Mint a föld

  • 2002. február 7.

Publicisztika

n Kormány (bárkihez): Aggyá pénzt!EU: Hm.Kormány: Pénzt aggyá!EU: Hm.Kormány: Aggyá má´!Ellenzék: Hülye vagy, még asse´ tudod rendesen mondani,hogy aggyá pénzt!Kormány: Ne mongyad ezt, mer´ akkor lefagyok tisztára,begörcsölök, és tényleg nem fogom tudni rendesen mon-dani, hogy aggyá pénzt!Ellenzék: Adnának pénzt, de neked nem adnak, te olyanhülye vagy! Inkább ne is kérted volna, úgy többet adnak.Kormány: Miattad nem adnak, az anyád ne sirasson, hátbatámadsz, semmibe veszed a magyar népet, és nem is értedazt a mondatot, hogy "a magyar búzának szokatlanul magasa sikértartalma".Ellenzék: A magyar búzának szokatlanul magas a sikér-tartalma!EU: Na mars mind a kettő. Hinaus.
Sors d´ici.

A múlt hét óta, hogy az Európai Unió bejelentette: a belépő EU-országok a csatlakozás után kilenc évig nem számíthatnak az uniós agrártámogatások teljes összegére, mintha megint a magyar politika egyik fantomja, a "kisgazda szavazó" úszott volna be a két legnagyobb párt periferikus látómezejébe. Persze, biztos úgy van, ahogy képzelik: jön a fantom, aki egyébként tökhülye, és csak egy dolgot lehet róla biztosan tudni, azt, hogy holnap is le fog ittasodni, tehát tart a mezőről a kocsma fele, a boronát betámasztja a biciklitartóba, kikéri a fél barackot magának, a lónak meg a kevertet, és megnézi a falon a tévét, hogy melyik párt ígér neki nagyobbat, és melyik lehet képes jobban levenni a ravasz labancot, a mélakóros hollandot, a pöffeszkedő németet. És amelyik nagyobbat és jobban, arra szavaz majd.

Az EU-ajánlat okainak és következményeinek érdemi mérlegeléséhez viszont mind ez ideig senki nem vette magának a bátorságot. Ezt ugyanis egy kiadós önvizsgálat nélkül aligha lehetne megúszni. A magyar mezőgazdaság a rendszerváltás óta átláthatatlan tulajdonviszonyoktól sújtva, rossz hatékonysággal, tőkehiányosan működik; a szétaprózott birtokok az ilyen-olyan közvetlen termelői támogatások és monstre állami felvásárlások nélkül képtelenek lennének eltartani művelőiket. 1990 óta egyetlen kormány sem volt képes szembenézni mindevvel, és nem kívánta közölni a háztáji és törpegazdaságok tulajdonosaival, a mezőgazdasági tevékenységet - elengedhetetlen - keresetkiegészítésként űzőkkel, hogy amit csinálnak: értelmetlen, hogy az maga a gazdasági irracionalitás, és hogy ez így nem mehet tovább. Többek között azért nem, mert egy társadalmi réteget aránytalan és indokolhatatlan költségvetési, azaz össztársadalmi támogatásban részesít, és ez igazságtalan; és mert a verseny kiküszöbölése nemcsak a termelés alacsony színvonalát konzerválja, de a magyar falu áporodott hatalmi viszonyait és hierarchiáit is. A függőség kultúráját. Arról pedig végképp nem volt lövése egyetlen kormánynak sem, hogy mit kínáljon e társadalmi rétegnek mindezek helyett; hogy hogyan segíthetné őket a szó minden értelmében önálló egzisztenciához. Egyszerűbb volt hülyíteni őket, cinikusan a "magyar anyaföld szentségéről" süketelni meg "kertmagyarországot álmodni". És amíg erre a gyakorlatra csak a magyar adófizetők pénze ment el, addig nem is volt baj, hisz a magyar adófizető ritkán szól vissza.

A baj most van, amikor kiderült: az EU nem fog pénzt lapátolni a rossz rendszerbe. Előfordulhat persze, hogy egyes EU-országok a saját piacaikat és termelőiket védik: de az is faktum, hogy a mindenféle posztkoloniális rendszerekbe, félkész államocskákba, korrupt és ostoba államigazgatásokba pumpált külföldi segélyek csak lassítják, de még lehetetlenné is tehetik a demokratikus piacgazdaság kialakulását. A példák a 60-as évek afrikai államaitól Oroszországon át Boszniáig számosak.

Ráadásul az EU ajánlata talán nem is olyan rossz. A következő évekre ígért közvetlen termelői támogatások összege évente 80-100 milliárd forint (ennyivel fejelődne meg a jelenleg 200 milliárd); és ez elég lehet ahhoz, hogy a magyar mezőgazdaság valóban életképes része felvegye a versenyt az európai termelőkkel. A regionális alapokból pedig körülbelül ugyanennyi jutna azoknak, akiket a hatékonyság logikája kiejt a további küzdelmekből. Ez nem kevés pénz. Ráadásul még csak azt se mondhatjuk, hogy az EU nem szólt volna. Csak eddig szépen mondták. A magyar mezőgazdaság súlyos szervi bajaira minden országjelentés figyelmeztetett. A magyar kormány pedig mindig megvonta a vállát, és tarhált és szélhámoskodott tovább: üsse kő, csatlakozom, de vigyázz, EU koma, sokba fog ez még neked kerülni. Most, amikor jól pofára ejtették magukat, a kormánynak is meg az MSZP-nek is ugyanaz jut az eszébe.

Micsoda szemétség, ezek még átverni sem hagyják magukat.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.