Publicisztika

Rég fogadott rossz hírt akkora megkönnyebbülés, mint hétfőn, amikor a Magyar Nemzeti Bank (MNB) azzal állt elő, hogy az eredetileg közöltnél kétszer nagyobb a folyó fizetési mérleg tavalyi hiánya. A hazai piacokat természetesen megtépázta a "magyar csoda" viszonylag gyors kimúlása (illetve az, hogy a "csoda" mindössze egy téves adatközlés következménye volt), elvégre a befektetők árgus szemmel lesik a makrogazdasági információkat, hogy azok alapján végre úgy lehessen viselkedni, ahogyan a tankönyvek szerint kell: rossz hírek hallatán hanyatt-homlok menekülni, kedvezőek esetén emelni a tétet (miközben a fordítva gondolkodók jól megszedik magukat).

Szemben a napi politika világával, ahol néhány megszállott emlékeztetési kísérletei ellenére is mindennapos az öntudatlan vagy tudatos, a totális vagy részleges amnézia, a színházi világ nem felejt, nem felejthet. Évtizedekre visszamenőleg tudják a szerepeket, a sajátjukat és a többiekét, generációkon keresztül emlékeznek minden szóra és gesztusra, minden csókra és hátba szúrásra. A Nemzeti Színház egyszerre politika (ahol a közjó érdekében nem lenne szabad felejteni), s színház (ahol nem is lehet).

AMagyarországi Református Egyházban a lelkészi és képviselői hivatás összeegyeztethetőségéről szóló vita kirobbanásával, valamint Horn Gyulának a Fidesz mellett kampányoló katolikus papok tevékenysége fölött érzett felháborodásának minapi túlcsordulásával új svungot vett a magyarországi felekezetek közéleti szerepvállalásáról szóló polémia.

Mádl Ferenc, mert idestova már egy hónapja növekvő elégedetlenséggel figyeli a választási kampány eldurvulását, egyeztetésre hívja a parlamenti pártok képviselőit - tudjuk meg az államelnök leveléből, melyet hétfőn, postafordultával küldött Kuncze Gábornak, aki múlt pénteken kérte őt fel közvetítésre.

Ha másra nem is volt jó a magyar kedvezménytörvény, arra mindenképpen, hogy a magyarellenesség talaján egyesítse a szlovákiai politikai közéletet. Esetleg még egy helyre kis szlovák kormányválságot szülhet; elképzelhető ugyanis, hogy lapszámunk megjelenéséig mégis leváltják Ivan Miklos miniszterelnök-helyettest, az ottani gazdasági reform atyját, akit újabban már a szlovákiai magyar honatyáknak sincs nagy kedvük megmenteni, miután koalíciós szlovák kollégáik a státustörvényről folytatott múlt heti parlamenti vitában olyan dolgokat is a fejükhöz vágtak, amiről még nem is hallottak.

A szólásszabadság alapvető jogunk. Nem korlátozhatatlan ugyan, ám csak különlegesen erős érdekek korlátozhatják. Ezeket a téziseket a rendszerváltás utáni Magyarországon nem szokás vitatni.

n Kormány (bárkihez): Aggyá pénzt!EU: Hm.Kormány: Pénzt aggyá!EU: Hm.Kormány: Aggyá má´!Ellenzék: Hülye vagy, még asse´ tudod rendesen mondani,hogy aggyá pénzt!Kormány: Ne mongyad ezt, mer´ akkor lefagyok tisztára,begörcsölök, és tényleg nem fogom tudni rendesen mon-dani, hogy aggyá pénzt!Ellenzék: Adnának pénzt, de neked nem adnak, te olyanhülye vagy! Inkább ne is kérted volna, úgy többet adnak.Kormány: Miattad nem adnak, az anyád ne sirasson, hátbatámadsz, semmibe veszed a magyar népet, és nem is értedazt a mondatot, hogy "a magyar búzának szokatlanul magasa sikértartalma".Ellenzék: A magyar búzának szokatlanul magas a sikér-tartalma!EU: Na mars mind a kettő. Hinaus.

Sok hónaposra nyúlt alkotói szabadsága leteltével ismét feltűnt a képernyőn Frei Tamás, és ami mögötte van. Ezúttal a barlangi búvárkodásba merült alá, a változatosság kedvéért a Tv 2-n sugárzott produkcióban.

A szerző közgazdász.

Lapunk érdeklődéssel figyeli a magyar kormány svédtornamutatványait a státustörvény ügyében. Hogy nem bírnak olyat mondani vagy csinálni e tárgyban, ami után ne zúdulna egy iszonyú tockos a nyakukba, időnként egészen váratlan helyekről. Kapnak akkor is, ha igazat mondanak, és - értelemszerűen - akkor is, ha a törvény védelmében egészen vad képtelenségeket állítanak. Ilyenkor dacosan, sírásra görbült szájjal követelik, hogy a nép akkor is higgyen nekik, ha már ők maguk sem: mint amikor az egészségügyi miniszter arra tett célzást, hogy a magyar egészségügyet a román vakbélgyulladások fogják kirántani szorult anyagi helyzetéből.

Naponta újabb és újabb megfagyott emberekről kapunk hírt - ezen a télen eddig több mint hetven embertársunk végezte be életét ilyen gyalázatos módon. Mivel az elmúlt két évben viszonylag enyhe volt az időjárás, most kellett rádöbbennünk, hogy a fagyhalál egyaránt fenyegeti a vidéki szegény és a városi hajléktalan polgárt. Ezeket az eseteket hajlamosak vagyunk úgy venni tudomásul, mintha ez lenne a dolgok normális, megváltoztathatatlan rendje. Mintha ezeknek az embereknek az erőszakos, idő előtti haláláért kizárólag a balsors lenne okolható, s a társadalomnak, a törvényeknek, az államigazgatásnak semmi felelőssége nem volna benne. Sokszor hallhatjuk azt is, hogy a rászorulók nem mennek be a szállókra. Nos, ha csak egyszer nyílt napot tartanának, bárki meggyőződhetne, hogy az intézmények milyen körülményeket tudnak biztosítani. Persze a hajléktalanoknak jogukban áll az utcán tölteni életüket, de elképzelhetetlen, hogy anarchista lendülettől vezérelve direkt szeretnének elfagyott végtagokkal, lassan, kínlódva meghalni. Valószínűbb, hogy a jelenleg kiépült rendszer alkalmatlan arra, hogy szükségleteiket kielégítse - és miközben egyre több hajléktalan szorul ki az ellátásból, egyúttal bűnbakká is tehetők helyzetük alakulása miatt. Ez pedig könnyebb, mint végiggondolni, mit is lehetne tenni annak érdekében, hogy jogaik ne sérüljenek, illetve az állam betartsa a rá háruló kötelezettségeket.

A pénzmosás mind ez ideig legpregnánsabb esetével akkor találkozhattunk, amikor három nigériai állampolgár fekete papírdarabokról azt hitette el néhány honfitársunkkal, hogy azok tulajdonképpen dollárok, csak nem részletezhető okokból feketére vannak festve. ´k tudnak viszont egy vegyszert, kannáját 30 000 márkáért, amivel a dezsőket meg lehet tisztítani, viszont az összeg előre kéne, mert az anyósuk leugrott a lagosi piacra leveszöldségért, és magával vitte a kosztpénzt. A trükk majdnem bejött, a fekák ott szúrták el, hogy elúrhodott rajtuk az elbizakodottság, és még annál is hülyébbnek gondolták a magyarokat, mint amennyire, és visszamentek a szállodai szobába, hogy bocs, elnéztük az árcédulát, a szer drágább. Ekkor viszont a helyiségben már rendőrök vigasztalták a nekibúsult palimadarakat. Hiába, a magyar nemigen érti a képes beszédet, a jóhiszeműnek még a legjobb indulattal sem nevezhető áldozatok azt gondolhatták, hogy a pénzmosás igazából lavórban, mosószerrel történik, a többi rizsa.

"Máma tollbamondást írtunk az iskolában. Klárika néni olvasta fel a szöveget és pontozták a hejjesírást. A enyém azt hiszem jól sikerült, volt egy hibátlanul leírt mondatom, amire nagyon büszke vagyok: Kádár János elvtárs vezetésével a magyar nép ledobta magáról az 1956-os ellenforradalom szörnyű terhét és visszatért a békés építő munkához. Pedig ez egy nagyon nehéz mondat, bár nincsen benne elipszilon betű."

Az 1998-ban felállt polgári koalíció nagyobbik felének három évre volt szüksége ahhoz, hogy az újsütetű közbeszédben következetesen "gazdálkodónak" nevezett paraszt létezéséről tudomást vegyen, és ezután újabb hónapokra, hogy végre valami kézzelfoghatót is felkínáljon neki. A magyar agrárvilág elmúlt időszaka alighanem még a jobboldali körökben is úgy marad meg majd, mint amelynek mérlegében hosszú lista mutatja az elmaradt vagy éppen félresikerült, semmire sem jó intézkedéseket, és rövidke felsorolás jut az érdemi lépéseknek. Ez utóbbiak közé tartozik - nyilván valamiféle lelkiismeret-nyugtató és/vagy szavazat-visszagyűjtő intézkedésként - a tavaly év végén elfogadott birtokpolitikai törvénycsomag, valamint a családi gazdálkodáshoz adott költségvetési többletjuttatásokról szóló kormányrendelet. A kimondott cél szép és nemes: megsegíteni, megerősíteni a nemzeti középosztály kiépítéséhez "nélkülözhetetlen" középbirtokos réteget, amely a központi támogatásokhoz eddig nehezen fért hozzá.