Hermann Róbert: Mit kezdjünk 1848-cal?

publikálva
1998/10. (03. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Serdületlen ifjúkorom első emlékezetes ünnepe Lenin születésének 100. évfordulójához kapcsolódik. Amikor egy ízben Balatonkeneséről nagyanyámmal vonaton Székesfehérvárra utaztam, igen megfogta a figyelmemet a Székesfehérvár-Repülőtér állomás környékén lévő szovjet laktanya kerítésére festett, baromi hosszú Lenin-graffiti. Megkérdeztem nagyanyámat, látta-e ő is ezt az alkotást. Nagyanyám tőle szokatlan indulatossággal reagált, s tett valami megjegyzést az oroszokra. Mivel ekkortájt már a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola diákja voltam, azt kérdeztem nagyanyámtól - öntudatlan kiengesztelésként -, hogy ugye, Rákóczi is volt akkora ember, mint Lenin, mire nagyanyám igennel felelt.

Serdületlen ifjúkorom első emlékezetes ünnepe Lenin születésének 100. évfordulójához kapcsolódik. Amikor egy ízben Balatonkeneséről nagyanyámmal vonaton Székesfehérvárra utaztam, igen megfogta a figyelmemet a Székesfehérvár-Repülőtér állomás környékén lévő szovjet laktanya kerítésére festett, baromi hosszú Lenin-graffiti. Megkérdeztem nagyanyámat, látta-e ő is ezt az alkotást. Nagyanyám tőle szokatlan indulatossággal reagált, s tett valami megjegyzést az oroszokra. Mivel ekkortájt már a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola diákja voltam, azt kérdeztem nagyanyámtól - öntudatlan kiengesztelésként -, hogy ugye, Rákóczi is volt akkora ember, mint Lenin, mire nagyanyám igennel felelt.

A következő ünnep, amely némileg több nyomot hagyott bennem, 1973-ban Petőfi születésének 150. évfordulója volt, ami egybeesett a forradalom és szabadságharc 125. évfordulójával is. Ezt követte a magyar történelem sikerszériája: Dózsa vélelmezett születésének 500. évfordulója, a felszabadulás 30. évfordulója, majd Mohács 450. évfordulója, ami egybeesett Rákóczi születésének 300. évfordulójával is. Egy idő után gyanús lett, hogy ebben az országban minden évforduló egy vesztes háborúhoz vagy levert szabadságharchoz kötődik, s különösen nem értettem, mi ünnepelni való van azon, hogy 1941-ben beléptünk a háborúba, 1943-ban a Don-kanyarban nagyon megvertek bennünket, 1944-ben előbb megszálltak bennünket, majd nem sikerült kiugranunk, s 1945-ben eben gubát cseréltünk.

Mindezt azért tartom lényegesnek, mert ismét itt állunk egy évforduló előtt, amely in ultima analysi egy levert szabadságharchoz kötődik. Az alábbiakban azt kívánom kifejteni, hogy 1848-49 (amelynek mostantól majd két éven keresztül 150. évfordulóját üljük) miért több ennél, s hogy mit kéne (mit lehetne) kezdeni ezzel az ünneppel.

A szerencse

1848-49 évfordulóit hosszú időn át nem lehetett ünnepelni. 1849 júniusában ugyanis bejött az országba közel 200 000 orosz katona, s ezek segítségével Haynau táborszernagy egy időre lerendezte a magyar kérdést. A segítségnyújtás ezúttal valóban testvéri volt: a muszkák nemcsak be-, de ki is vonultak, ellenszolgáltatást nem kértek, s a költségek jelentős részét is maguk állták. A magyar hadseregeket szétverték, vagy letették a fegyvert; az erődök megadták magukat; az eseményekben érintettek egy része emigrált, többeket kivégeztek, vagy hosszú évekre börtönbe zártak, esetleg bevágtak néhány évre a cs. kir. hadseregbe. A győztes hatalom pedig ugrott, ha 1848. március 15. megünnepléséről értesült: 1851-ben néhány Heves megyei birtokost és értelmiségit súlyos börtönévekre ítéltek azért, mert egy présházban meg mertek emlékezni a forradalom évnapjáról.

1867 után a forradalom emlékének ápolása nem volt tilos, tucatjával alakultak a honvédegyletek, ám az ünnepnek nemigen lehetett hivatalos színezetet adni. Az ok egyszerű: a magyar trónon az az immáron a legszebb férfikorban lévő, elálló fülű Habsburg ült, akit 18 évesen éppen azért ültettek trónra, hogy végre egységes birodalmat teremtsen, s az ennek legfőbb akadályát alkotó önálló Magyarországot fegyverrel is engedelmességre kényszerítse. 1898-ban a birodalom nyugati felében a császár trónra lépésének 50. évfordulóját ünnepelték, míg Magyarországon a forradalom (szintén 50.) évfordulóját (persze csak félhivatalosan). A történeti részproblémák áthidalására az olyan stilisztikai fogások szolgáltak, mint hogy 1848-49-ben a gonosz tanácsadók visszaéltek őfelsége tapasztalatlanságával; csak a gonosz Haynau akart vérengzeni, Ferenc József kezéhez viszont sem közvetve, sem közvetlenül nem tapadt vér.

A századik évfordulót, 1948-at ismét beárnyékolta néhány tényező. Így az, hogy noha a hivatalos ünnepségeken a független Magyarország eszményét éltették, Magyarország annyira sem volt független, mint 1867 után. 1848 márciusát egy megszállt országban ünnepelték, s azt a sajátos ellentmondást, hogy 1849-ben orosz szuronyok segítségével sikerült leverni a magyar szabadságharcot, ismét egy stilisztikai bravúrral sikerült megoldani: az 1849-es orosz intervenciót átkeresztelték cári intervencióvá, míg az 1945-ös felszabadítók szovjetek lettek. Az összekötő kapocs, az oroszok valahol elvesztek útközben, pontosabban ezt a népnevet csak arra a féltucatnyi demokratára használták, akik 1849-ben a magyaroknak drukkoltak Moszkvában, Szentpétervárott, Szibériában vagy Párizsban. A magyar kommunista párt a hatalomátvételre készülve, majd a hatalmat megszerezve 1848-49-et történelmi példatárnak is használta: a márciusi ifjakból lett a NÉKOSZ, Táncsicsból a szövetséges szegényparasztság, a békepártból a belső bitangok, Mógából és Görgeyből Pálffy György és Sólyom László, s persze akadt új Kossuth is, noha jóval kevesebb szőrzetet tudott mind arcán, mind koponyáján felmutatni, mint az igazi.

1998-ban valóban független ország ünnepelheti 1848 150. évfordulóját. Az országban nincsenek idegen csapatok (pontosabban csak olyanok, amelyek a kormányzat szuverén döntése alapján tartózkodnak itt, és ezek végre nem oroszok). Ma nem folyik Magyarországon olyan történeti-politikai vita, amelynek résztvevői 1848-49-et használnák ürügyként jelen idejű vélelmezett igazságaik kimondására. Ma nincs értelme feltenni a kérdést, hogy ki 1848-49 igazi örököse, mert a jelenleg létező valamennyi számottevő politikai párt nagyjából egyforma mértékben örököse 1848-nak. (Igaz, 1848-ban egyetlen prekommunista volt csupán az országban, azt is úgy kellett kihozni a börtönből március 15-én.)

Ettől függetlenül biztosra vehetjük, hogy a választási kampány erősödésével minden politikai párt a saját mellét és az ellenfél fejét fogja verni azzal, hogy ő igazabb negyvennyolcas/negyvenkilences, mint a másik, nyilván sokan fognak 12 pontokat gyártani. Májusra véget ér a választási kampány, az ünnepből pedig még hátralesz vagy másfél év, s így talán a méltóságán nem esik csorba.

A kérdések

Mindez persze nem jelenti azt, hogy 1848-49 valamennyi nagy kérdésére tudnánk a választ. Az első, amelyet érdemes feltennünk: mi volt itt 1848-49-ben? A közkeletű megfogalmazás szerint forradalom és szabadságharc. Ez alapvetően igaz is, két megkötéssel. Egyrészt a forradalom nem úgy volt forradalom, mint a többi európai központban. Magyarországon a pesti forradalom inkább kiegészítő szerepet játszott a pozsonyi országgyűlés mellett. Az országgyűlés ülésezésének köszönhetően Magyarországon az átalakulás törvényes keretek között zajlott le. A magyar negyvennyolc belső stabilitását többek között ez az igen erős legitimitás adta: a jogtisztelő társadalom hajlandó volt megvédeni az uralkodó által szentesített törvényeket - magával az uralkodóval szemben is.

A másik megkötés: a két fogalom - forradalom és szabadságharc - közötti kapcsolat nem volt szükségszerű. Az 1848 tavaszi átalakulást a politikai elit nem tekintette véglegesnek és változtathatatlannak, de minden változást csak a két fél - az uralkodó, illetve a magyar kormány és országgyűlés - közös akaratával tartott lehetségesnek. A magyar politikusok többsége 1848 szeptembere után sem akart kiszakadni a birodalomból, csupán azt akarta, hogy Magyarország a birodalmon belül egyenrangú legyen Ausztriával. Amikor a másik fél fegyverrel és egyoldalú módon akarta módosítani az 1848 áprilisában kialakult helyzetet, az ország is fegyverhez nyúlt. A harc azonban 1849 áprilisáig az önvédelem s nem a függetlenség harca volt. Vagyis az ország az 1848 áprilisában törvényekkel szentesített szabadságáért harcolt, s az "új" szabadság megszerzését, a teljes függetlenséget csak a megegyezési lehetőségek teljes megszűnése után tűzte ki hadicélul.

Mindez azért is lényeges, mert a jelenlegi nagy kelet-közép-európai összeborulás alkalmával sem árt emlékezni arra, hogy a háborút nem Magyarország kezdte. A relativizálásra hajlamos összehasonlító történetírás ezt a tényt nem mindig kezeli súlyának megfelelően. Mert elképzelhető, hogy a magyarországi nemzetiségek a magyar polgári állam által veszélyeztetve érezték magukat, de nem a magyar állam támadt rájuk fegyverrel. A magyar kormány nemzetiségi politikája lehetett volna nagyvonalúbb, de egy frissen uralomra került kormány stabilitás iránti igényéből nem következik szükségszerűen az, hogy a másik oldal falvakat irtson ki, vagy az, hogy valaki 50 000 emberrel császári zászlók alatt átkeljen a Dráván.

Az első köztársaság

Az elmúlt évek publicisztikája gyakran nevezte első magyar köztársaságnak az 1849. április 14. után létrejött államberendezkedést. Az országgyűlés ezen a napon mondta ki a Habsburg-Lotaringiai-ház trónfosztását és az ország függetlenségét. Csakhogy az ezeket formulázó, április 19-én elfogadott Függetlenségi Nyilatkozat nem intézkedett az ország államformájáról. Igaz, Szemere Bertalan miniszterelnök 1849. május 2-i programbeszédében forradalmi, republikai és demokráciai irányúnak mondta kormányát, de az államforma megváltoztatása ezután sem vetődött fel a parlamentben. Kossuth Lajos kormányzó elnökként csak a nádori jogkör nagy részét kapta meg, azonban valamennyi okmány hangsúlyozta a rendezés ideiglenes jellegét. Magyarország azonban olyannyira királyság maradt, hogy 1849 augusztusában a kormány Kossuth egyetértésével kész volt felajánlani a magyar koronát az orosz cári család valamelyik rokonának vagy tagjának, ha az hajlandó ennek fejében biztosítani az 1848. áprilisi törvényeket. Sőt 1849. augusztus 10-én a minisztertanács hasonló feltételekkel még az eddig trónbitorlónak nyilvánított Ferenc Józsefet is elfogadta volna Magyarország királyának.

Mit érdemes ünnepelni?

Két olyan tényezőt lehet kiemelni, amelyek miatt ma is érdemes ünnepelni a magyar negyvennyolcat. Az egyik az állam és a társadalom szinte bámulatra méltó belső stabilitása. Ennek oka abban rejlett, hogy az áprilisi törvények által létrehozott rendszerrel a magyar társadalom többsége elégedett volt. A fegyveres bázissal rendelkező nemzetiségi mozgalmakon kívül nem volt olyan feszítő társadalmi ellentét, amely az állam működőképességét veszélyeztette volna. A törvények ugyan nem mindenkit juttattak egyformán tulajdonhoz és politikai jogokhoz, de a társadalom többsége inkább az átalakulás győztesének, mint vesztesének érezte magát. Csak ezzel magyarázható, hogy 1848 szeptembere után a társadalom hajlandó volt újoncokkal, pénzzel, terménnyel és késztermékkel szolgálni az önvédelmi harc ügyét. És csak így érthető, hogy a voltaképpen fedezet nélküli Kossuth-bankókat 1849 augusztusáig elfogadták, hiába korlátozta vagy szüntette meg érvényességüket az ellenség.

A másik fontos tényező az, hogy e belső stabilitás következtében a magyar negyvennyolc volt az egyetlen, amely nem belső ellentétek miatt bukott meg, mint a német vagy francia forradalmi mozgalmak; amely nem a Habsburg-birodalommal folytatott fegyveres harcban maradt alul, mint az olasz. 1849 tavaszán a birodalom vezetői úgy ítélték meg, hogy kimerültek azok az erőforrások, amelyek a magyar kérdés önerőből történő rendezését lehetővé tennék. Ferenc József kormánya önnön gyengeségét vallotta be akkor, amikor I. Miklós orosz cártól kért segítséget. Magyarország és a birodalom mérkőzése 1849 tavaszán döntetlenre állt, ami lényegében azt jelentette, hogy Magyarország védekező pozícióból megnyerte a háborút. Amikor a korábbi évtizedek történetírása a szabadságharc hanyatlásáról és bukásáról beszélt, ezt a tényt hazudta el. Pedig ha van valami, amire az elmúlt másfél évszázad történelméből érdemes emlékezni, ez a teljesítmény az. Mindez ugyanis arra mutat, hogy a reformkor polgárosodása sokkal mélyebb és alaposabb volt, mint azt korábban sejtettük. S némi aktualizálással arra is reményt nyújt, hogy a magyar polgárosodás mégsem olyan reménytelen dolog.

publikálva
1998/10. (03. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk