A szabadulásomat követő hónapban, 1960 szeptemberében filmszatírába kezdtem. Egy ország teljhatalmú kormányzója különvonatán külföldre utazik. Fülkéjében róla készült fotók és képek. Az állomásokon zászlókat lengető tömeg köszönti a tovarobogót, sőt mi több a sínek mentén is felsorakoznak az ünneplőruhás parasztok. De alig gördül át a határon a vonat, belép a külföldi kalauz. Jegy persze nincs, a kalauz le akarja szállítani utasát, ez felháborodottan tiltakozik, a képekre és a fotókra mutogat. A kalauzt azonban nem érdekli ez, hívja a határőröket, ezek köszönés helyett rögvest megdádázzák a kormányzót, majd letaszigálják a vonatról. A kis diktátorok korlátlan hatalma érvényét veszti a határon túl.
A szatíra gyengén sikerült, le se gépeltem, de alapgondolata manapság életre kel. A legnagyobb kormánypárt beleszeretett a saját tekintélyuralmi stílusába. Volt is oka erre, hiszen az ország határain belül jól működött ez a stílus. Ki lehetett nevezni az adóhatóság vagy a privatizációs vezértestület élére olyan pártkatonákat, akikre - a lehető legtapintatosabb kifejezéssel élve - a sorozatos bűnözés gyanújának árnya hullott. Meg lehetett akadályozni, hogy az egyre elképesztőbb bűnügyi sztorikat a parlamentben vagy rendőri, bírói úton kivizsgálják. El lehetett érni, hogy a hatóságok még a kézenfekvő nyomokkal se törődjenek. Hogy csak egy példát említsek: szórakozottságból elfelejtették kideríteni, hogy ki vásárolt Kaya Ibrahim és Josip Tot ellopott irataival Schlecht Csaba megbízásából ingatlanokat, noha tudható a Schlecht képviseletében eljáró ügyvéd neve is. Amikor Simicskáék gyanús ügyeinek bűze már túl sok orrot ingerelt tüsszentésre, a miniszterelnök fújt egy nagyot, és sztentori hangján megszegte az első cserkésztörvényt ("A cserkész egyeneslelkű, és feltétlenül igazat mond"), mert felismerte - és ebben a vonatkozásban Kádár tanítványának tekinthető -, hogy a hazugsághoz hozzá lehet szoktatni a lakosságot, sőt azt is kiszámította, hogy a fenyegetőző, parancsoló hanglejtés több embernek imponál, mint ahányat viszolyogtat a kijelentés valóságtartalmának nyilvánvaló hiánya.
Egyszóval a Fidesz köreiben kibimbózott a meggyőződés, hogy a fideszes mindent mondhat és mindent tehet, ha utána nem védekezik a bírálatok ellen, hanem agresszív modorban átlép rajtuk. A nem kívánt igazságok nem léteznek. Ha valaki a Fidesz köreiből mégis úgy tesz, mintha léteznének, akkor röpül, mint egy Mátyás-madár.
A hatalom brutális élvezetének pszichózisa mámorítóan hatott az elbizakodott agyvelőkre. Így történhetett, hogy a "Mindent megtehetünk!" felszabadító tapasztalatát egyre gyakrabban akarták gyümölcsöztetni határainkon kívül is. Csakhogy ott más törvények érvényesülnek. Felszáll egy idegen kalauz, és kéri a jegyeket. Azt mondja például, hogy a nemzetközi szerződések nem mondhatók fel egyoldalúan és önkényesen. Nem egy meghatározott kormány vállalt anyagi garanciákat külföldi pénzintézetek követelésére a 4-es metró építésének érdekében, hanem a magyar állam. Ezt a tényt egyetlen bíróság sem hagyhatja figyelmen kívül, ha nem akar közröhej tárgyává lenni. A kormány elveszti a pert, de beidegzettségeinek parancsára rögvest kijelenti, hogy "Juszt sem fizetünk". Hanghordozása azonban kissé tétovább már, mert nem szeretné, ha bizonykodását a határon túl is meghallanák.
Vagy: azt mondja Orbán Viktor, ércesen, ahogy ő beszél, hogy tessék bennünket felvenni az Európai Unióba, mégpedig legkésőbb 2002. január elsejéig, különben méltatlannak nyilvánítlak benneteket ránk. Az Európai Unió urai tapintatból úgy tesznek, mintha nem hallanák, hogy köhög a bolha. A mi miniszterelnökünk még néhányszor elrikkantja magát, olyan rémítő hangon, hogy hazánk összes közszolgálatija, valamennyi lojális ellenzéki és illojális kormánypárti köztisztviselő szívszélhűdést kapna, ha ő volna a címzett. A fránya nyugatiak azonban csak összenéznek, a fejüket csóválják, és a lehető legtapintatosabb formában érzékeltetik, hogy az Európai Unióban nem a kérelmezők szabják meg kérelmeik feltételeit.
Vagy: azt mondja a mi Orbánunk az amerikaiak Clintonjának, hogy hé, hallja-e, most aztán már elég legyen az egyenlőtlenségből, hogy az amerikaiak vízum nélkül utazhatnak Magyarországra, magyaroknak viszont vízum kell a maguk országába! Ha mi vállaljuk a kockázatot, hogy a maguk állampolgárai tömegesen itt ragadnak, akkor maguk is vállalhatják a kockázatot, nem igaz, he? Mire Clinton a szeme sarkából megnézi a mi Orbánunkat, hümmög egyet, és azt mondja, hogy majd még visszatérünk a dologra. A mi Orbánunk hazajön, és elújságolja, hogy milyen jól megmondta, amit megmondott.
Vagy itt van az a kis epizód, mely "Deutsch Tamás esete a FIFA-val" néven vonul be majd a Fidesz-kormány történetébe. Deutsch jogi diplomáján még nem száradt meg a tinta, vagy talán a miniszterelnök diplomájával történt némi malőr. Azt hitték, hogy egy miniszter az országon belül bármilyen testületet vagy vezető személyt leválthat, felfüggeszthet, és bármelyik fölé kinevezhet kormánybiztosnak egy megbízható apparatcsikot. Aztán kiderül, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetséghez és vezetőihez nem nyúlhat, mert az MLSZ olyan világszervezet tagja, melynek szuverén hatáskörét nem nyirbálhatják meg az egyes tagszervezetek kormányai. Vagyis külföldi a kalauz. Ezt persze mindenki tudja, Orbán és Deutsch kivételével, mert az ő tudásukat elhamvasztotta a hatalom gyakorlásának heve. Kínos volt látni, hogyan hátrál vissza lépésről lépésre törvényes lehetőségeinek terepére a miniszter, miközben a látszatot megmentendő összefüggéstelen zagyvaságokat motyog.
És most itt van nyakunkon a Lockheed-botrány. Fideszes államtitkárok és kormánypárti képviselők korlátlan tettvágyuk sugallatára szűknek érezték nemcsak az ország, hanem Európa határait is. Azt üzenték tehát Clintonnak, hogy nevezzen ki a jelenlegi magyar nagykövet helyett, akinek megbízatása a Clinton-korszak után jár le, egy republikánus rokonszenvű Lockheed-vezetőt, véletlenül éppen egy olyat, akihez a lobbyzó államtitkárokat személyes és feltehetően üzleti kapcsolatok is fűzik. A hatalmi pszichózis ez esetben példátlanul dilettáns eseménysorozatot produkált. A vállalkozás ostobaságát fűszerezte, hogy az időpontot és a címzetteket is rosszul választották ki, ráadásul elképesztő politikai tájékozatlanságról tanúskodva, szenátoroknak nevezték saját magukat. Aztán kiderült, hogy nem is egy levél született, hanem több, vagyis hónapokon át kotoltak a szövegén, és noha sokan tudhattak róla (hiszen csak az aláíró szenátorokból kitelt volna három futballcsapat), senki sem magyarázta el ezeknek a csacsi lurkóknak, hogy nálunk nincs felsőház, és hogy hatalmi mámoruk Washingtonban legjobb esetben kényszeredett mosolyokat csalhat elő. És miután kitört a botrány, és nyomdafestéket látott a levél másolata, és senki sem tagadta le az aláírását, sőt mi több, két államtitkár már le is mondott, Simicskó István, a Fidesz-frakció külügyi munkacsoportjának vezetője a kamerákba mosolygott, és kijelentette: "...ha egyáltalán volt ilyen levél". Ezt persze "befelé" mondta, megtanulta politikai példaképeitől, hogy "befelé" minden mondható. Nem biztos, hogy volt, de biztos, hogy nem küldték el, mondta. Több levél volt, tehát talán egy se volt. Néztem fölényes, üres arcát, mely nemcsak az övé: az utóbbi években több ilyen obszcén kisugárzású fej tűnt fel, különféle nyakakon, különféle változatokban. Viselőik érvekkel vagy tényekkel nem befolyásolhatók.
