Vágvölgyi B. András: Márciustól márciusig. 1988-98 (Szubjektív párttörténet I.)

publikálva
1998/12. (03. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Aznap este már negyedszer ment az Anarchy in the UK a Sex Pistolstól wurlitzeren, pintes sörök között vágtunk rendet, a Jonathan meg a csaja, a Dwight, a Bimlaa meg én. Az essexi campuson ez volt a jobbik kocsma, a másikban pakolós joghallgatók, menedzserképzősök, kormányzattudomány szakosok szórakoztak diszkózenére nyakkendőben. Azt találtam mondani, hogy fogadjunk arra, a másnapi újságban lesz hír Magyarországról, St. Patrick napjára készültünk, utóbbiról folyt a szó éppen, kitűzünk-e ősi ír szokásként salátalevelet a kabátunk hajtókájára, ilyesmi. Ugyan mi köze a magyaroknak az írekhez, derültek a többiek, még a Bimlaa is megszólalt a maga gujarati akcentusú gyönyörűséges angolján, pedig ő keveset szólt. A szomszéd asztalnál egy Isabelle nevű, talpig fekete bőrbe öltözött, összehasonlító irodalomtudor domina igazította meg a vállán tanyázó fehér patkányt, március 15. volt, 1988. Másnap lobogtattam az Independentet a szociológia tanszék folyosóján, tessék, mondtam, én ezt már tegnap megjósoltam. Tízezer ember követelt demokráciát Budapesten, a rendőrség preventív letartóztatásba vette Solt Ottiliát, Demszkyt, Harasztit, Gadó Györgyöt és másokat. Peresztrojka volt, meg glásznoszty is persze, vonulgattak ki az oroszok Afganisztánból, már etnikai háború dúlt Nagornij-Karabahban, de Közép-Európában (akkoriban kezdtük használni ezt a fogalmat is, ismét) csend volt. Én pedig bánni kezdtem, hogy Angliában vagyok, és nem Magyarországon, ami furcsa érzés volt, hiszen a nyolcvanas években minden energiámat abba fektettem, hogy egy évben egy vagy két hónapot Nyugat-Európában töltsek, hamis meghívólevéllel, trükkel; az számított az igazi életnek, ami itthon volt, az csak két utazás között kitöltötte az űrt, nem láttam, mit is lehetne csinálni azon túl, hogy az ember olvasott szamizdatot, meg lakásszemináriumokra járt Szabó Miklóst hallgatni. No future generation: a nemzetközi trend érvényesnek látszott Magyarországra is.

Aznap este már negyedszer ment az Anarchy in the UK a Sex Pistolstól wurlitzeren, pintes sörök között vágtunk rendet, a Jonathan meg a csaja, a Dwight, a Bimlaa meg én. Az essexi campuson ez volt a jobbik kocsma, a másikban pakolós joghallgatók, menedzserképzősök, kormányzattudomány szakosok szórakoztak diszkózenére nyakkendőben. Azt találtam mondani, hogy fogadjunk arra, a másnapi újságban lesz hír Magyarországról, St. Patrick napjára készültünk, utóbbiról folyt a szó éppen, kitűzünk-e ősi ír szokásként salátalevelet a kabátunk hajtókájára, ilyesmi. Ugyan mi köze a magyaroknak az írekhez, derültek a többiek, még a Bimlaa is megszólalt a maga gujarati akcentusú gyönyörűséges angolján, pedig ő keveset szólt. A szomszéd asztalnál egy Isabelle nevű, talpig fekete bőrbe öltözött, összehasonlító irodalomtudor domina igazította meg a vállán tanyázó fehér patkányt, március 15. volt, 1988. Másnap lobogtattam az Independentet a szociológia tanszék folyosóján, tessék, mondtam, én ezt már tegnap megjósoltam. Tízezer ember követelt demokráciát Budapesten, a rendőrség preventív letartóztatásba vette Solt Ottiliát, Demszkyt, Harasztit, Gadó Györgyöt és másokat. Peresztrojka volt, meg glásznoszty is persze, vonulgattak ki az oroszok Afganisztánból, már etnikai háború dúlt Nagornij-Karabahban, de Közép-Európában (akkoriban kezdtük használni ezt a fogalmat is, ismét) csend volt. Én pedig bánni kezdtem, hogy Angliában vagyok, és nem Magyarországon, ami furcsa érzés volt, hiszen a nyolcvanas években minden energiámat abba fektettem, hogy egy évben egy vagy két hónapot Nyugat-Európában töltsek, hamis meghívólevéllel, trükkel; az számított az igazi életnek, ami itthon volt, az csak két utazás között kitöltötte az űrt, nem láttam, mit is lehetne csinálni azon túl, hogy az ember olvasott szamizdatot, meg lakásszemináriumokra járt Szabó Miklóst hallgatni. No future generation: a nemzetközi trend érvényesnek látszott Magyarországra is.

Krassó mondta telefonon, hogy alakult egy új ifjúsági szerveződés Pesten, Fiatal Demokraták Szövetségének hívják, 37-en vannak. Nemsokára nála voltam a Little Russell St. 24/D-ben, mutatta a névsort, senkit nem ismertem. Mikor hazajöttem, beléptem, mint ahogy minden akkor szimpatikus más szervezetbe is (SZDSZ, TDDSZ), majd úgy alakult, hogy repülőegyetemi szemináriumtársaimmal viszonylag fajsúlyos szakértői Fidesz-csoport lettünk (Eper utca 56.). Írtam én még Fidesz külpolitikai programot is (az elsőt), később azonban a Magyar Narancs és a Fidesz súrlódásai korán, 1991-ben eltávolítottak a szervezettől, aminek taglalására itt most kevés a tér, majd egyszer. (Nota bene: a Magyar Narancs története az egész rendszerváltás-konszolidáció-restauráció-stb. modellértékű története - is.) Megadatott, hogy 1989-ben a Nagy Imre-újratemetés sajtófelelőse lehettem, közel került a történelem. Az előkészítés egyfajta érettségi találkozó, Feydeau-bohózat és súlyos döntések - és nem feltétlenül helyes kompromisszumok kötése - Hegedűs B. András belvárosi lakásán. Diffúz csapat: Vásárhelyi Miklós bölcsessége, Litván György történelmi példázatai és Fónay Jenő értelmiségellenes gyanakvása, Hornyák Tibor prolivircsaftja.

A tüntetésspecialista Pongor rendőrezredes, néphadsereg-tábornokok egyfelől, özvegyek, 33 éves kényszerhallgató forradalmárok, hazatérő emigránsok másfelől. Az ünnepség alatt egy ideig Nagy Imre koporsója mellett állhattam díszőrséget, pont az Orbán-beszéd alatt. (Nemrég egy repülőtér könyvesboltjában belelapoztam egy Magyarország útikönyvbe, a rendszerváltás képe egy távlati fotó a Műcsarnokról, a Viktor beszél, ott állunk a koporsónál Fodor Gáborral, Várdy Katival és Szelényi Zsuzsával.) Azt leírni, ahogy az Orbán-beszéd hatott akkor rám, nem lehet. Better than sex, az egész addigi életünket meghatározó viszonyok kíméletlen kritikája, történelmi igazságtétel, bizottságosdi nélkül, Németh Miklós, Pozsgay, Horn olyat kaptak, hogy remélem, máig kiveri őket a víz az emléktől. Olyan katarzis, amiért hálás vagyok a karmámnak, Orbánnak, a negyedmilliós hallgatóságnak.

*

A Fidesz története egy frusztráció története. Nevezhetjük generációsnak és településszociológiainak, nevezhetjük szocializációsnak és politikatörténeti-ideológiainak, de főleg nevezhetjük személyesnek. Azt hiszem, akkor járunk el helyesen, ha a személyes frusztrációnál maradunk. A rendszerváltó politikai elit közel sem volt (van) olyan számos, hogy akár egy viszonylag egyszerű szociogramban ne lehetne ábrázolni a személyes viszonyrendszert. A Fidesz alapítói még a szakkollégiumi években a lavírozásra álltak be a két rendszerkritikus értelmiségi áramlat, a demokratikus ellenzék és a népinek nevezett gondolat reprezentánsai között. A szakkollégiumi fiatalok és a korai Fidesz szimpátiája a lavírozás ellenére a radikálisabb, a nyílt rendszerkritikát egzisztenciálisan is vállaló, szamizdatos, rendszerváltó programot már 1987-ben alkotó demokratikus ellenzék mellé tevődött. A Kádár-rendszer feltételrendszerét elfogadó, abba beépülő népiek autonómiatágító óvatoskodását leplezetlen ellenszenvvel kísérő korai Fidesz-álláspont erős volt. (Ennek az óvatoskodásnak szánnivaló dokumentuma Csoóri Sándor visszaemlékezése az 1988 novemberi Hitelben - mely folyóiratért tízéves belső küzdelmet vívtak a népiek - e csatározásnak az etapjairól, megalkuvásairól.) A korai Fidesz mozgásterét bővítendő olyan kínban fogant meghatározások születtek, hogy a Fidesz a kádárizmus rendszerkritikus magyar értelmiségének mindkét hagyományát elfogadja, "elvált szülők gyermeke", úgymond. A magát 1988-ban még a szocialista eszmetörténeti hagyomány letéteményesének valló Kövér László a Fidesz Hírek című kiadvány az év őszi egyik számában határolódott el a vízlépcső ügyében az akkori Parlamentben állva szavazó Pozsgay Imrétől; ironikus a mai helyzet, hogy Pozsgay MDF-es befogadásával ismét egy szekértáborba sorolódtak. A Fideszt, mely anti-KISZ-ként alakult, 1989 őszéig nem izgatta, hogy az volt, aminek hirdette magát: radikálisan antikommunista "városi gerillák" kicsiny, ám igen ütőképes csapata. A nemzeti kerekasztal tárgyalásain a nemzetközi helyzetet rosszul megítélő, "puházó" nép-nemzeti pártokkal szemben a Fidesz és az SZDSZ stratégiainak tűnő szövetséget kötött, gyanakvással szemlélték Pozsgay Imre és Antall József július-augusztusi "magánbeszélgetéseit", az Ellenzéki Kerekasztal felpuhított záródokumentumát. Ott voltam a Fidesz választmánya és Kis János Bibó-kollégiumbeli találkozóján, melyen döntés született a zárónyilatkozat alá nem írásáról. (1989-ben a Fidesz választmányának ülésein részt vettek ún. szakértők, Bozóki András, Körössényi András és Such György mellett szerénységem is.) A Fidesz és az SZDSZ első konfliktusai a négyigenes népszavazás kampányára datálhatók: az SZDSZ-aktivisták nehezményezték, hogy a Fidesz nem nagyobb elánnal vette ki részét az aláírásgyűjtésben.

Hozzátartozik a történelmi igazsághoz, hogy az SZDSZ egyes vezetői részéről ellenérzéseket szülő nyilatkozatok láttak napvilágot, a Fidesz eltűnését jósolták az 1990-es választások után, kísérletek voltak, hogy szabad demokrata ifjúsági szervezetté degradálják az akkorra már bel- és külföldi elismertséget nyert szervezetet. "A tehetségesebbeknek majd a hónuk alá nyúlunk" - hangzott az egyik markáns szabad demokarata vélemény, "a kurva anyátokat!" - szólt egy nem kevésbé markáns Fidesz-válasz. A Dunagate-ügy megint szoros szövetségbe forrasztotta a két, akkor magát még egyként liberálisként meghatározó szervezetet, melyek ´89 őszétől pártként nevezték meg magukat. A Fidesz a 90-es választás kampányában szövetségi politikájában "lebegtetett", rosszulesett nekik, hogy Antall József nem rendszerváltó nagykoalíciót képzelt el (MDF-SZDSZ-Fidesz), hanem az ún. természetes szövetségesekkel, az akkori fideszes szóhasználatban a Cavinton-pártokkal (mely kifejezés a kisgazda és a kereszténydemokrata vezérkar élemedett korára utal) kötött koalíciót. Az átmenet alkotmányosságát elősegítő MDF- SZDSZ-paktumot megalázó és kirekesztő szerződésként élte meg a Fidesz-elit, zsebkakukként kárhoztatták egy ideig a "paktumpártokat".

1990 őszétől, a taxisblokád alatti SZDSZ- és Fidesz-reakciók különbözőségétől és a bennfentes politikai közvélemény által köztudottnak vélt rendszeres Orbán-Antall telefonbeszélgetésektől a szabad demokraták bizalma végleg meginogni látszott Orbán Viktorban, és a jelenlegi Fidesz - MPP-vezetés talán ezt a momentumot igyekszik felstilizálni az "antalli örökség letéteményese" címhez. A Fidesz ennek ellenére parlamenti munkájában a kormány erőteljes kritikáját jelenítette meg, még ´90-ben elhangzott Orbán Viktor szájából, hogy "a kormány hazudik", és az árvalányhajas, népszínműi külpolitikát is elutasították többször, leglátványosabban és szimbolikusan a trianoni ülésről való kivonulással. (Azt sem szabad ma elfelejtenünk, hogy az MDF és szatellitjeinek kormánya akár háborúba is sodorhatta volna az országot meggondolatlan szomszédsági politikájával, és akkor ma nem szépreményű NATO- és EU-tagjelöltek lennénk, hanem Szerbia.) 1991-92-ben még mintha lett volna remény, hogy a Fideszt liberális pályán lehet tartani: ennek a reménynek adott nagy pofont, hogy a szűk pártvezetések tudtával ingatlanbuliba kezdett az MDF-es Kollár K. Attila pártpénztárnok a Fidesz-klientúra olyan jeleseivel, mint Simicska Lajos, Tóth Béla, Győri Tibor vagy Gansperger Gyula. (Simicska az MTV kuratóriuma ellenőrző bizottságának, Győri a rádióénak volt tagja, s mellesleg a Napi Magyarország felelős kiadója; Győri utóbbi funkciója a törvény szerint összeférhetetlen az előbbivel, ezért a Parlament leváltotta volna: ezt megelőzendő mondott le Simicskával együtt; az egykor legendás Andrássy út 105. ügyeiben elhíresült Tóth Bélával kapcsolatban vizsgálatot folytat a KBI; a jó Ganspergert szem elől tévesztettem.) Lepergett az ifjonti ártatlanság hímpora a szervezetről, az 1993 tavaszi debreceni kongresszus kísérletet tett az akkori kormánypártokhoz való közeledés megideologizálására, tárgyév őszén a "Fidesz-trockisták" (Fodor Gábor, Molnár Péter, Ungár Klára) kiléptek a pártból, a 94-es választásokat követően követte őket a mérsékeltebb pártellenzék (Szelényi Zsuzsa, Hegedűs István). Az 1994-es választási szövetség kutya-macska barátság volt a Fidesz és az SZDSZ között. Arra meg már mindenki emlékszik, hogyan ekézte és ekézi a Fidesz az egykori "idősebb testvért", az SZDSZ-t, mióta az koalícióra lépett az MSZP-vel.

*

Õszintén, komolyan indult a Fidesz, egyik akkori vezérideológusa, Bozóki András meghatározása szerint radikális (Orbán retorikája), liberális (Fodor elvszerűsége) és alternatív (Deutsch fülbevalója) szervezetként, tiszta lappal a magyar politikában. Az egyéni ambíciók, az úgynevezett pragmatizmus mára eliminálták az őszinteséget, az elvek komolyan vehetőséget; a tiszta lap helyett a szélkakas az adekvát pártjelkép. Maradt az erős retorika meg a fülbevaló. És az a tettenérhető frusztráció, mellyel a Fidesz az SZDSZ irányába fordul. Nem mondhatni, hogy a frusztráció kialakulása csak a Fidesz sara: "ahogy felemeltünk benneteket, úgy el is ejthetünk" - ezt médiavezetők mondták fiatal demokrata vezetőknek pár éve, meg - önkritikailag - "jobban tenné a Fidesz, ha nem csak a fehér zoknis, makkos cipős vidéki vállalkozók pártja akarna lenni" (V. B. A., MaNcs, 1993 nyara). Az alapkonfliktus azonban annak belátása volt, hogy lehetnek bár a frontemberek sokkal jobb szónokok, tévészemélyiségek, hatásosabb mozgalmárok: történelmi trendeket filozófiai szinten meghatározó és elemző ideológusok nem tudnak lenni, miként az SZDSZ első elnöke és néhány más idősebb liberális értelmiségi. (Kis János-frusztrációja nem csak a Fidesz-vezérkarnak van a magyar közéletben, de ez tárgyunk szempontjából most érdektelen.) Az SZDSZ "kemény mag" budapestisége, "belvárosi" jellege ez alapkonfliktushoz képest csak ornamentika. A vitázó, állandó belső diskurzusban élő fiatal demokratákat felváltotta a magyar polgári párttagok uniszónója. Árulkodó jel: az egykori szabad demokrata pártelnök, Tölgyessy Péter csatlakozását követően adott egy Fidesz-szerűtlen nyilatkozatot, azóta láthatatlanná lett.

Ha lehet olyat mondani, hogy kár egy politikusért, akkor képességei alapján Orbán Viktorért a legnagyobb kár az elmúlt tíz évben. Túldörzsöltködte, túlkavarta ő a maga politikai pályáját, maga mögé húzva a szervezetet, egy politikai generációt is, mely generációként - miként úgyszólván minden generáció a világtörténelemben - annak rendje és módja szerint széthullott. Ez nem zárja ki, hogy sikeresek legyenek, feltehetően nem a finn hokicsapatot szállítja most a varsói gyors - legyenek is, inkább, mint Torgyán vagy Giczy -, de sikerükben nem lesz sok köszönet.

*

De. Azt a beszédet a Műcsarnok lépcsőjén ne felejtsük el soha!

publikálva
1998/12. (03. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk