"Csendesítsd a haragos szót"
Pintér Dezső alternatív köztársasági elnöki üdvözlete, 2002 újév, Tv 2
Készen áll-e Magyarország az EU-csatlakozásra, teszik fel a kérdést a politikusok nap mint nap, hogy aztán a parlamenti patkóban üresen árválkodó székük topográfiája szerint magabiztosan meg is válaszolják: igen, vagy majdnem, csak a választásokon egy kis korrekcióra van szükség. Magyarország az "éltanuló", a nemes versenyben a formálisan lezárt csatlakozási fejezetek számát tekintve fej fej mellett száguld az "éllovasokkal".
Az igazi kérdéseket azonban senki nem meri feszegetni: jobb nem tudni, mi van az egyes lezárt dossziékban.
H
A magyar joganyag jelentős részben "eukonformnak" minősíttetett. De ez ne tévesszen meg minket: ettől ez a joganyag még nem vált élővé. Egy részét az EU-bürokraták vélhetőleg nem értették, és ezért bólintottak rá - az a tisztviselő, aki soha nem élt (poszt)kommunizmusban, végül is honnan ismerné egy ilyen társadalom normáit. A másik részét a köztársaság intézményei még nem alkalmazzák. Vagy mert nem hatályos, vagy mert nincs, aki átültesse a gyakorlatba. Hiszen hiába lép életbe az európai joganyaggal "teljesen konform" versenytörvény, ha a Versenytanács és a bíróságok nem vagy szelektíve veszik figyelembe; és hiába hatályos egy jogszabály, ha jogalanyai nem ismerik, és így cselekedeteiket sem tudja befolyásolni. Magyarország polgárai nincsenek tisztában a polgári jog alapintézményeivel - de nagy, közös vetélkedőnkben az is hétmillió forintos kérdés, hogy az alkotmány vajon törvény-e? Nos, hogyan is befolyásolnák egy ilyen országban az EU felől érkező új (jogi) normák az életet?
Egyelőre szinte sehogy.
De ennek a furcsa átmenetnek lassan vége lesz.
H
A légüres térbe került Kelet-Európa államai - kívülről nézve legalábbis - egészen jól el tudják játszani az európai országot. A Potemkin-országházak mögött azonban nincsen semmi; vagy csak kicsivel van több, mint az EU-protektorátusokban, Boszniában és Kosovóban (előbbinek még a himnuszát is az EU vezette be, rendeleti úton). Magyarország számára a protektorátusi státus már nem elérhető: marad tehát a nyugati országok törvényeinek a lemásolása. Ami önmagában még nem is lenne baj. De hiábavaló e munka, ha a gyakorlati megvalósítást a hivatalok következetesen elszabotálják. A virtuálisan létező Magyar Köztársaság intézményei diszfunkcionálisan működnek - ha egyáltalán látszanak még a körvonalaik. Most ez a látszatköztársaság készül feladni "szuverenitásának" egy részét a világ egyik legerősebb politikai képződményével szemben.
Nem csak a végrehajtói hatalom túlterjeszkedéséről vagy a Fidesz által megszállt ügyészségről, közmédiáról, egyéb "fékekről és ellensúlyokról", kormányzati alapítványokról és "civil" szervezetekről beszélek most. A (poszt)kommunista intézmények nevét az uniós társintézményekére változtatják, felszerelik a koronás címerrel, szükség szerint az EU-csillagos lobogóval - de ettől még a Központi Statisztikai Hivatal, a Versenyhivatal, a földhivatalok, a cégbíróságok, a környezetvédelmi felügyelőségek, a különféle erőszakszervezetek működése, története, felhalmozott tudásbázisa nyilvánvalóan nem válik nyugat-európaivá. Amikor egy kisebb morális probléma felkaparja a felszínt, a nagy semmit találjuk alatta: a nyári Sziget-botrány tragikomédiába fulladásához a rendőrség, a közigazgatási hivatal, a sajtó, a kormány- és ellenzéki pártok, a magyar művészek közössége, az ügyészség, az ún. "civil" szervezetek sorozatos csődje kellett.
Az intézményekben dolgozó hivatalnokok nem értik az európai társintézmények működésének logikáját, nem is hisznek benne, és ezért legfeljebb a látszat szintjén igyekeznek másolni őket. Európai kormányzati tanácsadók számtalanszor beszámolnak arról, hogy magyar kollégáik végighallgatják őket, aláírják "a fejezet lezárásához" szükséges dokumentumokat, majd a megbeszélttel homlokegyenest ellenkező, viszont a régi, jól bejáratott módon folytatják a munkát - legfeljebb azon zsörtölődnek magukban kicsit, hogy az európai (túl jól fizetett) szakértők mindent jobban tudnak. Nos, az EU-csatlakozás napjától ennek a világnak vége.
H
A nyugati civilizáció hajtóelve a hatékonyság. Azért kolonializálta a földgolyót, mert sokkal hatékonyabb volt a többi civilizációnál; és a hatékonyság egyben e cél nélküli evolúció szelekciós kritériuma is. A magyarok 1990-ben nem az ország európai jellegű közjogi berendezkedésére szavaztak, hanem az európai anyagi jólétre. Az e cél érdekében hozott döntés kézzelfogható következményeivel 2004-ben fognak szembesülni. A jólét fokozásának két módja van: lehet a meglévő erőforrásokból - jobb kombinálásukkal - többet kihozni, vagy kevesebb erőforrás felhasználásával a szokott szinten teljesíteni. A két, logikailag egyenértékű megfogalmazás nem más, mint a közgazdaságtan hatékonyságdefiníciója. A késő Kádár-kor életszínvonalának süllyedését nem lehetett megállítani, mert Magyarország tőkehiányos, póriasabban szólva szegény ország volt; az egyetlen esélyt a nyugati tőke bevonása jelentette a termelésbe. Az ország ezzel elfogadta a kapitalizmus logikáját, anélkül, hogy arról bármiféle ismeretei lettek volna. Ettől fogva nem volt döntési helyzetben - az út egyenesen vezet az Európai Unió felé. Az új tőkések magukkal hozták a menedzsment-tapasztalatokat, és jelentős sikereket értek el az anyagi gyarapodás tekintetében. Gondoljunk csak arra, hogy 1990-ben gyakorlatilag lehetetlen volt telefonhoz jutni - és a régi rendszerben soha nem lett volna elég tartalék az ország bekábelezésére, a telefonközpontok kicserélésére. A telefontársaság eladásával viszont örökre befellegzett a telekommunikációs ipar szocialista működtetésének; és ugyanez történt szinte minden iparággal.
H
A termelő kapacitások megújítása - azaz az ország újjáépítése, amelynek áldásos hatásait most a Fidesz-kormány élvezte - azonban a legtöbb ember számára nem hozta el a várt jólétet, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy a nyugati fogyasztási minták alapján remélték. Vajon mennyit adott volna egy telefonvonalért az a városi értelmiségi család a nyolcvanas évek végén, amelyik a sok százezredik volt egy nem mozduló várólista végén? Bizony, vagyonának jelentős részét rászánta volna erre a beruházásra - emlékszik még valaki a telefonkötvényekre? Az igények azonban az anyagi jóléttel együtt nőttek, miközben a munkából ("bérből és fizetésből") élők az európai bérek töredékét kapják. Nem véletlenül. Míg ugyanis a pénztőkét hónapok alatt be lehet hozni az országba, addig az emberi tőke nem importálható, hiszen az szaktudásban, begyakorlott cselekedetekben, munkakultúrában és morálban ölt testet. Ezek pedig igen lassan változnak.
Márpedig az új, európai vállalkozásokat, az új technológiát és az új szervezeteket a régi emberi tőkével nem lehet működtetni. A kilencvenes évek elején tömegek szorultak ki emiatt a munkaerőpiacról, és járták végig a munkanélküli-segélytől a kényszer- vagy rokkantnyugdíjig, rosszabb esetben az utcáig vezető lejtőt. A munkaerőpiacon megkapaszkodók többsége sem rendelkezik az új vállalatokban szükséges képességekkel, tudással és gyakorlattal. Ezért nyugati társaik teljesítményének töredékét hozzák ki az európai tőkéből és technológiából. Ennek megfelelően javadalmazásuk is a nyugati töredéke, hiszen a végtermékek piacán velük kell versenyezniük. Az egyre kevesebb dolgozónak egyre magasabb adókulcsok mellett egyre több embert kell eltartania.
H
Az EU-csatlakozás ennek a furcsa állapotnak a végét fogja elhozni. A globalizáció és az európai gazdasági egység azt jelenti, hogy mindent ott állítanak elő, ahol azt a leghatékonyabban lehet. Az EU hatékonysági elve a piacok szabadságát követeli meg: a személyek (értsd: a munkaerő és gazdag milliomosok) és a tőke szabad mozgását minden termelési tényező, így a föld tekintetében is. És az EU a globális hatékonysági versenyben ezt ki is kényszeríti a tagjaiból.
Belőlünk is ki fogja.
Megindul a versenyképes munkaerő kiáramlása, hiszen aki képes a nemzetközi környezetben is európai minőségű munkát végezni, az normális munkakörülményekkel meg adórendszerrel és tízszeres nettó keresettel számolhat. Ráadásul az európai egységesülés következtében periferikussá váló városokban a minőségi munkahelyek nagy része meg fog szűnni. Különösen igaz ez a pénzügyi szektorra és a szolgáltatások jelentős körére. A multinacionális vállalatok menedzserrétege a periférián elsorvad. A bankrendszerben például - miután a nemzeti szolgáltatók hatékony európai nagyvállalatokká olvadnak össze - az egyik európai nagyvárosban lesz a treasury, egy másikban a terméktervezés, egy harmadikban a stratégiaalkotás. Ezekben a szektorokban karrierlehetőség szinte csak az európai nagyvárosokban nyílik; helyben - a kulturális különbségek miatt - jobbára a marketing- és pr-szakmában maradhatnak munkahelyek. A kiemelkedően fizetett és minőségi munkára vágyó (hiszen hatékonyságelvű piacgazdaságon és nyugati fogyasztási mintákon felnőtt) fiatalok számára új életforma kínálkozik majd: a fehér galléros ingázóé, aki munkáját a nagyvárosi központokban végzi, és hetente vagy havonta rándul haza a hétvégére. Velük a legértékesebb emberi tőke költözik majd Magyarországról a centrumba, s ez - számarányukhoz képest - hatalmas lyukat üt majd a tébé- és adóbevételekben. (Azokról az emberekről van szó, akik fejenként évente legalább 3 millió forint adó- és hasonló nagyságrendű tb-bevételt jelentenek a köztársaságnak.) A magasan képzett fiatalok egy részének távozását alighanem a kulturális szféra is megérzi majd.
Ugyanakkor - és a vidéki politikusok ezt már most is jól látják - a jelenleg is elmaradott régiókban, illetve iparágakban a termelés nagy része meg fog szűnni; az ország eufemisztikusan "versenyképtelennek" nevezett fertályán a csatlakozás után csak mutatóba maradnak munkahelyek.
Továbbá.
H
Számtalan vállalat csak azért létezik Magyarországon, mert a magyar jogszabályok, a még létező magyar szuverenitás védőernyőt húz fölé: azért van több mint három tucat magyar bank, mert hazánkban külföldi bank nem nyithat fiókot; azért vannak még magyar mezőgazdasági vállalkozások, mert külföldiek nem lehetnek jelen a piacon, és mert a hatékonyabban - és agyontámogatottan - termelt, olcsó nyugati élelmiszer-felesleg még nem léphet be korlátlanul a magyar piacra. De a kvótákban, vámokban, a magyar termelőknek nyújtott támogatásokban, jogi belépési korlátokban megtestesülő piacvédelem a belépés pillanatától vagy a rövid derogációs időszakok után el fog tűnni.
Látványos és közvetlen hatást vált majd ki az európai versenyjog bevezetése és érvényesítése. Az EU olyannyira kiemelten kezeli ezt a kérdést, hogy az európai versenyjog közvetlenül hatályos minden tagállamban, betartatása - részben - a közös európai intézmények feladata. Az egyenlő verseny eszméje viszont számtalan támogatási formát kizár: a MÁV-nak, a postának, a Malévnek, Ferihegynek, a mezőgazdasági "őstermelők" családi gazdaságainak, az Magyar Fejlesztési Banknak a ma ismert formájukban pár éven belül végük. Még belegondolni is rossz, hogy ezek közül a MÁV és a posta több megye teljes versenyszférájánál több embert foglalkoztat; és hogy a magyar nagyvállalatok éppen elfogadható nyereségességének az egyik oka a piac büntetlen monopolizálása. Az európai versenyjog sokkolni fogja őket is, például akkor, amikor az európai bizottság vagy a bíróság előtt a bizonyítási eljárás során arra kényszerülnek majd, hogy a jogpozitivista csűrés-csavarás helyett matematikai-statisztikai modelljeiket vegyék elő. A magyar versenytörvény papíron ugyan teljesen kompatibilis az európaival, de a jogalkalmazók következetesen fordítva olvassák. E határozatok kényelmes világának azonban 2004-ben vége szakad.
Ugyanakkor a versenyképes vállalatok számára megnyílik a lehetőség, hogy feladják az egyenlőtlen küzdelmet a fantomhivatalokkal és fantomszabályozókkal, meg a magyarországi üzleti erkölcsökkel, és európai szintű tudásukat valóban európai intézményrendszer keretében kamatoztassák. A dinamikus magyar középvállalatok székhelyüket átteszik majd más európai országokba, mert jogvitáikat a valóban polgári polgári jog alapján, polgári szemlélettel ítélkező bírókra bízhatják; mert az effektív adókulcs sokkal alacsonyabb; mert a munkaerő képzettebb; és mert nem kell nap mint nap szembesülniük a partner becsapásának helyi kultúrájával. Az élesedő versenyben ezek a tényezők még jobban felértékelődnek majd. A Graphisoft példája egyre többek számára válik követhetővé.
H
A mérleg másik serpenyőjében a várt jelentős európai segélyek állnak. Az elmaradott körzeteket képviselő politikusok, a problémás szektorok vállalatvezetői az európai segélyekből remélik finanszírozni a feltámadást. Csakhogy a magyar politikai osztály - amely úgy viszi visszafordíthatatlanul az országot Európába, hogy közben maga is fél ennek hatásaitól -, ígéreteiben már az első ötven év európai segélyét szétosztotta. A fejlett régiók hihetetlen lobbizást indítottak meg azért, hogy soroljanak hozzájuk kapós válságövezeteket - lásd Demszky próbálkozását Nógráddal -, és ezzel maguk is az EU-segélyek jogosultjává váljanak. Ostoba politika ez, hiszen a torta maximális mérete behatárolt: legfeljebb a magyar GDP 4 százaléka lehet. A fejlettebb magyar régiók e lobbizással a szegényektől fogják elvenni a segélyeket. És igaz ugyan, hogy ez az összeg vagy 10 százalékkal megnöveli a költségvetés által felhasználható összegek mennyiségét - de ezt a pénzt csak kötötten lehet elkölteni. Elsősorban olyan infrastrukturális beruházásokra, amelyek anyagi megtérülése csak emberöltőkben mérhető: utakra, környezetvédelemre, közoktatásra. Önmagában azért, mert egy falu mellé autópályát húznak, nem fog ott gyár nyílni; és abból, hogy egy falusi iskolának több pénze lesz, csak a ma még meg sem született generáció fog profitálni, az elhelyezkedni képtelen falusi munkanélküli vagy a pillanatnyilag e sors felé sodródó tizenéves aligha. Az EU-segélyekből nem lehet pótolni a mostani burkolt ár- és termelési támogatásokat, és nem lehet munkanélküli-segélyt osztani a csatlakozás miatt munkanélkülivé válóknak. Míg az EU-segélyek növelni fogják az elkölthető közpénzek mennyiségét, a Magyarországról kitelepülő magas jövedelmű munkavállalók és fejlődő vállalkozások adóforintjai ugyanúgy hiányozni fognak, mint amilyen restriktív hatása lesz az EU-gazdaságokkal vívott makrogazdasági verseny észszerű adóharmonizációs (értsd: adócsökkentési) kényszerének.
A kormány által kiharcolt derogációk hatása elenyésző lesz, és kevesek érdekét fogja szolgálni. A Fidesz röghözkötési alkuja - amit, félreértés ne essék, a mostani szocialista pártvezetés is lenyelt volna - lehetővé teszi a magyar tőkés osztálynak, hogy a nincstelenné váló falusiak földjét az európai gazdák versenye nélkül, fillérekért vehesse meg. A kormány cserébe elfogadta, hogy a képzetlen magyar munkaerőt egy ideig még a csatlakozás után is távol tartsa magától az EU. A piacok ilyen szegregálása szintén a magyarországi tőkések érdekeit szolgálja: annak a munkásnak, aki nem tud Nyugatra menni, nem kell többet fizetni azért, hogy maradjon. És közben a még szegényebb és nagyon mobil lengyel munkaerő számára is megnyílik a magyarországi munkaerőpiac.
H
Furcsa lesz ezen a Magyarországon élni. Akárcsak a csatlakozási utáni évek Ausztriájában, nálunk is egyfajta periferizálódás indul majd meg: miközben a gazdaság hosszú távon profitálni fog a növekvő hatékonyságból, a központi funkciók Bécsből és Budapestről az európai középpontokba vándorolnak. A közép-európai éltanulóból, a kelet legnyugatibb csücskéből a nyugat legkeletibb provinciája lesz.
És ember legyen a talpán, aki előre látja e változás hatásait az egyes emberekre, a mindennapi életre. A hatékony munkaerő egy része távozik az országból; egy másik, nem mozdítható itt gazdagszik meg. Az úgynevezett versenyképtelenek teljes közép- és időskorú generációja viszont munkanélküliként, szociális segélyeken tengődve fogja végignézni a nagy integrációt. A bújtatott állami támogatások és egyéb, a versenyt kizáró tényezők felszámolása miatt átalakul a most még torz árrendszer. Egyes élelmiszerek talán olcsóbbak lesznek. Megugrik a fűtés ára, akárcsak a cigarettáé. Megdöbbentően olcsó lesz viszont a légi közlekedés.
H
Kik lesznek a csatlakozás nyertesei és vesztesei? Mit fogunk csinálni a csatlakozás után munkanélkülivé válók tömegével? Hogyan fogjuk a növekvő egyenlőtlenségek esetén újraosztani a nemzeti jövedelmet? Mit csinálunk majd a falusiakkal?
Akár ezek is lehetnének a 2002-es választások legfontosabb kérdései - de nem azok. Visszük tovább őket az új világba. És egyelőre nincs válasz arra sem, hogy a hatékony magángazdaság vajon ki tudja-e kényszeríteni a jelenlegi politikai elitből a közszféra gatyába rázását. Egészen pontosan (és optimistán) fogalmazva: hogy ebből a jelenlegiből tudja-e kikényszeríteni? Arról ugyanis, hogy az ország teljes intézményrendszere is versenynek lesz kitéve, eddig még nem esett szó. Pedig az EU-ban a magyar intézményeknek európai társintézményeikkel kell együttműködniük vagy versenyezniük - akkor is, ha most még legfeljebb csak a nevükben emlékeztetnek rájuk. A hatékonysági versenynek az egyik pillanatról a másikra kitett magángazdaság elképzelhetetlen piaci keresletet támaszt majd normális gazdasági jogrendre, racionális bírói ítéletekre, európai adórendszerre, hatékony és gyors közigazgatásra, megbízható cégbíróságokra, villámgyors földhivatalokra. Arra, hogy a versenytársak ne tudják megvásárolni a törvényeket, hogy a kormány folytasson gazdaságpolitikát, arra, hogy a termelésben maradó drága munkaerő ne töltsön fölöslegesen nyolc órát egy SZTK folyosóján, ha valamilyen vizsgálatra van szüksége.
És az új gazdaság vagy rábírja a jelenlegi pártokat a nagy átalakulásra, vagy új politikai erőt hív életre. A következő választási kampány 2002. április 28-án kezdődik; és akkor már egy új európai köztársaság alapjainak lerakásáról lesz szó.
Ma még azonban vihar előtti csend van. A politikai elit igyekszik elhinni, hogy a harmonizációs dokumentumokba zárt papírköztársaság létezik, és a dossziékból nem engedi ki az utolsó posztkommunista választási kampányban a szellemet. Így sem magukat, sem a nemzetet nem kell szembesíteniük a feladat nagyságával; megteszi néhány ígéret is. Demszkynek alighanem igaza volt abban, hogy a polgárok a rózsaszín és a narancssárga kádárizmus között választhatnak. De az EU-csatlakozás után Kádár szellemének is mennie kell. Az idei a jelenlegi politikai "elit" utolsó dobása.
De csitt, most kampány van. Mint Pintér, csendesítsük mi is a haragos szót.
