Hétfőn megkezdődött az Európai Unió bővítési folyamata: hétfőtől magyar diplomaták hosszú hónapokig hallgathatják majd, hogy mi fán terem az EU jogrendje, és hogy hogyan kéne a mi jogrendünket hozzá passzítani végre; későbbre a duma mellé valami lóvé is be lett ígérve, de nem sok (évi 3 milliárd ECU), viszont sokaknak kell rajta osztozni, és a szétosztásával többek között a PHARE-t bízták meg, azt a szervezetet, amelyről nem is olyan rég derült ki, hogy a segélyprogramjaira szánt összegek nagy része valami módon nyugati zsebekbe vándorol vissza. Amúgy meg a tárgyalások igazából csak hat országgal kezdődtek meg, és nem mind a tizeneggyel, akiknek a képviselőit meghívták most Brüsszelbe, és ennek a hatnak is inkább csak a hátára csaptak egy nagyot, hová igyekezel, barátom, ne rohanjál már olyan nagyon: jó lesz az a tagság hét év múlva is, már ha akkor. Az EU-ról továbbá eszünkbe juthat az a szomorú tény is, hogy a nyugat-európai országok közössége a jugoszláv válságban katasztrofálisan és szégyenteljesen politizált: máshoz meg itt a térségben még nem nyúltak.
Persze amikor a magyarországi választási kampányban azt hallja az ember, hogy az uniós csatlakozás komoly veszélyekkel jár a határon túli magyar kisebbségekre (Gémesi György szólta el magát egyszer), vagy hogy jól meg kell ezt a dolgot fontolni, barátaim (Orbán Viktor az, aki a tárgyalásokon markánsan képviselné a nemzeti érdekeket), akkor inunkba száll az eurocinizmus és az euroszkepszis. Jöjjenek a labancok, frankok, germánok, jöjjön a bamba holland, csak minél gyorsabban: mindegy, milyenek, de könyörgöm, veszítsünk már el egy kicsit ebből a fene nagy szuverenitásunkból, mert a végén még valami oltári baromságot talál csinálni egy félreértésből megválasztott kormány. Ráadásul az EU Magyarországot a mostani Potemkin-ország helyett valódi liberális demokráciává alakítaná: a Mi Hazánknak készült, személyre szabott kívánságlistája már 1998-ra előírja - többek között - az egészségügyi rendszer reformját, a menekülthelyzet rendezését, az állami támogatások átláthatóságát, középtávra meg a cigányság integrálását, a nemek közötti egyenlőség gyakorlati érvényesítését, az igazságszolgáltatás reformját. Csupa olyasmit, aminek a megoldása a magyar politika alapvető feladata lett volna eddig is, csak mindig a rossz végén állt neki. Reménykedjünk abban, hogy ezeket a szép dolgokat a brüsszeli hivatalnokok komolyan is gondolják, és hogy lesz erejük ránk kényszeríteni őket.
Hátha mégsem blöff az egész.
