A múlt hét óta, hogy az Európai Unió bejelentette: a belépő EU-országok a csatlakozás után kilenc évig nem számíthatnak az uniós agrártámogatások teljes összegére, mintha megint a magyar politika egyik fantomja, a "kisgazda szavazó" úszott volna be a két legnagyobb párt periferikus látómezejébe. Persze, biztos úgy van, ahogy képzelik: jön a fantom, aki egyébként tökhülye, és csak egy dolgot lehet róla biztosan tudni, azt, hogy holnap is le fog ittasodni, tehát tart a mezőről a kocsma fele, a boronát betámasztja a biciklitartóba, kikéri a fél barackot magának, a lónak meg a kevertet, és megnézi a falon a tévét, hogy melyik párt ígér neki nagyobbat, és melyik lehet képes jobban levenni a ravasz labancot, a mélakóros hollandot, a pöffeszkedő németet. És amelyik nagyobbat és jobban, arra szavaz majd.
Az EU-ajánlat okainak és következményeinek érdemi mérlegeléséhez viszont mind ez ideig senki nem vette magának a bátorságot. Ezt ugyanis egy kiadós önvizsgálat nélkül aligha lehetne megúszni. A magyar mezőgazdaság a rendszerváltás óta átláthatatlan tulajdonviszonyoktól sújtva, rossz hatékonysággal, tőkehiányosan működik; a szétaprózott birtokok az ilyen-olyan közvetlen termelői támogatások és monstre állami felvásárlások nélkül képtelenek lennének eltartani művelőiket. 1990 óta egyetlen kormány sem volt képes szembenézni mindevvel, és nem kívánta közölni a háztáji és törpegazdaságok tulajdonosaival, a mezőgazdasági tevékenységet - elengedhetetlen - keresetkiegészítésként űzőkkel, hogy amit csinálnak: értelmetlen, hogy az maga a gazdasági irracionalitás, és hogy ez így nem mehet tovább. Többek között azért nem, mert egy társadalmi réteget aránytalan és indokolhatatlan költségvetési, azaz össztársadalmi támogatásban részesít, és ez igazságtalan; és mert a verseny kiküszöbölése nemcsak a termelés alacsony színvonalát konzerválja, de a magyar falu áporodott hatalmi viszonyait és hierarchiáit is. A függőség kultúráját. Arról pedig végképp nem volt lövése egyetlen kormánynak sem, hogy mit kínáljon e társadalmi rétegnek mindezek helyett; hogy hogyan segíthetné őket a szó minden értelmében önálló egzisztenciához. Egyszerűbb volt hülyíteni őket, cinikusan a "magyar anyaföld szentségéről" süketelni meg "kertmagyarországot álmodni". És amíg erre a gyakorlatra csak a magyar adófizetők pénze ment el, addig nem is volt baj, hisz a magyar adófizető ritkán szól vissza.
A baj most van, amikor kiderült: az EU nem fog pénzt lapátolni a rossz rendszerbe. Előfordulhat persze, hogy egyes EU-országok a saját piacaikat és termelőiket védik: de az is faktum, hogy a mindenféle posztkoloniális rendszerekbe, félkész államocskákba, korrupt és ostoba államigazgatásokba pumpált külföldi segélyek csak lassítják, de még lehetetlenné is tehetik a demokratikus piacgazdaság kialakulását. A példák a 60-as évek afrikai államaitól Oroszországon át Boszniáig számosak.
Ráadásul az EU ajánlata talán nem is olyan rossz. A következő évekre ígért közvetlen termelői támogatások összege évente 80-100 milliárd forint (ennyivel fejelődne meg a jelenleg 200 milliárd); és ez elég lehet ahhoz, hogy a magyar mezőgazdaság valóban életképes része felvegye a versenyt az európai termelőkkel. A regionális alapokból pedig körülbelül ugyanennyi jutna azoknak, akiket a hatékonyság logikája kiejt a további küzdelmekből. Ez nem kevés pénz. Ráadásul még csak azt se mondhatjuk, hogy az EU nem szólt volna. Csak eddig szépen mondták. A magyar mezőgazdaság súlyos szervi bajaira minden országjelentés figyelmeztetett. A magyar kormány pedig mindig megvonta a vállát, és tarhált és szélhámoskodott tovább: üsse kő, csatlakozom, de vigyázz, EU koma, sokba fog ez még neked kerülni. Most, amikor jól pofára ejtették magukat, a kormánynak is meg az MSZP-nek is ugyanaz jut az eszébe.
Micsoda szemétség, ezek még átverni sem hagyják magukat.
