközi tényező azt állította, hogy Bosznia még egyszer nem történhet meg, később pedig, amikor idén tavasszal Pristinában megkezdődtek az UCK, a Kosovói Felszabadító Hadsereg és a szerb karhatalom meg hadsereg összecsapásaihoz vezető tüntetések, ezek a tényezők napról napra jobban tartottak attól, hogy Bosznia megismétlődik, és egyre erélyesebben fenyegették Milosevic jugoszláv elnököt, hogy sürgősen hagyja abba, amit csinál, és másnap még az előző napi figyelmeztetésnél is erélyesebben, és a NATO-beavatkozás már csak napok kérdése volt, mindeközben tehát Bosznia esete szép csendesen megismétlődött. Többé-kevésbé ugyanúgy. A nyugati államok fenyegetőznek, Milosevic tárgyal vagy tárgyalni készül vagy épp befejez valami tárgyalásokat, a szerb hadsereg meg végzi a dolgát. Õsi szerb földeket szabadít fel. Az arányok mások persze: elvégre eddig mindössze háromszázezer albán menekült kóborol a hegyek között, mi ez a boszniai kétmillióhoz képest. (Az albán civil áldozatok számáról egyelőre nincs adat.) A szerb katonai és rendőri erők a tartomány területének 40 százalékát dolgozták már meg, ez uszkve háromszáz porig rombolt és felégetett települést jelent, ahová az elűzöttek fizikailag nem térhetnek vissza; Pristina, a székváros lapzártánkig még megúszta, jóllehet a környékbeli dombokról ugyanolyan jól belőhető lesz, mint Szarajevó volt. Ráadásul a kosovói albánok a boszniai muzulmánokhoz képest feltétlenül előnytelenebb helyzetben vannak, amennyiben fiktív államukat és kormányukat egyetlen nyugati kormány sem ismeri el, és nem is akarja, az ENSZ-nek nem tagjai, nincsenek szövetségeseik vagy legalábbis velük szimpatizáló nagyhatalmak, nincs igazi hadseregük és nincs egységes politikai irányításuk sem.

Például miért kellett közpénzek terhére menedzsereknek

Pokol Bélának egyszer már volt egy jó ötlete arra nézvést, hogyan lehetne kiegyensúlyozottabbá tenni, úgymond, a magyar sajtópiacot. Azok az újságok, amelyeknek sok hirdetőjük van, a sok hirdetésért befolyt pénzből fizessenek be egy alapba egy keveset, amely alapból azok az újságok kapnának valamicske pénzt, amelyeknek nincs sok hirdetőjük. E javaslat célja a szociálliberális gazdasági és médiahegemónia fellazítása lett volna; Pokol még ellenzéki korában fogalmazta meg, hogy aztán belepje a feledés aranypora. Ebből meg Pokol egyéb javaslataiból jól kirajzolódik a professzor elképzelése a magyar társadalomról: van a két Lager, szekértábor, a - némi szemérmességgel - szociálliberálisnak (a kevésbé szemérmesek által judeobolsevistának, a két háború között pedig zsidónak, kommunistának, valamint e kettő bérenceinek) nevezett meg a nemzeti-konzervatív, amelyek két külön Magyarország fölött diszponálnak, külön gazdasági érdekeltségekkel rendelkeznek, külön lapokkal, kultúrával és részben intézményekkel, ami önmagában még nem lenne baj, ha ezt nem aránytalanul tennék. Pokolnak nem a szociálliberálisok létezésével van baja, mint a szélsőjobbnak, nem beszántani vagy távozásra bírni, vagy legalábbis elhallgattatni akarja őket, mint a Magyar Fórum harcos publicistái vagy a Napi Magyarország munkáslevelezői, hanem pusztán méretre vágni őket. (A méretre nézvést a parlamenti arányok egyébként nem mérvadók, hiszen a "szociálliberálisok" túlsúlyban vannak a médiában, ami a javukra torzítja el a parlamenti arányokat is.)

Szép-szép, hogy vannak ezek a kisebbségi önkormányzatok, a nevük is olyan demokratikusan cseng, voltaképp gond sincs velük sok, nem ugrálhatnak nagyon, inkább véleményezni szabad nekik, azt meg ki nem szarja le. Mégis csak idegen test ők a magyar közjog daliás építményén. Etetni kell őket is, néha előállnak a követeléseikkel, ahelyett hogy asszimilálódnának csöndesen, megy az, nekünk is ment.

Talány, hogy mi űzi az Orbán-kormányt a múló pillanatok sikerei után. Mi sarkallja arra, hogy aprópénzre váltson minden hosszú távon is értékesíthető - pontosabban: csak így értékesíthető - lehetőséget. Talán az 1994-es választási kudarc nyomasztó emléke lenne még mindig az ok? Esetleg az azóta eltelt ellenzéki időszak "ridegtartásos" körülményei vádolhatók a fejleményekért?

Nem kell már sok idő ahhoz, hogy Funk Sándor legyen az egyetlen reálisan létező rekvizituma annak a sokszereplős színjátéknak, amely az akarata ellenére főszereplővé kijelölt doktorról "Funk-ügyként" híresült el. Áll majd az orvos a bírái előtt - már ha az ügyészség tud valamit kezdeni a hétfőn megkapott vádemelési javaslattal -, hátranéz, és azt látja: sehol egy régi ellenség. Az Élet kiírta a műből a színjáték többi főszereplőjét. Eltűnt a süllyesztőben Berta Attila, a volt budapesti rendőrkapitány, akinél meggyőzőbben senki nem tudta a kábítószerbetegek leszoktatására használt gyógyszert, a depridolt herointartalmú kábítószernek nevezni. (A vádemelési javaslat szerint evvel kereskedett Funk Sándor.) Az a rendőrtiszt, aki a nyomozás során erőszakkal kényszerített ki vallomásokat a drogbetegekből a doktor ellen, szintén lelépett a világot jelentő deszkákról. Jobban mondva leléptették: három héttel ezelőtt, miután szemfüles kollégái az asztalfiókjában nagyobb mennyiségű kábítószert találtak, az ő aktája is az ügyészségre vándorolt. És most ő is, akárcsak a doktor, a tárgyalás kitűzését várja. A sajátjáét, persze. Volt idő, amikor a politikai pereknek ez a váratlan fordulata - az tudniillik, hogy a hamis vád konstruálásában részt vevők előbb-utóbb maguk is a semmiben vagy az ítélőszék előtt találják magukat - úgyszólván rutineljárás volt. Mi meg, hülyék, aszittük, ennek vége.

Tényleg, él olyan egyáltalán ezen a kánikulával és kannásbordömpinggel sújtott kilencvenakárhányezer négyzetkilométeren, aki ne kacagott volna egy nagyot egy igazán jó szaftos cigányviccen?