Maurice Papon pere véget ért, a Vichy-kormány egykori hivatalnokát tíz évre -meglehet, meg is kezdi majd, egyelőre azonban szabadlábon várhatja a fellebbvitelit - és 4,6 millió frank kártérítésre ítélték - a mellékvádlók, egykori deportáltak életben maradott hozzátartozói 12,5 millióra perelték -; vagyis, ahogyan lenni szokott, győzelem is, meg nem is. Elsősorban igen, győzelem, Papon ugyanis nemcsak hogy - mint állította magáról szerényen -a Vichy-rezsimben nem volt akárki, később sem lett az. Ezen egyébként nincs sok csodálnivaló, Pétainékhez - akiknél prefektushelyettes volt - a II. világháború előtti baloldali kormányokból igazolt át. Aztán 1945-ben újra állami hivatalt vállalt, gyarmatügyekben szolgálta nemzetét. Algériában (és előtte Korzikán) volt prefektus, később a költségvetési miniszter posztjáig vitte fel Valéry Giscard d´Estaing elnöksége alatt, Raymond Barre kormányában, 1978 és ´81 között.

Maurice Papon pere véget ért, a Vichy-kormány egykori hivatalnokát tíz évre -meglehet, meg is kezdi majd, egyelőre azonban szabadlábon várhatja a fellebbvitelit - és 4,6 millió frank kártérítésre ítélték - a mellékvádlók, egykori deportáltak életben maradott hozzátartozói 12,5 millióra perelték -; vagyis, ahogyan lenni szokott, győzelem is, meg nem is. Elsősorban igen, győzelem, Papon ugyanis nemcsak hogy - mint állította magáról szerényen -a Vichy-rezsimben nem volt akárki, később sem lett az. Ezen egyébként nincs sok csodálnivaló, Pétainékhez - akiknél prefektushelyettes volt - a II. világháború előtti baloldali kormányokból igazolt át. Aztán 1945-ben újra állami hivatalt vállalt, gyarmatügyekben szolgálta nemzetét. Algériában (és előtte Korzikán) volt prefektus, később a költségvetési miniszter posztjáig vitte fel Valéry Giscard d´Estaing elnöksége alatt, Raymond Barre kormányában, 1978 és ´81 között.

A bordeaux-i bíróság szembe mert szállni a kollaboráns Franciaország közelmúltjával - azzal a közelmúlttal, amit mindeddig egyként igyekezett kitörölni az emlékezetből a francia jobb- és a baloldal. Igaz, több mint tizenhat évet kellett várni az ítéletre (a per 1981 decemberében kezdődött, miután egy történész a levéltárban véletlenül összefutott Papon anyagával). A védelem hiába nyúlt az ilyen perekben már-már hagyományos eszközökhöz és érvekhez. Hiába próbálta - elfogultság címén - lecseréltetni a bírót, mert zsidót talált a családjában; a történész a per közepén hiába változtatta meg álláspontját, és kezdte magyarázni, hogy amit a levéltárban látott, az nem is az volt; és a vádlott hiába érvelt azzal, hogy ha őt elítélik, ítéljenek el mindenkit, elvégre mást se tett, mint egy kormány hivatalnokaként szolgált + védett, mármint Franciaországot, mert ha ők a Pétain-rezsimben nem állnak ellen belülről, ki tudja, mi meg nem történt volna (ezt az érvet egyébként sokan elfogadták, köztük tényleges ellenállók, akiknek papírjuk is volt erről). Az ítélet végül megszületett, még ha azon az áron is, hogy a tárgyalás egyes pontokon -nyilván elkerülhetetlenül - morbid és kicsinyes részletkérdésekbe fulladt bele, például arról, hogy melyik fizetési osztálytól felfelé van joga a hivatalnoknak állampolgárokat haláltáborokba exportálni. És most megint papír van arról: a közalkalmazotti státus nem ad felmentést a kategorikus imperativus alól - és ha valaki mégis így gondolja, nyakon lesz csípve, és fuccs a nyugdíjnak.

Ilyenkor szokás azt mondani, hogy történelmi igazság tétetett; és ha ez így van, abból az következik, hogy a történelmi igazság meghatározását időnként célszerű a bíróságokra bízni, és tankönyvek helyett a büntető törvénykönyvet használni referenciának.

Már csak a miheztartás végett is, jövendő állami hivatalnokok számára.