Elméletben akár a következôk is történhettek volna. Gyurcsány kristálytiszta érveléssel megérteti Orbánnal, hogy nem ildomos elron- tani egy egész ország hangulatát pusztán azért, mert valakinek kormányozhatnékja van, pláne akkor, amikor a szóban forgó nemzetgazdaság fejlôdik, mint atom. Orbán leszegett fejjel beismeri, hogy jól mennek a dolgok, ô maga pedig egy felelôtlen, hataloméhes sátánfajzat, majd gratulál riválisának, és kivonul a közéletbôl. Másnap az MSZP 30 százalékot ráver a Fideszre.
Vagy.
Orbán bölcs szigorral ledorongolja a kormányfôt, amiért az sztárolja magát, ahelyett, hogy dolgozna, ami persze valójában el sem várható tôle, hiszen nem több egy arrogáns szerencselovagnál. Továbbá orra alá dörgöli az elmúlt három év kudarcainak lajstromát, és a számok nyelvén bizonyítja, hogy Magyarország végzetesen össze- töpörödött. Gyurcsány megszégyenülten áll fel székébôl, másnap feloszlatja kormányát, a Fidesz népszerûsége pedig az egekbe szökik.
Nos, akik a fenti forgatókönyvek valamelyikére számítottak, azok javíthatatlan rajongók.
Pénteken senki nem iskolázott le senkit, nem volt sem látványos megsemmisülés, sem nyilvánvaló diadal. Hogyan is lett volna, amikor a résztvevôknek a beszélgetés végéig még abban sem sikerült megállapodniuk, hogy mirôl is beszélgessenek egyáltalán. Miként a vita formális kereteiben sem: így magukat moderálták, és nagyrészt moderálták is magukat. Nem volt se komcsizás, se nácizás, se hazugozás, se tolvajozás. A legalpáribb szitokszó Orbán Viktor száját hagyta el: „liberális”. Mármint Gyurcsány elutasító álláspontja a központi árszabályozással kapcsolatban, rászorultság alapú kompenzációval megfejelve. Ezzel a címkével – melyet Orbán a vita óta adott interjúiban is elôszeretettel ragasztgat – nemcsak az a gond, hogy a regnáló kormányfô megközelítése echte szociáldemokrata szellemben fogant, amely a piac törvényszerûségeivel szemben magára hagyott fogyasztók és a protekcionista állam között keresi a megoldást – tehát éppen hogy nem liberális –, hanem az is, hogy pont e becsmérlô célzattal használt terminussal szokás leírni az európai konzervatív pártok gazdaságfilozófiájának archetípusát. Bár e pengeváltás a felületes szemlélô számára akár valódi államelméleti összecsapásnak is tûnhetett, valójában inkább rituális ideológiai pipiskedésrôl volt szó. A felek láthatóan úgy döntöttek, hogy a kettejük között dúló Kulturkampfot a jeles alkalomkor szakpolitizálgatással leplezik, jótékonyan hallgatva a két társadalomfelfogás közti tényleges törésvonalakról. Orbánnál ez okos döntés volt, hisz a keresztény Magyarországot áhító, unalomig ismert gondolatmenetei aligha illettek volna bele vadiúj, „minden kiábrándultra szükségünk van, akár munkásemberek is jöhetnek, sôt a budapestiek is, és különben sem vagyok egy konfrontálódó típus” kezdetû toborzóénekébe. Gyurcsány szereplésének viszont nem ártott volna, ha a Horn–Medgyessy-féle szakértô miniszterelnök imázs mellett a nagy társadalmi vizionátor arcából is ad valamit (szolidaritás teszi a nemzetet; halál a fusizásra; éljenek a gyerekek, akkor is, ha nem családban nevelkednek, a nemzeti fejlesztési terv prioritásai stb.), ha már egyszer egy feketeöves demagóggal hozta össze a szerencséje.
Már a találkozó elején világossá vált, hogy Orbánnak esze ágában sincs asszisztálni a Gyurcsány forszírozta számháborúsdihoz; hogyan is engedhetné, hogy egy ilyen pökhendi nyikhaj kioktassa ôt nemzetféltésbôl. Szerinte ugyanis nem az számít, hogy a kormánynak vagy az ellenzéknek van-e igaza – a legfontosabb az „emberek igazsága”. Na már most. Úgy általában az embereknek nem lehet igazságuk, legfeljebb az egyes embernek. Ezzel a finomítással azonban Orbán már relativizálta volna az általa hiposztazált össznemzeti nyomort és kilátástalanságot, ezért ezt a logikai lépést nem is tette meg. Érvelésének másik szépséghibája, hogy az „emberek igazsága”, ha mindenképpen ragaszkodunk ehhez az általánosító megfogalmazáshoz, semmi mással nem fejezhetô ki jobban, mint a statisztikák számaival. Márpedig éppen ezek azok, amiket Orbán hasztalannak tart, amikor az ország valódi helyzetérôl folyik a szó. Arról nem beszélve, hogy a volt miniszterelnök hallgatólagosan bevezetett egy másik premisszát is: az emberek igazságát jelenleg a parlamenti ellenzék képviseli. Eközben bôszen sérelmezte, hogy Gyurcsány egymaga akarja eldönteni, milyen állapotban van a gazdaság, dacolva a ténnyel, hogy ô maga is valami egészen hasonlón izmozik hónapok óta. Ha már mindenáron sumákolni akart adatok dolgában, ennél jobb fedôsztorit is kitalálhatott volna; az nem létezik, hogy ne lenne egy ide illô székely tanmese. Orbán saját bevallása szerint egyébként egyáltalán nem is szereti a harcot, vitapartnerét többször is határozottan kérte seholnincs tôrének az ô hüvelyébe való visszahelyezésére, bizonyítván, hogy jó eséllyel pályázhatna a nemzet színésze címre. Kardozás helyett inkább munkát ajánlott az ellenzék vezére, s hogy együttmûködési készségének nyomatékot adjon, mindjárt három saját javaslattal is elôállt. Gyurcsány dicséretére legyen mondva, hogy ha már egyszer Orbán nem volt hajlandó igazodni az általa felvetett ágendához, akkor ô sem szentelt különösebb energiát arra, hogy az orbáni felvetésekre érdemben reagáljon. De minthogy valamivel csak el kellett ütni az idôt, ha már egyszer ott voltak, és a kamerák is forogtak, mindenféle koncepció nélkül végigfuttattak néhány témát, ki-ki a maga ellenfelén, hátha felsülés lesz a dologból. Mindketten beégtek néhányszor, sôt annyira belemelegedtek a kölcsönös fogáskeresésbe, hogy a kormányfô végül fel sem vetette azokat a javaslatait, amelyek miatt – részben – találkára hívta a Fidesz elnökét.
Orbán több alkalommal is a saját csapdájába sétált bele. Azt ugyebár nem mondhatta, hogy eddig csak riogatta a népet a válságban lévô gazdasággal – Gyurcsány számonkérô szavaira reagálva viszont el akarta hessegetni a károgó vészmadár stigmáját is, így kénytelen-kelletlen elismerte, hogy a politikában is vannak sikerek mostanság, Magyarország és a magyar emberek pedig szerinte is versenyképesen teljesítenek. Ami nem éppen krízishelyzetre utal. Aztán a megrögzött párbeszédkeresô maszkjával próbálkozott a ciklusokon átívelô adó- és egyéb törvények kapcsán, és sérelmezte, hogy a véleményére nem kíváncsi a kormányoldal, hisz sosem hívják konzultációra ezekben a kérdésekben. (A kormányfô ezen a ponton emlékeztette arra, hogy a magyar Országgyûlés tagjaként akármikor elmondhatná álláspontját, ha néha bemenne.) Emellett egyszerre élcelôdött az áfacsökkentés hatását ellenôrizni hivatott árkommandó ötletén, majd tíz percen keresztül már arról beszélt, hogy a mindenkori kormányfônek afféle árhatóságként kellene ügyelnie arra, hogy a gáz árának emelkedése sose haladja meg az átlagos infláció mértékét. Az ily módon garantált gázár szerinte már csak a kiszámíthatóság miatt is fontos volna – de ezt az érvet Gyurcsány sem hagyta szó nélkül, és emlékeztetett ’99-re, amikor a törvényben elôírt mértékû nyugdíjemelést a polgári kormány nem lépte meg, pedig mindenki számított rá. Az Orbán-kormány alatt bekövetkezett nyugdíjemelkedések mértékének citálásával még a kormányfôt is sikerült zavarba hoznia az exminiszterelnöknek, adatai szerint ugyanis az ô négy éve alatt 22 százalékkal nôtt ezek reálértéke, míg a mostani kormány a ciklus végére legfeljebb 18,6 százalékot érhet el. Azóta már tudjuk, ez a szám úgy jött ki, hogy Orbán a teljes 2002-es év nyugdíjemeléseit sajátjaként számolta el, miközben az év közepén kormányváltás történt. A valóság tehát az, hogy az Orbán-kormány alatt 17-18 százalékkal emelkedtek a nyugdíjak, az MSZP–SZDSZ-kormány pedig három év után már 23 százaléknál tart. Orbán tehát visszaszívhatja könnyfakasztó szózatát az idôsek iránt érzett felelôsségrôl, hisz legerôsebb, helyben cáfolatlanul maradt adujáról utóbb kiderült, hogy nem több egyszerû hazugságnál. A lakáshitelbôl részesülôk száma körül is próbálkozott hasonlóval, azt a csörtét mégis ô nyerte, Gyurcsány ugyanis eleinte vonakodott elismerni fészekrakó programjának soványka eredményeit. Szépítésül azonban bevitt még két kisebb ütést Orbánnak, szó szerint ajkára fagyasztva a szót; diszkréten lepártlapozta a Magyar Nemzetet, és fennhangon gúnyolódott Orbán gázárfetisizmusán. Amikor pedig Gyurcsány rámutatott, hogy az állam ideig-óráig megkímélheti ugyan a fogyasztókat a gázszolgáltatás növekvô költségeitôl, de elôbb-utóbb úgyis az adófizetôk pénzébôl kell majd konszolidálni a kormányzati beavatkozás miatt veszteséget felhalmozó Molt, Orbán ismét rossz döntést hozott. Felvetette, hogy az efféle problémákkal küzdô állami cégek mûködését racionalizálni kellene inkább, semmint feltôkésíteni ôket. Gyurcsány le is csapott: elbocsátások? Orbán a maga ásta gödörben landolt a szócsata végén. Úgy tûnik, csak akkor képes flottul riposztozni mostanság, ha Kudlik Júlia kérdezi.
Gyurcsány három komolyabb sebet kapott a már említett fészekrakós vonalon kívül (és leszámítva a nyugdíjemeléses trükköt). Igen sutára sikeredett az a gondolatme-nete, mely szerint a Fidesz tehet arról, hogy 2002-ben azt ígérték a szocialisták: nem lesz gázáremelés, miközben azóta többször is emeltek már. Orbán nem is volt rest kikarikírozni e tekervényes észjárást. Az is talált, hogy fizetett hirdetéseken keresztüli öntömjénezés helyett akár dolgozhatna is a kormány, többet, jobban. És az sem tartozik a kormányfô legsikerültebb mondatai közé, miszerint ô kifejezetten „igényli”, hogy legyen ellenzéke. Orbán alappal mutatott rá: a rossebet érdekli, hogy igényli-e vagy sem – van és kész, merthogy demokráciában élünk. A vitát követôen Pokorni Zoltán Fidesz-alelnök úgy nyilatkozott: ha a miniszterelnök nem válaszol Orbán vitán tett felvetéseire, akkor hallgatásából bebizonyosodik, hogy Gyurcsány valódi célja nem is a közös nevezôre jutás volt, csupán egy imázsjavító píáreseményhez használta eszközül a pártelnököt; hogy bebizonyítsa, a saját kezében áll jobban a kormányrúd. Pokorninak ez alkalommal igaza van.
Orbánnak semmi szüksége nem volt erre a vitára, a Fidesz magabiztosan vezet a közvélemény-kutatásokban. De Orbánnak nem volt választása; ha nemet mond a találkozóra, az megfutamodásnak tûnt volna, ezért hát elment, de saját forgatókönyvvel. Nagy ötlete, hogy az „emberek valódi problémáira” és békülékeny alaptermészetére hivatkozva kidumálja magát a számokkal való szembesítés alól, annyiban bejött, hogy végül a statisztikákról nem sok szó esett. Úgy tûnik, nem is alaptalanul tartott effélétôl, hisz legnagyobb számháborús diadaláról is kiderült, hogy hamis adatokon alapult (lásd mint fent). A vita utáni gyorsfelmérések szerint a bizonytalanok körében szignifikánsan nagyobb számban vannak azok, akikben egy kibúvókat keresô, mellébeszélô Orbán képe maradt meg, aki gunyoros félmosolynak álcázta zavarát, ha éppen semmi nem jutott eszébe, ami még belefért volna a higgadt államférfi szerepébe. (És ez még akkor sem jelentéktelen, ha tudjuk: ôk jobbára olyan valamikori szocialista szavazók, akik az utóbbi idôben elbizonytalanodtak választásukban.) A nóta a régi: Orbán kevert közönség elôtt nem adhatja valódi, konfrontatív, vérmes önmagát, ezt az arcát továbbra is a sajátjainak tartogatja. Nyilván ezért láthatja a nagyérdemû ilyen ritkán igazi vitahelyzetben, és ezért mehet eseményszámba az, ami múlt pénteken történt. A parlamenti ellenzék vezére – igaz, csak nem kevés nógatásra – vitába szállt az ország miniszterelnökével. Lássuk be, ez amúgy a világ legtermészetesebb dolga kellene hogy legyen. Ha másért nem, hát azért, hogy ne egy földtôl elemelt, majdhogynem fantom meritumairól kelljen spekulálnia az egyszeri választónak, ha dönteni szeretne hazája sorsáról.