Valami eszi a rendőröket Békés megyében, ami természetesen roppant szomorú és visszás helyzetként értelmezhető. Emberek halnak meg, árvákat és generációkon átívelő sebeket hagyva maguk után - ráadásul, akár hiszünk a hátramaradottak vádjainak, akár nem, valami, úgy tűnik, kevéssé stimmel a Békés megyei rendőrkapitányságon.
A tavaly áprilisban meghalt (a rendőrségi vizsgálat szerint öngyilkosság, mások gyanúja szerint gyilkosság következtében) Kuzma Mihály alezredes például éppen egy kollégát készült feljelenteni, akinek a kertjében egy kupleráj óriásplakátja csábította a Békés megyei dolgozókat kedvező árfekvésű virgonckodásra, ám a feljelentés az illetékes helyen valahogy elkutyulódott, lett helyette egy kackiás házkutatás Kuzmáéknál, holmi gyanús eredetű üzemanyagok - számszerűen három marmonkannányi - ügyében. Ezek törvényes úton beszerzettnek bizonyultak, Kuzma alezredes azonban meghalt: búcsúlevele szerint azért, mert az egész város előtt lejáratták a jelentős cécóval járó házkutatással - családtagjai viszont úgy sejtik, hogy kollégái tették el láb alól, mert a feljelentőket csak akkor szeretik, ha nekik jelentenek fel, nem pedig, ha őket. A mostani halott -őt már csak D. Istvánként ismerjük, a személyiségi jogok védelmének hullámverése végül a Békés megyei kapitányságot is elérte ugyanis -Kuzma halála óta nem volt képes helyreigazítani zilált idegrendszerét, először kórházban kezelték ebből kifolyólag, majd négy nappal azután, hogy visszalépett a szolgálatba, felkötötte magát.
A sztorihoz tartozik még, hogy az a rendőrtiszt, aki Kuzma feljelentő levelét annak idején elkutyulta, jelenleg az ORFK-n dolgozik, a megyei kapitányságok oda küldött titkos iratait szortírozza, miért, ha egyszer ebben van gyakorlata neki -maga a Tábornok nevezte ki, az, aki most belügyminiszterként dolgozik hazánk belbiztonságának megszilárdításán (mégpedig példásan: azt a német robbantógengsztert - aki máig nem tudja, vacsorázott-e a Tábornokkal, és ha igen, miért mégsem - is hogy megmalmozta, ha emlékszünk még rá).
Ezek persze csak alig megalapozott rémhírek, és egyáltalán, ilyesféle sztorikkal a hetvenes években próbálkoztak magukról megfeledkezett olasz filmrendezők, de azokhoz legalább az Ennio Morricone írta a zenét, és valami ügyeletes sztárcsillag jellegű színésznőféleség mindig levetkőzött bennük, ami sokat enyhített a visszásságokon. Itt viszont csak ezek a lehetetlen históriák mennek öngyilkos rendőrtisztekkel (egy szintén önkezével eltávozott Békés megyei kollégájuk például úgy lőtte szájba magát, hogy még arra se jutott ideje, hogy az épp fogyasztott tízóraiját lenyelje), meg popcsászárok, akik először kábítószert fogyasztanak, aztán rendőrtiszttel karamboloznak utóbbi számára végzetesen, később pedig kiderül, hogy előbbiek mégse fogyasztottak kábítószert, meg amerikai nagykövetet kinevezni igyekvő magyar középkáderek, meg bokszolókkal fényképeszkedő filiszterelnökök.
De hol van Morricone, és ki fog vetkőzni?
