Ez egy Ügy volt. Mielőtt újabb ügyek feledtetik velünk, hogy a dávodi kislány magánügye megválaszolatlan és elintézetlen közügyeket hagyott ránk, vizsgáljuk meg, milyen sötét törekvéseket, aggasztó jelenségeket kellene megértenünk, ahelyett hogy/mielőtt szőnyeg alá söpörnénk őket, mint e honban mindent rendesen.
Kezdjük a végén. Kormányzati és szakmai szervek között vádaskodás kezdődik amiatt, hogy az ügyet politikai kérdéssé alakítják.
Miért, talán nem az?
Ha nem a GDP-növekedés jövendölésére, a pártok népszerűségi mutatóira vonatkozik egy ügy, akkor az nem politikai kérdés? Ahogyan az Ügy kapcsán a politikát értelmezték, az a legpikánsabb politikai ügy. Hiszen milyen értelmezése is az a politikának, amely szerint a bizalomra és a törvényesség adta stabilitásra hagyatkozni szorított népesség számára kiderül, hogy az intézmények nem felelnek meg sem a bizalom, sem a törvényesség kritériumainak: ez nem politikai ügy? Milyen politikaértelmezés az, amikor egy individuális cselekvésnek - egy 13 éves lány szexuális tevékenységének - állami, egyházi és civil szervezetek a cselekvés céljára, motivációjára, továbbá a cselekvés következményeire nézvést is az individuumétól merőben eltérő jelentést tulajdonítanak? Õk ugyanis úgy értik a cselekvést, hogy a lány gyereket akart - az állampolgár önmegértési jogának ilyen semmibevétele nem politikai kérdés?
A törvénysértések monoton egyirányúságából úgy látszik, mintha egy újabb abortuszháború provokálódna ki. Az Alkotmánybíróság be is jelentette, a maga részéről készen áll, hadra fogható, még az idén tárgyal a kérdésről. A népesség felét kitevő nők élete - szándékaik, céljaik sajátként tudása - politikailag érdektelen? Kinek érdektelen? Választás előtt?
Mi a politika, ha nem az a közéleti tevékenység, amelyben egy Ügy kapcsán, ha már muszáj, elborzadva rádöbbenünk néhány dologra, és azt, tetszik, nem tetszik, megértjük, az új tudásunk birtokában pedig új módon politizálunk?
Az Ügy kapcsán megértendő például, hogy miért diszkriminatív élű az emberi szexualitás elgondolása Magyarországon; talán azért, mert míg a férfiembernek szexualitása van, a nőembernek reproduktív kapacitása. A szexualitást a férfi számára következmény nélküli örömszerző tevékenységként fogja fel ez a politika, míg a nő esetében - a nő reprodukciós kapacitásának nyilvános kontrollja ürügyén - a szexualitás a nők állandó megregulázására való alkalom.
Ezt a diszkriminatív politikát rögzítik is oly módon, hogy a szóhasználattal vagy beszédmóddal élesen elválasztják a kettőt. Milyen "nemű" beszéd az, ha azt mondjuk: kupleráj? És milyen "nemű", ha azt: nem kívánt terhesség? Pedig mindkettő szexualitásra utal, és azt a horizontot tárja elénk (ahogy ezt Ludassy Mária is észrevette; Élet és Irodalom, 1998. április), hogy a férfimag számlálatlanul és terméketlenül hullik ott, ahol egy-egy női petesejt őrzésére, a női szexualitás kontrolljára egyidejűleg rámozdul hatóság, bíróság, pap, káplán és magzatvédő szövetség?
Szerencsére nők és férfiak önértelmezésüket (szeretkezni kívánnak-e, vagy gyereket nemzeni) jó esetben függetleníteni tudják e szexuálpolitikai részrehajlástól, ám e politika általános érvényét ez az eseti individuális autonómia sajnos nem függeszti fel.
Tegyük fel, ami persze nem túl könnyű, hogy ez a politika a nők számára is megengedné a szexualitás örömszerző természetét. Persze ne várjuk és ne kívánjuk, hogy ezt oly módon tegye, ahogyan a férfiak esetében: a női elvárás nem hasonlítana a pornó és a prostitúció törvényileg szentesített, hatóságok és rendőrség által támogatott, következményeiben pedig mindannyiunk tb-járulékával finanszírozott férfi-/állam-politikára. Nos, ha ez a politika megengedné a nőknek a szexuális örömöt, akkor:
1. Már eddig is mindent megtett volna annak érdekében, hogy a női szexualitás emberi szexualitás maradhasson, ne váljék valami mássá. Mindent megtett volna azért, hogy a szexualitás "kockázata" ne következzék be. Ehhez képest ma - miközben hangosodó jelszavak zengenek az abortuszadatok körül, egyetlen fogamzásgátló tablettán, spirálon, pesszáriumon vagy óvszeren sincs tb-támogatás. Az elemi gesztus is hiányzik a női szexualitás szexualitásként való felfogásához.
2. A szexualitást a politika páros tevékenységnek tekintené, és mindent megtenne az örömök és a felelősségek méltányos megosztásáért. Tisztában lenne azzal, hogy amilyen mértékben leveszi a férfiemberről a felelősséget, éppolyan mértékben minősíti át a nőember szexualitását reproduktív kapacitássá, miközben állandóan újra élezi a nőknek szánt pallost. A férfiembert viszont jelöletlen pozícióban hagyja, hiszen mind a szexualitás kockázatának bekövetkezténél, mind a prostitúció törvényi szabályozásában láthatatlan marad.
3. Ha ez a politika képes lenne a női szexualitást elgondolni, annak nőre-férfira nézvést közös kockázatával, akkor értelmetlenné válna - mert a női szexualitás önkényes értelmezésének nyelvi eszközeként lepleződne le - a "nem kívánt terhesség" fogalma. A kockázat ugyanis a szexualitáshoz kapcsolódik, és nem a reprodukcióhoz, továbbá mindkét szereplőhöz és nem csak az egyikhez. Akkor viszont értelmetlen a szexuális kockázatot a reprodukciós beszédmódban "terhességként" megnevezni. A szexualitás és a reprodukció megkülönböztetése kétségtelenül visszaadná a nőknek a szexualitás eredeti emberi, diszkriminációmentes jelentését.
A női szexualitás elismerésével, a szexualitás és a reprodukció megkülönböztetésével fölöslegessé válnak a magzatmentők, az inkubátorok és csecsemőmentők és a racionálisan, azaz szakszerűen és jogszerűen soha el nem dönthető hitviták.
A női szexualitás kontrollja, ennek következtében patologikussá váló titkolása (lásd csecsemőgyilkosságok), az abortusz elkerülésére irányuló, morális indíttatásúnak feltüntetett álszent társadalmi nyomás csak új örökbefogadói igényeket gerjeszt fel. Ezek nem érik be a már megszületett és intézetekben élő gyerekek örökbefogadásával, ennél többre vannak bátorítva: egy másik ember szexualitásának kockázatán élősködnek. Nő? Szeretkezett? Akkor szüljön! Ha megszülte, ide vele! Vajon miből táplálkozik a másik individuum szándékát értelmező magabiztos döntés, amely azt mondja, hogy ne vetesse el, hanem szülje meg? Miért és kik gondolják, hogy a "csak úgy" megszült és örökbe adott csecsemő emléke nem ugyanakkora trauma a biológiai anyának, mint egy abortusz?
Vajon mikor látják be a viszonylag jobb társadalmi helyzetű nők, hogy ha nem szolidárisak azon rosszabb helyzetűekkel, akik a prostitúcióban testükkel szolgálják férfi társaikat, a kikényszerített szülések és örökbefogadások révén a rosszabb helyzetűek petesejtjükkel, méhükkel, megnyomorított életükkel a jobb helyzetűek egy részének fizetőképes keresletét (csecsemővásárlás) elégítik ki? Az ilyen megoldások árát azonban mindannyian megfizetjük. Így például össznemzeti szemhunyással nyugtázzuk a gyerekkereskedelem gyanújába keveredett orvos-genetikus szemrebbenés nélküli rendszeres nyilvános szereplését, amint cinikus bátorságával az ország arcába vághatja: ti se vagytok jobbak.
Az előbbiek csak addig elgondolhatók, a csecsemőgyilkosságok addig történhetnek meg, orvos és alkotmánybíró csak addig hadonászhat az abortusztörvény újbóli felülbírálatával, az Alfa Szövetség csak addig matathat a nők méhében, amíg a nőknek fogalmak, beszédmód, törvények, intézmények, bíróságok erejével tiltják meg, hogy álszenteskedés, titkolódzás nélkül szexuális lénynek is tekinthessék magukat.
Az önmeghatározás kérdésének (az állampolgár lehet-e szexuális lény, illetve a nő állampolgár-e vagy csak egy anyaméh) nem egyszerűen identitáspolitikai aspektusa van, hanem nagyon is konkrét politikai, jogi aspektusa. Nemcsak az egyik pártelnök határozta meg a polgárt a "maga ura emberként", politikailag ezt mindenki így képzeli. Az érvényben lévő szexuálpolitikából látszik, hogy ez az elképzelés nem is vonatkozhat a nőre, a "maga ura nőember"-re.
Amikor a kívánt biológiai reprodukcióról, szándékolt gyerekvállalásról van szó, tehát egy életprogramról, jó esetben több ember új, hosszú távú projektjéről - akkor éppen kívánatossága miatt félrevezető a "terhesség" kifejezés. Az új állapot a szándéktól "áldott". Ha pedig a terhesség kívánt, akkor semmilyen jogi furfanggal nem lehetséges olyan helyzetet kreálni, amelyben például az anya és a magzat érdekellentétbe kerül. Ez női szempontból nézvést életidegen, félelmetes jogi nonszensz, ami semmit nem kíván tudni, érteni az anya és a testéből táplálkozó magzat kapcsolatáról. Ki írja ilyenre, a nőkkel való minimális empátia nélkülire a jogot? Hogyan juthat a büntetés odáig, hogy saját testét a nő ellen fordítják? Az emberi integritásnak ilyen "jogszerű", brutális semmibevétele ijesztő; a túlhaladottnak hitt múltat visszacsempésző Pallos.
Ezt az eszközt egyszer s mindenkorra ki kellene venni mindenki kezéből. És most kellene kivenni, mert ez - szerintem nem csak a nők számára - politikai kérdés. Hogy több igazmondás kell mindennek a politikai tisztázásához, mint a számítások bázisának ismerete nélküli GDP-növekedési jóslatokhoz? Igaz. Sőt itt a bázishoz a diszkriminációmentes szexualitásértelmezéssel még lennének is megbízható fogódzóink.
Ez csak egy, noha a legfontosabb politikai vonulata az Ügynek. Szintén politikai kérdésként vetődik fel az állami intézmények magatartása - amelyek naponta emberek százezreinek életét befolyásolják tanácsaikkal, magánéleti problémamegoldásokkal vagy határozatokkal és döntésekkel. Ám részrehajlásuk nem ez Ügyben merült fel először (a Nővonal telefonos szolgálat tapasztalatai azt valószínűsítik, hogy nemi aspektusból, nőre-férfira gyakorolt befolyásuk szempontjából nem felhőtlen és nem semleges a működésük). Mi a helyzet akkor, ha éppen ezek a semlegesnek látszó intézmények verik vissza, fojtják némaságba az "alulról", a magánszférából, az intézményeken keresztül a nyilvánosságba igyekvő problémákat, egyebek között a szexuális kérdéseket is? Olyanokat, amelyek, ha egyszer a nyilvánosságig eljuthatnának, par exellence politikai kérdések lennének. Hisz lám, egyetlen individuális áldozat mennyiféle politikai kérdést generált.
Politikai magyarázatért kiált az a különösség is, hogy az említett intézmények az ominózus ügyben nemcsak hogy visszaéltek az ügyfél bizalmával és állami jogosítványaikkal, értelmező hatalmukkal, de mindegyik azonos mozgatórugóra tette ezt. Bizonytalanságuk olyan méreteket öltött volna, hogy az Alfa százezer forintjában, a pénz, a tulajdon megjelenésében egy mentalitásában új államnyelvet véltek felfedezni? Mind bedőltek? Most, hogy saját államuk nem ért egyet velük, talán még meg is sértődtek?
A nőszervezetek választások előtti nyilatkozata mellé most minden pártnak feltehetnénk a kérdést: mik a bajai ügy politikai tanulságai szerintük? Milyen változtatásokat követel meg ez a tanulság a pártprogram egészében?
Személy szerint az újrafent pallosért cserébe az ördögnek is odaadnám a kopogtatócédulámat. És bizonyosan olyan politikára szavaznék, amelyik elérné, hogy addig sem taláros, sem plébános nem hozhatja szóba a nők reprodukciós jogait, nem értelmezheti a nők szexualitását reprodukcióként, amíg ugyanők, mondjuk, a prostitúciót elkerülhetetlennek, megkérdőjelezhetetlennek tekintik. A többi majd megy, mint a karikacsapás.
