Egotrip
Kálmán C. György: Magánvalóság (Kelabaráccság)
- ahogyan annak idején egy kőkemény, őszinte rockszám fogalmazott volt, sallangmentesen.
MaNcs, X. évf. 11. szám, (1998.03.12.) (1998-03-12)
- ahogyan annak idején egy kőkemény, őszinte rockszám fogalmazott volt, sallangmentesen.
Tegnap hajnalban azt álmodtam, hogy kivégeztek. Két állvány belső oldalán sínek, ezeken gördült le roppant magasságból és iszonyú sebességgel a nyakamra a bárd. Előtte még mindenáron beszélni akartam a sokasághoz. Csak az volt a bökkenő, hogy a kutya sem figyelt rám. Egy csoport ember gyümölcsökre alkudozott, mások beszélgettek, veszekedtek, röhécseltek, gyerekek kergették egymást. Talán belejátszhatott ebbe az álomba, hogy nemrégiben ismét megcsodálhattam Brueghel hatalmas vásznát, melynek közepén Krisztus cipeli keresztjét; apró alakja szinte elvész a sokaságban. A világtörténelem nagy fordulatai úgy mennek végbe, hogy a szemtanúk és általában a kortársak rá se hederítenek. Az én kivégzésem persze nem lenne világtörténelmi mérföldkő, mégis - minthogy valamennyien a saját univerzumunk középpontjában állunk -hihetetlenül deprimáló volt a közönség általános érdektelensége. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, ellenállhatatlanul komikusnak éreztem közlésvágyamat a lecsapni készülő bárd alatt.
Serdületlen ifjúkorom első emlékezetes ünnepe Lenin születésének 100. évfordulójához kapcsolódik. Amikor egy ízben Balatonkeneséről nagyanyámmal vonaton Székesfehérvárra utaztam, igen megfogta a figyelmemet a Székesfehérvár-Repülőtér állomás környékén lévő szovjet laktanya kerítésére festett, baromi hosszú Lenin-graffiti. Megkérdeztem nagyanyámat, látta-e ő is ezt az alkotást. Nagyanyám tőle szokatlan indulatossággal reagált, s tett valami megjegyzést az oroszokra. Mivel ekkortájt már a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola diákja voltam, azt kérdeztem nagyanyámtól - öntudatlan kiengesztelésként -, hogy ugye, Rákóczi is volt akkora ember, mint Lenin, mire nagyanyám igennel felelt.
De még ha a Magyar Írók kívánnák, bánná a franc. Azt már eleve érdekes lenne látni, ahogy a Magyar Írók együtt kívánnak valamit, összejönnek egy titkos időpontban és helyen, mondjuk hajnali fél négykor a tétényi fennsíkon, köteteiket lobogtatják, és kívánnak. A kormány emelje be a programjába a "Több, szebb jelzőt a magyar mondatokba" mozgalom célkitűzéseit! Vagy: Kriminalizálják a beszédaktus-elmélet hirdetését! Vagy: Töröljék el a történelmi regény áfáját! Esetleg: Egyenlő honorokat, egyenlő ragozást! No, lenne erre nagy riadalom, az emberek az utcán összesúgnának, hallotta, valami készül, mozgolódnak az Írók, állítólag kapnak valami papírt, és evvel a kezében egy Író ezentúl bárkinek feltehet egy műveltségi kérdést, és ha nem tud az ember három verscímet mondani Tornai József rózsaszín korszakából, akkor az Író mentő kérdés és jogorvoslat lehetősége nélkül pofán csaphatná egy strandpapuccsal vagy az Értelmező Kéziszótár második kötetével.
Az Alkotmánybíróság hétfőn alkotmányellenesnek ítélte azt, ha a büntetőeljárás során a terheltet és védőjét bármilyen okból korlátozzák az iratok szabad használatában. A testület ezzel párhuzamosan 1998. december 31-ével megsemmisítette az iratmásolatok átadásáról szóló igazságügyi-belügyi együttes rendeletet, illetve a büntetőeljárási törvény vonatkozó passzusait. Az Alkotmánybíróságot a Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa kérte állásfoglalásra a Nyírfa-ügy kapcsán indított eljárás miatt. A titkosszolgálati akció bedöntését (amelynek valódi okát mindmáig csak sejteni lehet) követően ugyanis vádat emeltek az akció egyik operatív tisztje ellen - ám védője a létfontosságú Nyírfa-dossziéhoz nem juthatott hozzá, mer´ az államtitok. A Katonai Tanács illetékes bírája az egyetlen ésszerű (és törvényes) utat választotta, amikor az Alkotmánybírósághoz fordult: ha ugyanis kiadja a dossziét, államtitoksértést követett volna el a hatályos szabályok szerint; ám ha végérvényesen megtagadja az átadást, azzal a védelemhez való alkotmányos jog sérült volna.A testület döntése egyértelmű: az államtitokra való hivatkozás ilyen esetekben érvénytelen.
Dublinban született 1949-ben. Az egyetem után angolt és filozófiát tanult, majd szülővárosa legbefolyásosabb alternatív színházát vezette, a Project Art Centert. 1981-ben áthajózta a tengert: előbb Kanadában, majd New Yorkban telepedett le. A Big Apple-ben, az ír kulturális központ vezetőségében dolgozott. Hazatérése előtt itt folytatott filmes tanulmányokat, aminek eredményeként 1989-ben került moziba A bal lábam, amivel egyből minden kritikusi díjat, valamint öt Oscar-jelölést is felmarkolhatott. Kezdetnek nem rossz. Írország úgyszólván ontja a világnak a jelentős filmeseket, de közülük Jim Sheridan kötődik legszorosabban hazájához. Történetei ír hősökről szólnak, s e nem kevéssé termelékeny műfaj (IRA a moziban) máig talán leghitelesebb alkotója. A bunyóst (The Boxer) az idei Berlini Filmfesztivál nyitódarabjaként mutatták be. Jim Sheridan a négy évvel ezelőtti győzelem után, amit az Apám nevében című mozijával aratott, egy sokkal csendesebb, finomabb filmmel tért vissza. A Hotel Palace-ban találkozunk.
327 nő válaszaiEredményt hirdettek a Munkaügyi Minisztérium Egyenlő Esélyek Titkársága által meghirdetett, Egy nő válaszai című pályázaton, melyre összesen 327 - többnyire vidéken élő, "hétköznapi" - asszony küldte be élete történetét. Az első díjat a Dunaújvárosban élő, 81 éves Csató Endréné nyerte, írását a Holmi jelenteti meg, a második dr.
Fenyő János meggyilkolása kellett ahhoz, hogy a miniszterelnök ingerülten a kamerába nézzen, és közölje: ami itt van, az nem közbiztonság. Amit láttunk, az nem miniszterelnök - mondhatnánk erre, hiszen profi politikus akkor sem tehet ilyen populista kijelentést, ha azzal a teljes Bakáts teret megnyeri magának a választásra. Pláne nem mondhat ilyet egy kormányfő, ha pontosan tudja: amint a BM konkrét igényeket jelent be, kiderül, hogy ja, pénz, az sajnos nincs. De akkor mi van?
Egy hónapos egyeztetés után a pártok végre előrukkoltak két alkotmánybíró-jelölttel. Lapzártánk idején még nem tudni, Erdei Árpádot és Kiss Lászlót kedden megválasztják-e; lapunk megjelenésekor, csütörtökön viszont már kész tény, hogy a parlament feloldotta-e az Alkotmánybíróság (Ab) működőképességéért aggódók szorongásait, s az is, mi lett a sorsa az alkotmánymódosítással is együtt járó törvénycsomagnak, amellyel meghosszabbodna a hivatalban lévő bírák mandátuma, és megváltoznának az eddigi bírójelölési szabályok is.
Újabb, a T. Ház komolyságát megkérdőjelező eseménynek nézünk elébe: az 1994-98-as parlamenti ciklus utolsó munkanapjára maradt a Xénia-ügyet vizsgáló parlamenti bizottság felállításáról való szavazás. Ezzel gyakorlatilag lekerül a napirendről a Xénia Láz Egyesület (XLE) és szocialista kapcsolatainak meg sem kezdődött vizsgálata. Mindeközben a november 3-i Metész-tüntetés körülményeit tisztázni hivatott testületben a gyülekezési jogról folyik vita.
Szervezettség és unalom - e két szóban foglalható össze az MSZP múlt pénteken és szombaton, az Építők hodályszerű budapesti Székházában megtartott kongresszusa. Mindebben semmi meglepő nincsen, hiszen politikai öngyilkossággal érne fel, ha egy biztos győztesnek látszó párt két hónappal a választások előtt önmarcangoló belső vitákra pazarolná energiáit. Az érdektelenségbe fulladt politikai vita előtt Horn Gyula előadói beszéde keltett mérsékelt izgalmat, amikor is a miniszterelnök az ellenzékkel való együttműködés kizárásán túl egyértelműen a jelenlegi koalíció megújítása mellett szállt síkra.
A londoni értekezlet idejére Kosovóban elült a csatazaj - lapzártakor nem tudni, hogy tartós lesz-e a tűzszünet a minden eddiginél véresebbnek tűnő albán-szerb összecsapás után. A nyugati nagyhatalmak büntetőintézkedéseket vezettek be Jugoszlávia ellen. A kosovói albánok is megosztottak: egy részük a háború folytatására készül.
Kevés olyan esetet ismer a történelem, amikor egy irredenta állam nem valamely vesztes háború vagy más megrázkódtatás után mond le a szomszédjával szemben támasztott területi követelésről. Hanem csak úgy, békében, mintegy magától tér jobb belátásra. A múlt héten kiszivárgott hírek szerint Írország, a Smaragd Sziget most valami ilyesmire készül. Óvatosan, tapogatózva, de mégis.
Indonéziát a tavalyi tüzek után most aszály gyötri, hetedszer elnök Szuharto, a világ Castro után második legrégebbi diktátora, néhány hónap alatt csak a negyedét éri a nemzeti valuta, zárnak be az exportdömping-nagyüzemek, a Valutaalap kíméletlen szigorításokat ír elő, ébredezik az etnikai gyűlölet. Ha volna élő ellenzék, ha volnának tömegmozgalmak, ez az ország volna a világ legnagyobb baja azóta, hogy nincs hidegháború.
Láttam egyszer egy videóklipet az MTV-n, vadászom azóta is, szegény nagymamám azért nem tudta rögzíteni az egyik kereskedelmi csatornán futó Tarkovszij-sorozatot, mert nekem a Manpower együttes Ready Or Not című felvételére van egy éve élesre töltve a videómagnó. Semmit nem tudok róluk, lehet, hogy vérciki lengyel technocsapat, de ez a darab nekem bejött. Látszólag semmi különös, fut az utcán egy rakás krapek, és azt üvöltik, "...are you ready... are you ready... are you ready...", és csak futnak, szaladnak, és csak kiabálnak, és amit hallunk, egyszer csak összefolyik, hogy egy új artikuláció bújjon elő a régi szövegből: "...ájaaé... ájaaé... ájaaé...", és futnak, biztos még akkor is, mikor a tévé már rég a Spice Girlst nyomatja. IRA-ügyben eddig nekem ez tűnik a leghitelesebb megszólalásnak. Igaz, messze lakom és alulinformált vagyok. Ám a helyzet(em) A bunyós után sem változott.
Nincs mese, újból és újból igazolódik a régi tétel. Még az is lehet, hogy a kor tehet róla, és nem a színháza, a néző a hibás, nem a színészek, de mindegy: igazi előadás többnyire szűk helyen, pincében, padláson, park mélyén vagy egy leánygimnázium levetett tornatermében jön létre. Amíg a kultúr- és egyéb politikusok az újonnan építendő nemzeti monstrumról povedálnak, itt is, ott is lesznek, akik játszani szeretnének és magukat mutogatni. Õk sem szükségképp jók, de mert távolabb esnek a magasztos eszmétől, legalább az esélyeik jobbak. Magasztosságból, az állami gondoskodás reprezentálásából nem lesz színház, legfeljebb az épülete.
"Kiáltozva, turbán nélkül, a gyász jeléül kopaszra borotvált fejjel szalad be Abu-Szád al-Harávi, a tiszteletreméltó kádi a palotába, egyenesen a kalifa színe elé siet, hogy nem éppen az udvari etikett szerinti viselkedésével rábírja a földi örömöknek élő uralkodót a Közel-Keletre betört európaiak, helyi szóval élve a franjok elleni hadjáratra. Ezzel a történettel kezdi könyvét a libanoni születésű Amin Maalouf, hogy azután a történész objektivitásával, az események folyamatához megfelelő helyen és mennyiségben hozzáfűzött kommentátorokkal, az eredeti arab források idézésével mutassa be a keresztes háborúkat arab szemmel, az iszlám vallást, népeinek kultúráját.
A normális kerékvágásnál nincs abnormálisabb dolog, de az emberek többsége még elképzelni sem meri, milyen következményekkel járhat a kizökkenés. Amikor kukorékol a vekker, a főnök butaságokat parancsol, a piacon meg elvész a bevásárlólista, akkor a lelkiismeretesebbek még fölteszik a kérdést, mi a faszér´ csinálom ezt az egészet, de egyre többen vannak, ráadásul egyre fiatalabbak, akik már nem kérdeznek semmit, csak sodródnak házirendjükkel az öregkor felé, nyalnak és nyelnek, teszik, amit kell. Időnként a szelepet is kiengedik, van, aki konditeremben, van, aki a Távol-Keleten, gyermekemberek társaságában.
"Pokolba az utókorral" - fakadt ki Kurt Weill egy alkalommal. "Addig akarom hallani a zenémet, amíg élek." Máskor meg azt mondta: "Attól még nem rossz egy zene, hogy populáris." Alighanem arról folyhatott polémia, hogy a klasszikus végzettségű mester számára nem degradáló-e, hogy kabarékban játsszák a dalait. Meg hogy ehhez mit szól az ő akadémikus nagyérdeműje.
Nagy idők nagy tanúja ő. Kamaszkora a negyvenes évek végén, a bebopkorszakban telt. Egyszer még Monkkal is játszott együtt, pelyhes állú legényke korában, Art Taylor helyett ugrott be, kapott érte tíz, azaz tíz dollárt. Aztán a következő néhány évtizedben Paul Motian játszott nagyjából mindekivel, aki a műfajban számít. (Amúgy örmény származású, szülei a törökországi pogromok elől menekülhettek az Államokba, és a nevét úgy ejti, hogy Mósn.) Két héttel ezelőtt Joe Lovano szaxofonossal és Bill Frisell gitárossal Budapesten lépett fel. Akik hallották, jó emlékezetükben őrzik meg a kis öregembert.
Évtizedeken át hozta-vitte határokon keresztül a posta a küldeményművészet egyedi termékeit, bele-belekukkantott a belügy, merő egy kíváncsiságból csupán, azt´ mire ment vele, a "rendszer nem vaalt be", stop, a csigaposta helyét átvette az Internet, a Mail Art meg múzeumba költözött. Ott van még pár napig a Műcsarnokban, aztán egy része megy vissza a volt NDK traktorfellegvárának számító Schwerin állami múzeumába, másik része meg az Artpool Művészetkutató Központba, a műfaj Liszt Ferenc téri epicentrumába, melynek vezetője Galántai György.
Valami misztikus okból kifolyólag - talán mert a kínaiak január végén tartották - idén február utolsó péntekére esett a Cagán Szár, vagyis a mongol holdújév ünnepe, úgyhogy kicsit még hálás is voltam a neves plazmagömbszakértőnek, aki ellentmondást nem tűrő hangon ufóvadászatra invitált, mert ezáltal megmenekültem a hazai nomád diaszpóra tiszteletbeli tagjaként szinte kötelező birkafaggyú-lakomától.
Sok diáknak ez volt az utolsó félév, hogy beiratkozáskor az oktatási intézményének tanulmányi osztályán pecsétet kapott a papírból készült diákigazolványba. Nagyon sok áldiáknak ez volt az utolsó félév, hogy valamilyen módon érvényesíthette diákigazolványát.
A rendszerváltás után az egyszerű magyar erdőrendszerből kialakult egy bonyolult tulajdonosi szerkezet. A kincstáré maradt ugyan az erdő egy része, ám szétdarabolódott, esetleg a vízügy tette rá a kezét, vagy az önkormányzat, és többnyire részvénytársaságok gazdálkodnak benne. Az erdőt ma gyakorlatilag egy erdész meg egy erdőmérnök felügyeli, a vállalkozók meg ültetik, vágják. Adonyban az ártéri erdőben megtekinthettük a magyar erdőgazdálkodás egy szeletét, és bepillantást nyerhettünk a falu életébe Nagy Győző erdész, egy exerdész, egy fotós meg egy eltévedt angol kocsmáros segítségével.
Veszprémbe megérkezni elég erős élmény: először is vezetőm és barátom több ízben kijelenti, hogy megérkeztünk, pedig dehogy, másrészről a város közelében Egely György tollára kívánkozó fényjelenségek fogadnak, de csak egy település ég, szerencsére nem az, ahová igyekezünk.