A szólásszabadság próbája

Aszólásszabadság alapvető jogunk. Nem korlátozhatatlan ugyan, ám csak különlegesen erős érdekek korlátozhatják. Ezeket a téziseket a rendszerváltás utáni Magyarországon nem szokás vitatni. De milyen érdekekkel szemben és milyen helyzetekben kell a nyilvános megszólaláshoz fűződő érdeknek engedni? Erre önmagukban nem adnak választ az idézett megállapítások. Lehetséges, hogy két ember egyformán helyeselje a szólásszabadság elvét, és mégis vitában álljon abban a kérdésben, hogy hol húzódnak az élő és írott beszédet megillető védelem határai.

Azokat, akik az ilyen vitákban rendre a több jog és nagyobb szabadság pártját fogják, liberálisnak nevezik. Olykor azonban szabadság és szabadság, jog és jog közt kell a határvonalat megállapítani. Liberálisok közt is mélyreható vita lehet a szólásszabadság korlátairól.

Épp egy ilyen vita kellős közepén vagyunk. 1996-ban egyszer már lezajlott ez; akkor, amikor az újnáci Szabó Albertet első izgatási perében fölmentette a bíróság. Most az kavarta fel újra, hogy a múlt évben a rendőrség és az ügyészség sorra megtagadta a nyomozást a MIÉP-hez köthető antiszemita és romaellenes megnyilatkozások ügyében. Ez liberális körökben felháborodást és aggodalmat keltett. Sokan gondolják úgy, hogy a nyílt rasszista gyűlölködés kimeríti a közösség elleni izgatás büntetőjogi tényállását, s ezért az igazságszolgáltatásnak üldöznie kell. Ha a hatóság nem hajlandó alkalmazni a törvényt, akkor vagy a hatósággal, vagy a törvénnyel van a baj.

A Btk. idevágó, 269. §-a éppen tíz éve, az Alkotmánybíróság 30/1992. számú határozatával nyerte el mai alakját. Azóta közösség elleni izgatás címén mindössze három-négy vádemelésre került sor évente, és alig született elmarasztaló ítélet. Az antiszemita és romaellenes gyűlölködés időközben elárasztotta a nyilvános beszédet.

A liberálisok egy része közvetlen összefüggést lát a büntető igazságszolgáltatás tétlensége és a nyilvános beszéd eldurvulása közt. Közülük némelyek úgy vélik, az izgatási paragrafus alkalmazható volna, csak az állam szervei vonakodnak alkalmazni. Mások szerint az izgatási paragrafus csődöt mondott, meg kell változtatni, hogy a bíróságok tehessék a dolgukat.

Tavaly októberben a kisebbségi ombudsman törvényjavaslatot terjesztett az Országgyűlés emberi jogi bizottsága elé, megkönnyítendő a gyűlöletkeltés büntetőjogi üldözését.1 A bizottság kormánypárti többsége nem támogatta az indítvány megtárgyalását, de felkérte az Igazságügyi Minisztériumot, hogy készítsen elő új indítványt a 269. § módosítására. A minisztérium dolgozik, bár az ígért határidőre nem készült el az előterjesztéssel.2 Itt tartunk most.

Cikkemet azokra a liberális elvbarátaimra gondolva írtam, akik több elmarasztaló ítéletet szeretnének látni. Elmondanám, miért látom óhajukat aggályosnak.

Nincs vita abban, hogy a kialakult helyzet tarthatatlan. A magyar demokrácia épsége és a mindennapi élet normalitása azt kívánja, hogy a rasszista gyűlölködés viszszakerüljön oda, ahol a helye van, a nyilvánosság legperemére, ahová társadalmi elismerésre vágyó ember nem merészkedik. A célban egyetértünk tehát. Egyetértünk abban is, hogy ez a cél nem valósulhat meg a közhatalom kétértelműségektől mentes, határozott állásfoglalása nélkül. Az államnak színt kell vallania.

A vitakérdés abban áll, hogyan tegye ezt. Két érv szól amellett, hogy büntető hatalmának aktívabb igénybevétele útján tegye. Egyrészt a büntetés elriaszt, visszatart a szankcióval fenyegetett cselekedetektől. Másrészt az ilyen cselekedetek bűntetté nyilvánításával az állam erkölcsi ítéletet is mond. Kimondja, hogy ezek nem csupán hátrányosak a társadalomra, hanem megvetendők, botrányosak. Mind az elrettentésre, mind az erkölcsi megbélyegzésre nagy szükség van.

Az ellenérvek sora azzal a megfontolással kezdődik, hogy a büntetőjog csupán a legvégső eszköze a törvényes rend fenntartásának, s így annak is, hogy a közbeszéd elfogadható állapotát biztosítsuk. 1992-es határozatában az Alkotmánybíróság a Ptk. személyiségvédelmi rendelkezéseit emelte ki az alternatív eszközök tárházából. Én inkább a jogon inneni, politikai eszközökre tenném a hangsúlyt.

Képzeljünk magunk elé egy magyar állampolgárt, akárkit. Ennek az embernek kétféleképpen lehet nyilvános beszéddel ártani. Vagy úgy, hogy személy szerint róla valami becsületét, jó hírnevét sértő dolgot terjesztenek (esetleg fölfedik személyes titkait, de ezt a lehetőséget most félretehetjük). Vagy úgy, hogy arról az embercsoportról terjesztenek valami becsületbe vágó dolgot, mellyel emberünket a környezete azonosítja. Tegyük fel, a köztársasági elnök tudomást szerez a személyes becsületsértésről. Tudja, hogy ami elhangzott, aljas hazugság. Felindultságában maga is a nyilvánosság elé lép, közli a nemzettel az igazságot, ország-világ előtt elítéli a vádaskodót. Noha indítékai nemesek, lépését nevetségesnek és elhibázottnak találnánk. Magánszemélyek becsületének megvédése magánügy, nem a politikai tisztségviselők dolga. Ha a becsmérelt, rossz hírbe hozott embernek szüksége van az állam védelmére, bírósághoz kell fordulnia. Azt azonban már megteheti a köztársasági elnök, hogy a származásuk, nemzetiségük, vallásuk vagy valamilyen más jellemzőjük miatt becsmérelt, rossz hírbe hozott embercsoportok mellett kiáll. Nemcsak hogy megteheti ezt: alkotmányos kötelessége, hogy megtegye. Emberünk, ha környezete olyan csoport tagjaként azonosítja, melyet a nyilvánosság előtt súlyos támadás ér, joggal várja el az államfőtől, hogy álljon ki mellette. Ez a követelés jogi úton nem kényszeríthető ki. De politikai nyomással alátámasztható. Mindazok, akik a megsértett csoporthoz tartoznak, és mindazok, akiket sért, ha másokat hovatartozásuk miatt megsértenek, nyilatkozattal, tüntetéssel és még sok más módon szembesíthetik a közhatalom képviselőit kötelességükkel: tegyék nyilvánvalóvá, hogy minden polgár egyenlő, hogy az állam mindannyiunké.

A közhatalom képviselőinek nem akkor kell ezt kinyilvánítaniuk, amikor a dolgok már odáig fajultak, hogy az embercsoportokat megalázó és fenyegető beszéd elérte a büntethetőség küszöbét. Egy demokratikus köztársaság tisztségviselői sok mindent tűrhetetlennek kell tartsanak, amit a büntetőjog nem üldöz, nem üldözhet. Ha teszik a dolgukat, akkor a közbeszéd épsége helyreáll a 269. § fokozott igénybevétele nélkül is.

De mi van, ha vonakodnak tenni a dolgukat, kérdik vitapartnereim. Akkor nagy baj van, semmi kétség. Ám a baj nem orvosolható a büntető igazságszolgáltatás felpörgetésével, mert az az igazságszolgáltatást is megbénítja. Ma is elítélnek ismeretlen fiatalt apró SS-jelvény viseléséért. A közvélemény erről tudomást sem szerez. Aki a bíróságtól várja, hogy példa statuáltassék, a MIÉP zsidózó vezetőit akarja a vádlottak padján látni. Csakhogy amíg a MIÉP-et politikailag el nem szigetelik, az igazságszolgáltatásban nem lesz erő a MIÉP-es beszéd konzekvens üldözésére. Jöhetnek nyögvenyelős procedúrák, de azok sem vissza nem riasztanának, sem a politikai közösség megbotránkozását nem tudnák kifejezni.

Akárhonnan nézzük a dolgot, a helyzet kulcsa a politikában van, nem a büntetőjog terén.

De miért ne követelnénk egyszerre a rasszisták politikai kiközösítését és a rasszista beszéd fokozott büntetőjogi üldözését? Ez az igazi kérdés.

A régi rendszer közösség elleni izgatás címén elsősorban az államrend elleni kifakadásokat üldözte. A tipikus izgatási per elítéltje kocsmai ivócimborájának szidta a kommunistákat, vagy munkahelyi öltözőszekrényében szocialistaellenes rigmusokat őrzött. 1989-ben a nemzeti kerekasztal a köznyugalom elleni bűncselekmények közé sorolta át az izgatást; kizárta az izgatásnak minősülő cselekmények köréből az olyan megnyilatkozásokat, melyek nem kapnak nagy nyilvánosságot; kivonta az államrendet, az ország nemzetközi kapcsolatait és a rendszer politikai fenntartóit az izgatási paragrafus oltalma alól. Átvették a 269. § korábbi szövegéből az izgatás súlyosabb és enyhébb változatának megkülönböztetését, de a súlyosabb változatnak az addiginál lényegesen szigorúbb meghatározást adtak. Egyrészt vétségből bűntetté minősítettek át, másrészt ennek megfelelően szűkebbre vonták a tényállási feltételeit.

Míg a régi jogszabály "gyűlölet keltésére alkalmas cselekedet"-ről beszélt, az új "gyűlöletre uszítás"-ról. Ez a módosítás három lényeges elemet tartalmaz. Először: nem elég, hogy az írott vagy kimondott szó valamilyen hipotetikus helyzetben gyűlöletet keltsen - ténylegesen is gyűlöletet kell ébresztenie, vagy legalább nagyon valószínű kell legyen, hogy gyűlöletet ébreszt. Másodszor: a felszított indulatok hevesek és támadóak kell legyenek. Az "uszítás" cselekvésre ösztökélést jelent, nem érzelmek fölkeltését; a puszta "gyűlöletkeltés" "gyűlöletre uszítás"-ra cserélése arra utal, hogy a közönségben fölgerjesztett indulatok erős késztetést adnak a célba vett csoport elleni cselekvő fellépésre. Harmadszor, a cselekvés nyilvánvalóan nem korlátozódhat törvényes eszközök igénybevételére; nem elég, hogy a gyűlölt csoport tagjai számára hátrányos legyen, jogaikat kell megsértenie. Fizikai erőszak alkalmazásában, megfélemlítésben, megalázásban, diszkriminálásban kell álljon.

Hozzáteszem: miközben a súlyosabb, bűntetté átminősített változat elkövetésének feltételeit a módosítás alaposan leszűkítette, az enyhébb, továbbra is vétségnek meghagyott változatot lényegében úgy hagyta, ahogyan volt. Ezt a cselekményt az követi el az új szabály szerint, aki a felsorolt csoportokra nézve "sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ, vagy más ilyen cselekményt követ el".

Az Alkotmánybíróság híres, 30/1992. évi határozata e második, vétségi alakzatot semmisítette meg. A bűntetti alakzatot hatályban tartotta, és egyszersmind megmutatta, hogy felfogása szerint mi határolja el a gyűlöletre uszítást a sértő, lealacsonyító kifejezések nyilvános használatától - a puszta gyalázkodástól. A gyalázkodás olykor egyáltalán nem vált ki indulatot. De ez csak a legszélső eset. A határozat megengedi, hogy egy gyalázkodásnak minősülő közlés ellenséges érzelmeket keltsen. A különbség a mértékekben van. A gyalázkodó beszéd által fölkeltett indulat nem olyan fokú, hogy elérje "a köznyugalom megzavarásá"-nak szintjét. A gyűlöletre uszítás ott kezdődik, ahol az írott vagy kimondott szó olyan sok embert hoz olyan erős készenléti állapotba, hogy az már felér a köznyugalom, a társadalmi béke megzavarásával.3

De mi a köznyugalom megzavarásának kritikus mértéke, amely alatt a beszéd még csak gyalázkodás, fölötte azonban már uszítás? Bár e mérce részletes kidolgozására nem vállalkoztak a bírák, egy zárójeles megjegyzés azért utal rá, hogy az amerikai legfelsőbb bíróság "nyilvánvaló és közvetlen veszély" próbáját (clear and present danger test) tartják irányadónak.4

Ez a próba a következőkben foglalható össze. A kimondott vagy írott szó nem büntethető pusztán a tartalma alapján. Büntetni csak a következményeiért lehet, a jogsértő cselekedetekért, melyeket kivált. Nem szükség a büntethetőséghez, hogy e cselekedetek valóban bekövetkezzenek. De az, hogy elvben bekövetkezhetnek, nem elégséges. A veszély nagyfokú kell legyen. Először, közvetlen összefüggésnek kell fennállnia a beszéd és nagyszámú ember készenléti állapotba kerülése közt. Nem vonható büntetőjogi felelősségre valaki olyan emberek cselekedeteiért, akik őt nem hallották, nem olvasták. Sőt azért sem vonható felelősségre, ha saját közönsége nem azonnal cselekszik, hanem a közlés és a neki tulajdonított cselekedet közt elég nagy az időbeli távolság: ha tehát mód van az ellenérvek elhangzására, mérlegelésre, vitára. Erre utal a "közvetlen" jelző. Másodszor, nem elég, hogy a beszéd alkalmas legyen jogsértő cselekedet kiváltására. Legalább annyit ki kell mutatni, hogy bekövetkeztének valószínűsége igen nagy volt. Erre utal a "nyilvánvaló" megszorítás.

A "nyilvánvaló és közvetlen veszély" próbája nagyon magasra teszi a mércét. A MIÉP-es politikusok botrányos megnyilatkozásai közül egyik sem elégíti ki; nemcsak azok, melyek tárgyában a rendőrség és az ügyészség eleve megtagadta a nyomozást, hanem ifj. Hegedűs Lóránt röpirata sem, mely jelenleg ügyészi vizsgálódás alatt áll.

A 269. §-t csak abban az esetben lehetne a korábbinál erőteljesebben mozgásba hozni, ha jóval alacsonyabbra szállítanák le a gyűlöletre uszítás küszöbét. Vagy úgy, hogy a jogalkalmazók az Alkotmánybíróság által kijelöltnél gyengébb teszt alkalmazására térnek át. Vagy úgy, hogy a jogalkotók megváltoztatják a közösség elleni izgatás törvényi tényállását.

Mindkettőre van némi lehetőség. Az Alkotmánybíróság állásfoglalása természetesen mind a rendes bíróságok, mind a törvényhozás kezét megköti. De mind a bírák, mind a törvényhozók megtehetik, hogy módszeresen puhatolják az Alkotmánybíróság álláspontjának határait, míg végül sikerül eltávolodni az 1992-es doktrínától. A törvényhozásnak már volt egy ilyen próbálkozása; 1996-ban megpróbálta visszahozni a "gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekedet" fordulatot az izgatási paragrafusba. Ezt a beszúrást a második Alkotmánybíróság 1999-ben megsemmisítette.5 Az ún. önkényuralmi jelképek használatát, valamint a nemzeti szimbólumok megsértését büntető paragrafusokat viszont hatályban tartotta,6 s ez arra vall, hogy a próbálkozás folytatása nem eleve reménytelen.

A kérdés azonban az, jól teszik-e a liberálisok, ha támogatják a kísérletet.

A büntetőjog fokozottabb igénybevételének szorgalmazói nem látnak gondot ebben. Szerintük a rendszerváltás hevében túl messzire mentek a jogalkotók, túl messzire ment az Alkotmánybíróság. Amíg az új rend meg nem szilárdult, talán szükség volt a szólásszabadság határainak szokatlanul tág kicövekelésére. De ma már a "viszszarendeződés" veszélye a távoli múltba süllyedt. Viszont új veszélyként megjelent a politikai antiszemitizmus és romaellenesség. Fel kell venni a harcot, míg nem késő, s ha ehhez a gyűlöletre uszítás próbájának fellazítására van szükség, akkor fizessük meg ezt az árat.

Azt javaslom, mielőtt elsodorna minket a retorika, vizsgáljuk meg, miben is állna az ár, melyet a 269. § fokozottabb alkalmazásáért fizetni kellene.

Liberális vitapartnereim - nekem úgy tűnik - abban látják a veszteséget, hogy a szólásszabadság védelme szűkebb körre terjedne ki, mint eddig: a rasszista gyűlölködés egyértelműen üldözendővé válnék. Ez azonban valószínűleg nem is volna igazi veszteség szerintük. Szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy tévednek. A veszteség nem ebben állna. Valódi lenne és súlyos.

Ha az igényről is lemondunk, hogy a közösség elleni izgatás tényállását a nyilvánvaló és közvetlen veszély próbájához - vagy valamilyen azzal egyenrangúan szigorú teszthez - kössük, akkor elfogadjuk, hogy a beszélőt olyan emberek cselekedeteiért vonják felelősségre, akik őt nem is hallották, vagy olyan következményekért, melyek csak potenciálisan rejlettek benne szavaiban (anélkül, hogy az adott körülmények közt komoly valószínűsége lett volna ezek bekövetkeztének). A jogállam híve azonnal észreveszi: ez a gyakorlat a jogbiztonságot fenyegetné. Minél lazább az összefüggés a szó és a neki tulajdonított hatás között, annál kevésbé lehet kiszámítani, hogy a bíróság milyen beszédet marasztal el közösség elleni izgatásként.

Próbáljunk meg élő tartalmat adni ennek a megállapításnak.

Először is, a nagyobb büntető buzgalom nemcsak a kirekesztő indulatok megszólaltatóit fenyegetné, hanem a kirekesztés ellenfeleit is. Képzeljünk el egy embert, aki (nagy nyilvánosság előtt) szenvedélyes dühvel vádolja a magyar nemzetet a holokausztért viselt felelőssége miatt. Minél lazább a megkövetelt kapcsolat a beszéd és lehetséges következményei közt, annál nagyobb az esélye, hogy az ilyen megnyilatkozás eleget tegyen az izgatási törvény tényállási követelményeinek.

Közbevetheti valaki, hogy az ilyen ember indulatosan beszél, de nem gyűlölködik; jóhiszemű bíró nem vonatkoztatja rá az izgatási paragrafust. Ez azonban tévedés. Az izgatási paragrafus nem a gyűlölködő beszédet üldözi, hanem a gyűlöletet kiváltó beszédet. Lehetséges, hogy a beszélő maga gyűlölködjék, miközben beszéde nem vált ki gyűlöletet; lehetséges, hogy ő maga egyáltalán nem gyűlölködik, beszéde mégis gyűlöletet vált ki. Alkalmas közönségben, alkalmas körülmények közt a magas érzelmi hőfokon előadott negatív értékítélet önmagában is gyűlöletet ébreszthet.

Valószínűtlen volna, hogy a holokausztért viselt magyar felelősség szenvedélyes taglalása ilyen következményekre vezessen? Persze, hogy valószínűtlen. De ez csak akkor számít, ha az izgatás megállapításához erős és szoros kapcsolatnak kell fennállnia a beszéd és nem kívánt következményei közt. Minél lazább a megkövetelt kapcsolat, annál inkább fenyeget az izgatási paragrafus mindenkit, aki a magyar nemzet egészét vagy tetszőleges csoportját erős indulattal bírálja. Mondjuk Ady Endrét.

Ha sor kerül a szélsőjobboldali gyűlöletkeltők jogi felelősségre vonására, a bíróságokra hatalmas nyomás fog nehezedni, hogy a másik oldalon is statuáljanak példát. Mihelyt Demszky Gábor feljelentett egy szkinhed zenekart, nyomban akadtak vállalkozók, akik meg egy (baloldaliként elkönyvelt) punkegyüttes ellen tettek följelentést.7 Mihelyt megindult a büntetőeljárás ifj. Hegedűs Lóránt ellen, a Százak Tanácsa nevű jobboldali egyesület kezdeményezte, hogy törvényben szankcionálják az egyházi személyek és intézmények elleni támadásokat.8

Ha a jobboldalon azokat és csakis azokat ítélik el, akiknek szavai a szigorú teszt szerint is büntetendők, efféle kiegyensúlyozásra csupán súlyos jogsértés árán kerülhetne sor. Ha azonban a teszt fellazítása ad módot a bűnösség kimondására, akkor az egyensúlyteremtéssel szemben nem lesz védekezés.

Röviden: a teszt fellazítása azzal járna, hogy a rasszista gyűlöletkeltők szabadabb üldözése érdekében azoknak a jogait korlátoznák, akik nem rasszisták vagy egyenesen a rasszizmus ellenfelei.

Másodszor, a büntetőjogi buzgalom fenyegetné ugyan azokat, akiknek a beszéde rasszista gyűlöletet áraszt, de elfogadhatatlan módon fenyegetné őket. Mire is gondolok? Van egy társadalomkép, melyet csurkistának is nevezhetünk, mert a magyar politikában ma Csurka István képviseli a leghatásosabban (noha évszázados múltra tekinthet vissza). Ennek két fő alakja van: egyfelől a magyar kisember, másfelől mindenféle láthatatlan idegen hatalmak - kapitalizmus, kommunizmus, szabadkőművesség -, melyeket a zsidó személyesít meg. Kivásárolják alóla a földet, a gyárat, megfosztják őt a hagyományaitól, történelmi emlékezetétől, és mindezt azért, hogy alázatosan tűrje, ahogy szolgává süllyesztik a saját hazájában. Ez a világkép hamis, előítéletes, félreértett statisztikai jelenségeket rejtett összeesküvéssel magyaráz, bűnbakkereső és gyűlölködő. Ugyanakkor szociológiai méretekben újratermelődő válasz az ország modernizálódására, mely csak a modernizálódási folyamat lezárulásával fog zárványokba visszavonulni. A köztársaság polgárainak egy része - egy kisebbség, de nem elhanyagolható kisebbség - ebben a szemléletben talál választ rossz közérzetére. Nem ésszerű jogpolitikai cél, hogy ettől a világképtől az állam büntető hatalma szabadítsa meg a társadalmat - eddig a pontig bizonyára egyetértünk. De nem csak ésszerűtlen törekvés volna ez: a szabadság és egyenlőség alapvető morális elveit is sértené.

Ezek az emberek előítéleteikkel, gyűlölségeikkel együtt részét alkotják a szuverén népnek. Ahogy a csurkista gondolkodású ember nem zárhatja ki polgártársainak egy részét - akár származásuk, akár más szempont alapján - a szabad és egyenlő magyar állampolgárok közösségéből, a szabadság és egyenlőség hívei sem dönthetik el, hogy a csurkista nézetek hirdetői kívül esnek a jog védelmén. A politika attól olyan pokolian nehéz dolog, hogy senki nem választhatja meg, kivel alkot egy állampolgári közösséget. Nem azok a polgártársaink, akikkel egyetértünk a kölcsönös tolerancia elveiben, hanem mindazok, akik velünk egy időben a magyar állam polgárai. Nem tehetjük a megszólalás jogi feltételévé, hogy toleráns legyen - politikai küzdelmet kell folytatnunk a közbeszéd toleránssá válásáért. Amíg valaki nem megy túl csurkista nézeteinek hirdetésén, ugyanúgy megilleti a szólásszabadság védelme, mint bármely más magyar állampolgárt, akkor is, ha ezek a nézetek előítéletesek és gyűlölködők. Ha pedig a közösség elleni izgatás tesztje fellazulna, az ilyen ember nem tudhatná, mikor téved tilosba. Azt is fenyegetné a jog, ami semmi egyéb, mint egy világ- és társadalomkép kifejezése és terjesztése.

Végezetül, a büntetőjogi buzgalom ártana a közbeszéd minőségének is. Ha elhalványul a beszéd következményeinek jelentősége, mindenféle szenvedélyes vagy indulatos megnyilvánulás veszélybe kerül. Nem lesznek szavak a jogos erkölcsi felháborodás kifejezésére. Ki állítaná, hogy a magyar zsidók galíciai jöttmentként való aposztrofálása szenvedélymentes választ kíván? Máris komoly nyomás nehezedik a sajtóra, hogy kerülje a felháborodás, a megbotránkozás, a harag, a düh, a megvetés, a gúny regisztereit. Márpedig vannak jelenségek, melyekről csak ezekben a regiszterekben lehet méltó erkölcsi ítéletet mondani. Mi lesz itt, ha megindul az első nyomozás egy liberális publicista és lapja ellen, ha sor kerül az első vádemelésre, ha megszületik az első elmarasztaló ítélet?9

De ha ezek a veszélyek valódiak is: nem sokkal súlyosabb-e a büntetőjog tétlensége miatti veszély? Nem kell-e elismerni, hogy a közösség elleni izgatás tesztjének fellazítása nagy ár ugyan, de nem aránytalanul nagy ár azért, hogy a rasszista és xenofób gyűlöletkeltés visszakerüljön oda, ahol a helye van?

Válaszom így szól: nem elég, hogy a szólásszabadság korlátozása arányos legyen a céllal, melynek szolgálatában végrehajtják. Igaz kell legyen az is, hogy a korlátozás hathatós, vagyis alkalmas a kitűzött cél elérésére, és szükséges, vagyis más, kevesebb hátrányt okozó módon a cél nem érhető el.

Ezzel visszajutottunk a kiindulópontunkhoz. Azt állítottam, hogy a közbeszéd megtisztításának vannak más, nem büntetőjogi eszközei is. Továbbá azt, hogy ha ezek nem jönnek mozgásba, a büntetőjoggal való próbálkozás hiábavaló lesz. Ha viszont mozgásba jönnek, a büntetőjog erőteljesebb latbavetése feleslegessé válik.

Az állam más módon is színt vallhat az antiszemitizmussal, romaellenességgel, xenofóbiával szemben, nemcsak a büntetőjog mozgósításával. Képzeljük el, hogy a köztársasági elnök, akinek alkotmányos kötelessége őrködni az intézmények demokratikus működésén és a nemzet egységén, a nyilvánosság elé lép; félreérthetetlenül elítéli a rasszizmust és idegenellenességet, nem hallgatva azokról a megnyilatkozásokról sem, melyek parlamenti párthoz köthetők. A miniszterelnök nem csodálkozik a Fotex és az FTC közt létrejött üzleten, hanem leszögezi, hogy senkinek nincs joga kétségbe vonni egy piaci tranzakció legitimitását az egyik fél származására hivatkozva. Az Újpest-Ferencváros mérkőzés botrányos jeleneteiről az igazságügy-miniszternek nem az jut az eszébe, hogy ő nem ért a focihoz, és utóbb nem(csak) a liberális Magyar Hírlapban igazítja ki magát, hanem a televízióban, ahol eredetileg nyilatkozott, és a jobboldali sajtóban (is). Öt parlamenti párt képviselői közös nyilatkozatban szólítják fel ifj. Hegedűs Lórántot, hogy mondjon le a mandátumáról. Nem adódhat olyan helyzet, melyben a vezető kormánypárt kész volna igénybe venni a MIÉP támogatását. Az ORTT, miután megállapította, hogy a Pannon Rádió rendszeresen uszít zsidók, romák, melegek, más népek ellen, nem bírságot vet ki, hanem visszavonja a műsorszórási engedélyt. Nyomozást megtagadó határozatában a megyei rendőr-főkapitányság nem mentegeti Franka Tibor zsidóellenes mocskolódásait.10

Folytatódna-e a rasszista, xenofób beszéd veszedelmes térhódítása? A tapasztalatok nem támasztják alá ezt a vélekedést. 1994 és 1998 közt kevesebb volt az izgatási per, mint az előző négy évben.11 Viszont Horn Gyula kormányra kerülésének másnapján határozott, erőteljes nyilatkozatban ítélte el az antiszemitizmust. A kormány zárt volt a szélsőjobb felé. A magyar zsidók nyugodtan alhattak. Kevésbé volt eltökélt a Horn-kormány a magyar romák melletti kiállásban. Tett ugyan gesztusokat ebben az irányban is, de Horn rosszízű kiszólására is emlékszünk még egy páran. Bizony ez a kétlelkűség szerepet játszott abban, hogy míg a ´94-98 közti időszak a zsidók számára javulást hozott, a romák számára jó esetben a romlás fékeződését.

Józan ésszel nem remélhetjük, hogy a rasszista beszéd teljesen eltűnik társadalmunkból. Azonban elszigetelhető és semlegesíthető. Ez elsődlegesen politikai ügy. Vagy a politika tartományában nyerünk csatát, vagy sehol.

Nem áll, hogy a rendszerváltás alapjogi forradalma túlságosan tágan húzta volna meg a szólásszabadság határait. Nem áll, hogy a szólásszabadság ma már ne volna fenyegetett.12 Nem áll, hogy az uszítási teszt fellazítása ne fenyegetné. És az sem áll, hogy enélkül ne lehetne eredményesen fellépni a rasszista gyűlöletkeltés ellen.

Nem azt javaslom, hogy feledkezzünk el a közösség elleni izgatás büntetőjogi tilalmazásáról. Azt javaslom, hogy ne akarjunk egy alapjában politikai természetű problémát a büntetőjog mozgásba lendítésével megoldani. Lássuk be, hogy a közösség elleni izgatás tényállásának laza kezelése elfogadhatatlan következményekkel járna. Tartsuk meg az izgatási paragrafust arra, amire való: maradjon ritkán alkalmazott, rendkívüli eszköz az olyan beszéd szankcionálására, mely nyilvánvalóan és közvetlenül (in a clear and present manner) felidézi a veszélyt, hogy emberek súlyos jogsérelmet szenvednek el csoporthoz tartozásuk miatt.

1 "Kaltenbach Jenő: Uszítás nélkül is

kelthető gyűlölet", Czene Gábor inter-

júja, Népszabadság, 2001. október 17.

2 Bánfai Tamara és Csuhaj Ildikó: "A

választásokig már nem szigorítják a

közösség elleni izgatás szabályozá-

sát", Népszabadság, 2002. január 29.

3 ABH, 1992, 179.

4 Uo.

5 12/1999. sz. határozat.

6 13/2000. és 14/2000. sz. határozat.

7 "Szkinhed- és punkdalok az ügyész-