Egyszer írtam ebben az újságban, hogy milyen jó, hogy demokrácia van, mert az élet dolgainak kezd többé-kevésbé kialakult neve lenni, nem úgy, mint a szocializmusban, amikor a burkolt rendszerkritika azért nem nevezte nevén a gyereket, hogy a nyilvánvaló hiányból mindenki érezhesse, hogy mennyire radikális sebre mutatás történt így a hiány megnevezésének hiányával, vagy amikor úgy oldottak meg társadalmi problémákat, hogy más nevet adtak nekik.
De ez a dolog valahogy nem jön össze ezzel a dunai gáttal. Eleve valami átok ülhet a vállalkozáson, mert már az eredeti elnevezése is egy elhallgatási aktust jelenített meg, hiszen ugye azért nem nevezték a kezdet kezdetén Visegrádi Erőműnek (merthogy ott lett volna helyileg), mert a visegrádi Duna-kanyar a kádárizmusban jelentős nemzeti kincs volt, téeszbuszok hordták a Fellegvárba répaszedés után az asszonyokat nézni a ködöt. Aztán abból a meggondolásból, hogy ami a Gazdálkodj okosan!-ban is "frekventált nyaralóhely", ott nem lehet erőmű, így a túlparti Nagymaros viszont ideális hely lett egy efféle építmény számára, hisz már a Cifra nyomorúság is úgy emlékezik meg arról a vidékről, mint ami legjobb esetben is a Pesten szolgáló cselédlányok jelentős rekrutációs bázisa. Amúgy persze a nagymarosi gátat gabcikovói erőműnek hívták, ami ideális név volt, hiszen azzal a csehszlovák írásjellel a c betűn tényleg olybá tűnt, mintha valami jeltelen ószláv pusztán lenne, nem pedig Pesttől egy órányira. Aztán Nagymaros a zászlóra került, és az erőmű lényegében a szocializmus szinonimájaként végezte a történelem szemétdombján. Később oszlásnak indult, először is tabuszerűen körülírták, mint egy szarvast, azaz A Szlovákia Által A Dunán Felépíteni Kívánt Erőmű lett a neve, majd alfajokra oszlott, mint az influenzavírus, lett belőle A, B és C variáns, volt valami fenékküszöb is, ami úgy viselkedett, mint a Loch Ness-i szörny, voltak, akik szerint ki sem látszik a vízből, mások szerint teljesen olyan, mint egy folyózáró gát, mígnem aztán, mint egy Márquez-regényben, előjött a szekrényből a hét éve eltűnt nagymama, és mindenki úgy csinál, mintha mi sem történt volna, és Nemcsók János egyszer csak azt mondja, hogy akkor lesz egy gát, na nem Visegrádnál, mert az még ma is a Dunakanyar gyöngye, hanem esetleg Pilismarótnál, ami tudvalevőleg legalább hétezer méterre van Visegrádtól fölfelé. Vagy esetleg Nagymarosnál. Ez a sok névváltoztatás önmagában is idegesítő, az embernek (én) néha csuklania kell, mint A szőke ciklonban az angol főrendnek, amikor későbbi hitvese kétnaponta más-más néven mutatkozik be.
Látván a kormány(fő) eltökéltségét összehozni egy Endlösungot a gát kérdésében, hírlapírók figyelemre méltó igyekezetet tanúsítanak, hogy kimutassák, miért nem annyira meglepő a magyar delegáció által elért "kompromisszum". Ugyanakkor én azért legendásan hézagos emlékezetemre hagyatkozva is állítanám azt, hogy amikor a hágai bírák terepszemlét tartottak az illető területeken, amikor igen jól sikerült PR-célokra kiaknázni a kiszáradt mederbe aszalódott keszegeket, amikor a legarcátlanabb cinizmusnak hihettük a szlovák evezőparadicsom felavatását, nos, hogy akkor elég meglepő lett volna, ha bárki is azt mondja errefelé, hogy akkor tehát mi most építünk egy gátat itten a halaknak Visegrádnál. De igazából ez engem nem érdekel. Összefoglalnám viszont néhány pontban, hogy e különös jelentésváltozásokkal egybekötött incidens milyen baljós következményekkel bír a magyar demokrácia jelene, jövője és (ilyenformán) múltja vonatkozásában.
1) A jelentésváltozások az új magyar demokrácia morális talapzatát kezdik ki. Ezen az építészeti metaforán Orwell alapján azt értjük, hogy ha egy hatalom ennyire szabadon kezeli a múltat, ezen belül is saját döntéseinek múltját, az szükségképpen az egész nemzet kollektív emlékezetének megkérdőjelezését jelenti. Amikor Nemcsók János kijelentette, hogy Rajk és bandája a nép ellenségei, istenuccse megnéztem egy egyforintost, hogy milyen címer van rajta. Egy hatalom bizalomtőkéjének egyik legfontosabb eleme a hatalom és a polgárok közös története. Nincs az a politikai döntés, amelynek áramvonalassá tételéért megéri, hogy úgy véljék az emberek, vagy most csapják be őket nagyon, vagy az elmúlt években vezették őket az orruknál fogva. Ha a hatalom a közösen eltöltött idő történetét ennyire a szája íze szerint képes alakítani, akkor ne csodálkozzék, ha az alávetettek bizalombefektetéseik tekintetében (pl. adófizetés) szintén szűkmarkúak lesznek. Lord Actont szellősen idézve mondhatjuk, hogy önkényre mindig csalás a válasz. Erre mondhatja bárki, hogy ez legyen a hatalom baja, majd buknak, mint Horthy lova (amúgy persze nem buknak). Azonban a tragikus az, hogy egy a polgárok bizalmát élvező demokráciában az emberek magukban is jobban bíznak, mint a (saját múltját szíre-szóra változtató) önkényuralmak alattvalói. A másokban való bizalom össznépi társadalmi kincs, nem lehet parcellázni. Aki abba beleront, mindenkiét pusztítja.
2) Az ismert mondás szerint a demokrácia döntéseinek 90 százaléka ügyrendi kérdésre vonatkozik. Így az, hogy mi történik, hogy mit tesz a hatalom, sokszor önmagában meglehetősen semmitmondó, azonban fontos "társadalmi hatása" van: megmutatja, hogy a hatalom mit tehet meg és mit nem (vö. a Rajk-per pedagógiai funkciója: Ha még ezekkel is meg lehet csinálni...). Afféle foucaultiánus meggondolásból fogalmazhatunk úgy, hogy egy hatalom nem követhet el önkényesebb cselekedetet annál, hogy megkísérli kisajátítani egy probléma értelmezési tartományának, definíciójának és végső soron a dolog nevének a meghatározását. Meg is fordíthatjuk ezt az állítást: ha a hatalom döntéseivel megszabja, hogyan lehet az illető dologról "kulturáltan", "szakértően", "bugris módon" beszélni, ha kijelöli az egyetértés és a tiltakozás szóhasználatait, akkor igazából már nincs miről dönteni. Az pedig, amikor a hatalom tiltakozik, hogy döntésének ellenzői megpróbálják "kisajátítani" az ügyet saját egyéni vagy politikai céljaik érdekében, mindössze annyit mond, hogy üdvözlet a fedélzeten.
3) (A szerző - a térségben elfogadottnak tekintett módon - paranoiával igyekszik orvosolni a jelentésváltozások keltette szorongását): Tekintettel arra, hogy (I) a vízlépcső kérdése látható dolgokhoz (kő, víz, earth, wind, blood, sweat, drugs and rock ´n´ roll) kötődik; (II) elég sok embert érint közvetlenül vagy áttételesen; (III) a kérdésnek meglehetős története van a nyilvánosságban - és még így is lehet csinálni egy ekkora hátrabukfencet, akkor vajon mi történhet azokban a kérdésekben, amelyek maximum néhány papírlapnyi fizikai terjedelmet tesznek ki, amely kevésbé érinti az embereket személyesen (vagy nem tudják), és amely ügyek nem jelennek meg a nyilvánosság előtt? Mivel e döntés megkérdőjelezi a szerző emlékezetének pontosságát és egységét, a szerző nem tehet mást, mint hogy bizalmatlansággal torolja meg politikai (azaz a közügyekkel kapcsolatos) emlékezetének efféle sárba tiprását: ha ezt meg lehet csinálni Nagymarossal, akkor miféle bibliai bűnöket rejthetnek az alkotmány adta lehetőség révén titkossá minősített kormányzati döntések és tettek? Aztán mi van például, ha Nemcsók János már a Balatonnál is ezt csinálta? Az, amikor azt mondta, hogy nem lesz motorcsónak és jet ski a tavon, az azt jelentette, hogy eladta a Johnson Co.-nak a tavat gyakorlópályának? (Valaki telefonálhatna Siófokra, hogy megvan-e egyáltalán.)
4) Az, hogy egy bonyolult, technikai-tudományos megfontolásokat is megjelenítő kérdésben minden fél ki tudja állítani a maga szakértő csapatát, nem feltétlenül turáni átok (lásd atom, ózon, koleszterin stb.), ennek megfelelően igen mulatságos eleme a vízlépcső-közbeszédnek a Miért Nem Ad Végső Választ A Magyar Tudományos Akadémia?-motívum (akik esetleg még felterjeszthetik az ügyet az Ész Istennőjének). Természetesen nincs és nem is lehet végső tudományos válasz arra, hogy kell-e gát vagy sem. Az ivóvízkészletből nem lehet kivonni a hajózhatóságot, és nem lehet a márnák életesélyeit sem kilowattra átszámolni. Azonban az, hogy a tudományos-technikai megfontolásokat ennyire esetlegesen, hézagosan, következetlenül vonják bele indoklásaikba az érdekeltek (nem is beszélve azokról az esetekről, amikor kimondottan tévednek vagy hazudnak a szakértők), az már magának a deliberatív racionalitásnak, azaz a közügyek megbeszélhetősége ideájának/igen hasznos fikciójának elillanásával fenyeget. Hangsúlyozzuk, nem a tudományos igazságról, hanem a techno- és ökomegfontolások érvényességének megjelenítéséről beszélünk.) Ha ugyanis a szakértők szerepe kizárólag arra szorítkozik, hogy a ráció szépségtapaszát rátegyék bizonyos politikai döntésekre (és ami ennél súlyosabb: ha a közvélemény is így látja), akkor hosszú távon mindegy lesz, hogy ki mit mond, és akkor viszont tényleg nincs miről beszélni. Ha meg nem beszélünk, akkor nem lesz se politika, se demokrácia, hanem csak ügyintézés az alagsorban és cirkusz annak, aki megeszi.
5) A két héttel ezelőtti HVG idézi a REC közvélemény-kutatását, miszerint az emberek töredékét foglalkoztatja, hogy mi lesz a gáttal. Attól tartok, hogy miként az ötvenes évek történetét felfejtő interjúk is mindig úgy kezdődnek, hogy "ön elhitte a Rajk-pert?", a fiaim húsz év múlva is azt kérdezik majd, hogy miként lehet, hogy ezt itten mindenki megette. És én arra csak azt fogom tudni mondani, hogy nem tudom. Meg azt, hogy a temetésen már ott voltam.
