Publicisztika

Kezdjük azzal, hogy elkészült a magyar katolikus egyház választási körlevele, amiből a választópolgár megtudhatja, hogy kire illik szavazni, illetve mire, mert a püspökök visszafogott körlevelezők, nem az, hogy élből megírják, mi van, kinek ikszeljél, ha nem akarod, hogy feldugjanak neked egy pásztorbotot.

Ez egy Ügy volt. Mielőtt újabb ügyek feledtetik velünk, hogy a dávodi kislány magánügye megválaszolatlan és elintézetlen közügyeket hagyott ránk, vizsgáljuk meg, milyen sötét törekvéseket, aggasztó jelenségeket kellene megértenünk, ahelyett hogy/mielőtt szőnyeg alá söpörnénk őket, mint e honban mindent rendesen.

Néha azért megnyílhatna a föld. Párját ritkítóan otromba, populista haszonlesőnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy egy olyan tragédiát, mint a körmendi gyermekgyilkosság, politikai magamutogatásra használjon fel. Torgyán József ezt tette, amikor egy lakossági fórumon bejelentette: a gyermekgyilkosság okán kezdeményezni fogja a parlament rendkívüli ülésszakának összehívását a halálbüntetés visszaállításáról. A magát kereszténynek mondó Torgyán József ezek szerint veszélyesebb, mint véltük: semmitől sem riad vissza, ha a tét az, hogy tessen. Pedig nemrég robbantották rá a házat, és közben a gallérjába lihegett a halál.

Maurice Papon pere véget ért, a Vichy-kormány egykori hivatalnokát tíz évre -meglehet, meg is kezdi majd, egyelőre azonban szabadlábon várhatja a fellebbvitelit - és 4,6 millió frank kártérítésre ítélték - a mellékvádlók, egykori deportáltak életben maradott hozzátartozói 12,5 millióra perelték -; vagyis, ahogyan lenni szokott, győzelem is, meg nem is. Elsősorban igen, győzelem, Papon ugyanis nemcsak hogy - mint állította magáról szerényen -a Vichy-rezsimben nem volt akárki, később sem lett az. Ezen egyébként nincs sok csodálnivaló, Pétainékhez - akiknél prefektushelyettes volt - a II. világháború előtti baloldali kormányokból igazolt át. Aztán 1945-ben újra állami hivatalt vállalt, gyarmatügyekben szolgálta nemzetét. Algériában (és előtte Korzikán) volt prefektus, később a költségvetési miniszter posztjáig vitte fel Valéry Giscard d´Estaing elnöksége alatt, Raymond Barre kormányában, 1978 és ´81 között.

Egy kérdőíves felmérés során 1995-ben a magyar felnőtt lakosság 23 százaléka értett egyet azzal a kijelentéssel, miszerint "Jézus Krisztus keresztre feszítése a zsidók megbocsáthatatlan bűne", és a felnőtt magyarok 17 százaléka gondolta úgy, hogy "a zsidók szenvedése Isten büntetése volt". Egy pár évvel korábbi másik felmérésből pedig az derül ki, hogy a mai magyar egyetemisták 42 százaléka szerint nem antiszemita az, aki "úgy véli, hogy a mai zsidókra is háramlik felelősség Krisztus meggyilkolásáért". Úgy látszik, egy egyházfői üzenet valahol félúton elakadt. Ezekhez a többségükben katolikus, többnyire mélyen vallásos, templomjáró emberekhez harminc év alatt jutott el hiteles forrásokból annak a híre, amit a II. Vatikáni Zsinat már 1965-ben kimondott: a zsidók nem felelősek Krisztus szenvedéseiért, "Krisztus mérhetetlen szeretetből és önként vállalta szenvedését és halálát", és nem szabad "úgy szólni a zsidókról, mintha kárhozatra szánta és megátkozta volna őket Isten, és mintha ez a Szentírásból következnék" (Nostra Aetate).

Hétfőn megkezdődött az Európai Unió bővítési folyamata: hétfőtől magyar diplomaták hosszú hónapokig hallgathatják majd, hogy mi fán terem az EU jogrendje, és hogy hogyan kéne a mi jogrendünket hozzá passzítani végre; későbbre a duma mellé valami lóvé is be lett ígérve, de nem sok (évi 3 milliárd ECU), viszont sokaknak kell rajta osztozni, és a szétosztásával többek között a PHARE-t bízták meg, azt a szervezetet, amelyről nem is olyan rég derült ki, hogy a segélyprogramjaira szánt összegek nagy része valami módon nyugati zsebekbe vándorol vissza. Amúgy meg a tárgyalások igazából csak hat országgal kezdődtek meg, és nem mind a tizeneggyel, akiknek a képviselőit meghívták most Brüsszelbe, és ennek a hatnak is inkább csak a hátára csaptak egy nagyot, hová igyekezel, barátom, ne rohanjál már olyan nagyon: jó lesz az a tagság hét év múlva is, már ha akkor. Az EU-ról továbbá eszünkbe juthat az a szomorú tény is, hogy a nyugat-európai országok közössége a jugoszláv válságban katasztrofálisan és szégyenteljesen politizált: máshoz meg itt a térségben még nem nyúltak.

Borges írja a trogloditákkal kapcsolatban (mitológiai törzs, földbe vájt barlangokban élnek, és halhatatlanok, de rendesen öregszenek, halhatatlanságuk oroszlánrészét szenilitásban töltik), hogy a trogloditák olyan hülyék, hogy egyszer egy troglodita beleesett egy gödörbe, és a többi trogloditának hétszáz évig nem jutott eszébe kihúzni onnan. Itt még azért nem tartunk, de ha igaz a történet, hogy házaspár kutyája Kőbánya sörgyári szellőzőaknába esett, házaspár kerített hajléktalant, leküldte kutya után, hajléktalan feladta kutyát, házaspár gödörben hagyta hajléktalant; ha csak a fele igaz, már nincs messze Borgestől.

Aznap este már negyedszer ment az Anarchy in the UK a Sex Pistolstól wurlitzeren, pintes sörök között vágtunk rendet, a Jonathan meg a csaja, a Dwight, a Bimlaa meg én. Az essexi campuson ez volt a jobbik kocsma, a másikban pakolós joghallgatók, menedzserképzősök, kormányzattudomány szakosok szórakoztak diszkózenére nyakkendőben. Azt találtam mondani, hogy fogadjunk arra, a másnapi újságban lesz hír Magyarországról, St. Patrick napjára készültünk, utóbbiról folyt a szó éppen, kitűzünk-e ősi ír szokásként salátalevelet a kabátunk hajtókájára, ilyesmi. Ugyan mi köze a magyaroknak az írekhez, derültek a többiek, még a Bimlaa is megszólalt a maga gujarati akcentusú gyönyörűséges angolján, pedig ő keveset szólt. A szomszéd asztalnál egy Isabelle nevű, talpig fekete bőrbe öltözött, összehasonlító irodalomtudor domina igazította meg a vállán tanyázó fehér patkányt, március 15. volt, 1988. Másnap lobogtattam az Independentet a szociológia tanszék folyosóján, tessék, mondtam, én ezt már tegnap megjósoltam. Tízezer ember követelt demokráciát Budapesten, a rendőrség preventív letartóztatásba vette Solt Ottiliát, Demszkyt, Harasztit, Gadó Györgyöt és másokat. Peresztrojka volt, meg glásznoszty is persze, vonulgattak ki az oroszok Afganisztánból, már etnikai háború dúlt Nagornij-Karabahban, de Közép-Európában (akkoriban kezdtük használni ezt a fogalmat is, ismét) csend volt. Én pedig bánni kezdtem, hogy Angliában vagyok, és nem Magyarországon, ami furcsa érzés volt, hiszen a nyolcvanas években minden energiámat abba fektettem, hogy egy évben egy vagy két hónapot Nyugat-Európában töltsek, hamis meghívólevéllel, trükkel; az számított az igazi életnek, ami itthon volt, az csak két utazás között kitöltötte az űrt, nem láttam, mit is lehetne csinálni azon túl, hogy az ember olvasott szamizdatot, meg lakásszemináriumokra járt Szabó Miklóst hallgatni. No future generation: a nemzetközi trend érvényesnek látszott Magyarországra is.

A dávodi magzatper főszereplője, a 13 éves leány olyan bajba került, amiről eddig úgy tudta, van belőle kiút. Meglehet, inkább a Szerencsekereket kíséri figyelemmel, vagy a divatfront változásait, ahelyett hogy a politikai diskurzusokat követné; a lényeg annyi, hogy elment a szervezett angyalcsinálás helyi fellegvárába, ahonnan a nyilvánosság ítélőszéke elé kanyarodott az útja, míg sorsa Istené és a nőgyógyászé helyett az Alfa Szövetség, valamint a független magyar bíróság kezébe került.

A szabad demokraták országos listavezetői helye hosszú ideje tudott, mint ahogy az is, hogy a vezető testületek, nagyon helyesen, a párt korábbi elnökét, Pető Ivánt tették a másodikra. A párt alapszabálya rendelkezik arról, hogy az ügyvivői testület tagjai a testületbe jutáskor elért helyezésük szerint kövessék a listavezető(ke)t. Õket a kormányzati pozíciót elfoglalók - lenge zavart okozott, hogy Lotz miniszter kicsinyt később szólt: lenne ő is képviselő még egy fordulóra -, az Országos Tanács (OT) elnöksége és a frakcióvezetés követte. Előkelő helyezést kaptak a Vasgárdisták (az egyéniben erős Vas megyeiek), esélyrontó, hogy a Komárom megyei elnök Tatabányára presztízsverekedte magát, pedig a helyi polgármester befutónak tűnt. Küzdhet szegény Kisbéren a Keleti hadúrral. A "doktriner-liberális, emberi jogi fundi" szárny Iványi Gábor 33. helyét fájlalta. Iványit hosszas győzködéssel rávették az újabb törvényhozói szerepvállalásra, aztán a Szolnok-Doboka megyei lista 218. helyére tették, másra elfelejtették. Az OT múlt heti ülésén korrigáltak, félszívvel. Hasonló ellenérzést keltett a roma aktivista Daróczi Ágnes 41. és a kultúrhérosz Molnár Péter 43. helye. A "pragmatista" szárny viszont kevesli az új arcot, szakértőt, fiatalt, nőt, gyermeket, kisállatot. Demszky, Tardos és Lotz nem indul egyéniben, Juhász Pál, Kőszeg Ferenc és Szabó Miklós viszont egyáltalán. Az "óliberál fundamentalisták" keveslik a jellegadó értelmiségit, a "prakticista ifjútörökök" a szakértő bürokratát. Azt persze, hogy az utóbbiból van több, és lesz egyre több, meg egykori helyi önkormányzati képviselőből lett honatyából és önkormányzati politikusból, csak a vak nem látja. Ami alapvetően helyes is: hivatalokban dolgozzanak hivatalnokok, és ne filoszok. Hisz a hivatalnok optimista, tesz-vesz, ügyet intézne nagy sebességgel, míg a filosz csak fanyalog, nyammog, a pecsétet nem szíveli, iktatni meg úgy iktat, mintha a fogát húznák. Viszont az se lenne helyes, ha a hivatalnokok egy idő után úgy éreznék, hogy az övék és csak az övék a világ. Az SZDSZ a liberális magyar értelmiség támogatása nélkül éppolyan liberális párt lenne, mint amilyen konzervatív a Fidesz és szociáldemokrata az MSZP.

Ha egy hatalom ennyire szabadon kezeli a múltat, ezen belül is saját döntéseinek múltját, az szükségképpen az egész nemzet kollektív emlékezetének megkérdőjelezését jelenti. Amikor Nemcsók János kijelentette, hogy Rajk és bandája a nép ellenségei, istenuccse megnéztem egy egyforintost, hogy milyen címer van rajta.

A minap egy kicsiny, ám agilis ember látta vendégül Kovács Attilát, a Magyar Labdarúgó Szövetség új elnökét. Jól el is diskuráltak, főként - mert hát miről is diskurálna két egészséges férfi-, sőt sportember - a fociról. Ennyi biztos, meg az, hogy az idősebb bajnok, Horn spori a jugoszlávok elleni két vereség után megígérte a drukkerek széles népi tömegének, hogy rend lesz rakva a magyar futball háza táján, mert ami itt van, az nem futball (de lehet, hogy ezt másra mondta, ki bírja megjegyezni azt a sok mindent, ami itt van ugyan, de nem az, ami).

A polgárőrség, amint azt a neve is mutatja, őrt álló polgárokból tevődik össze, akik szabad idejükben más polgárok álmát vigyázzák. Egyes házak direkt a polgárőrség védelme alatt állnak, ezekben rend van, tisztaság és fegyelem. A könnyelműek jobb házaknak neveznék őket, de tévesen: ezekben a házakban baloldali érzelmű emberek laknak. A nem baloldaliak máshova költöztek, vagy megcsúsztak, és kiestek a lichthóf ablakán. Az ilyen házakban a nem baloldali pártok jelöltaspiránsai részére kopogtatócédulát gyűjteni ellenjavallt. Mindez - ha hinni lehet az újságoknak - a múlt héten derült ki, némi kedélyes fenyegetés közepette, amikor az MDF aktivistájának előadta: Markos György humorista, polgárőr. Az MDF-megbízottat két nappal később - egy másik házban - bántalmazták is, kopogtatócédula kell, nesze egy a szemed alá.

Serdületlen ifjúkorom első emlékezetes ünnepe Lenin születésének 100. évfordulójához kapcsolódik. Amikor egy ízben Balatonkeneséről nagyanyámmal vonaton Székesfehérvárra utaztam, igen megfogta a figyelmemet a Székesfehérvár-Repülőtér állomás környékén lévő szovjet laktanya kerítésére festett, baromi hosszú Lenin-graffiti. Megkérdeztem nagyanyámat, látta-e ő is ezt az alkotást. Nagyanyám tőle szokatlan indulatossággal reagált, s tett valami megjegyzést az oroszokra. Mivel ekkortájt már a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola diákja voltam, azt kérdeztem nagyanyámtól - öntudatlan kiengesztelésként -, hogy ugye, Rákóczi is volt akkora ember, mint Lenin, mire nagyanyám igennel felelt.