Az államnak ugyanis vannak ilyen kötelezettségei.
H
Az Alkotmánybíróság 2000 novemberében megállapította, hogy bár az alkotmányban szereplő szociális biztonsághoz való jog tartalmazza a szociális ellátások összessége által nyújtandó megélhetési minimum biztosítását, ebből konkrét részjogok - például a "lakhatáshoz való jog" - mint alkotmányos alapjogok nem vezethetők le. Az emberi élet és méltóság védelme érdekében azonban az állam köteles az emberi lét alapvető feltételeiről gondoskodni - és hajléktalanság esetén ez a téli szállást jelenti, mint az emberi életet közvetlenül fenyegető veszélyhelyzet elhárításához szükséges minimumot.
A jogok és kötelezettségek konkrét szabályozására az 1993. évi szociális törvény és számtalan végrehajtási rendelete szolgálna. A feladatra a pénzt a költségvetés biztosítja. A Szociális és Családügyi Minisztérium a hajléktalan polgárok számát 30-35 ezer főre teszi. Országosan nagyjából 7900 férőhely engedélyezett (ebből a fővárosban 3700); ennek megfelelően tavaly a büdzsé a hajléktalanellátásban részt vevő állami, civil és egyházi szervezetek működtetésére közel 1 milliárd forintot fordított. (Ezen kívül - fejlesztésre - nyílt pályázaton 230, egy meghívásos szakmai programra pedig 80 millió forint állt rendelkezésre minisztériumi keretből.) Az éjjeli menedékhelyek és átmeneti szállók normatív támogatása férőhelyenként 200 ezer Ft (napi 550 Ft/fő), ez szolgál a működési és fenntartási költségek - bevallottan részbeni - fedezésére. Ez az összeg elvben minden, igazolhatóan az ellátásban részt vevő szervezet számára járna.
Hogy ez sok-e vagy kevés, és mihez képest (mondjuk a hetven áldozathoz képest), ne firtassuk most - de az biztos, hogy az évenként módosított törvény, valamint a kapcsolódó rendeleteknek a hajléktalanok ellátásáról szóló passzusai számtalan helyen értelmetlenek és betarthatatlanok.
H
A szállásbiztosító intézmények fenntartását a törvényi szabályozás a fővárosi önkormányzat feladatává teszi, ugyanakkor a nappali melegedők üzemeltetését a települési (a fővárosban a kerületi) önkormányzatokra bízná. Több budapesti önkormányzat tehát mulasztásos törvénysértést követ el azzal, hogy nem tart fenn melegedőt, illetve - e feladat részeként - nem végez a saját területén utcai szociális munkát. Egynémely kerület úgy próbál meg törvényi kötelezettségének eleget tenni, hogy egy másik kerületben lévő melegedővel kíván szerződni az ellátásra, mondván, nála úgy sincs hajléktalan - mintha a kerülethatárok gátat szabnának a szabad mozgásnak. A minisztérium eddig nem lépett fel a mulasztó önkormányzatokkal szemben.
Az intézmények egy része az előírt minimális tárgyi és személyi feltételeket sem tudja biztosítani. Pillanatnyilag férőhelyenként legalább 4 négyzetméter lakóterületet kell felmutatni. Ha ez nem megy, az illetékes közigazgatási hivatalok kötelező létszámcsökkentést írnak elő. Az egyik fővárosi intézménynél így jogerős határozat alapján januártól 200 férőhelyet kellett volna megszüntetni. Igaz, Harrach Péter szociális és családügyi miniszter azt nyilatkozta, tévedés az időpont, mert csak tavasztól kötelező a leépítés, arról azonban, hogy véleményét mire alapozza, hogy utasították-e a közigazgatási hivatalokat korábbi döntéseik felülvizsgálatára, illetve ki hogyan és miből pótolná a kieső ágyakat, nem tett említést.
A hatóságok ma minden éjjeli menedékhelyet bezárathatnának, ahol nem adnak ágyneműt a lakónak. Az ágynemű kötelező használatát úgy vezette be egy rendelet, hogy sem a beszerzésére, sem a mosatására nem biztosított forrást. Szerencse, hogy a fenntartók és a közigazgatási hivatalok meg tudnak állapodni a jogértelmezésben, és többnyire nem alkalmazzák a jogszabályt. Ezzel meg a lakókat éri sérelem, de ők nem ismerik az előírásokat, és úgysem szoktak bírósághoz fordulni jogaik védelmében. Sajátosan érvényesül a szektorsemlegesség is: a civil szervezeteket évente, az önkormányzati fenntartásúakat kétévente kötelesek a hivatalok ellenőrizni, az egyházi intézmények pedig mintegy 30 százalékkal kapnak magasabb állami támogatást, mint a többiek.
H
A törvény nem ismeri a téli ellátás fogalmát. Miközben a minisztérium évről évre krízisként kezeli a hideg időjárást, és a programokat folyamatosan ad hoc módon, csupán pályázati pénzből finanszírozza - amit a szervezeteknek meg kell fejelniük saját forrással -, nem veszi észre, hogy a benyújtott anyagok, mivel a tél nem krízis, hanem állapot, évek óta alig változnak. Változás csak az elnyert összeg nagyságában van. A szervezetek az augusztus végén benyújtott pályázataik eredményét novemberben ismerik meg, a pénzhez decemberben jutnak hozzá. A működési költségeket addig kénytelenek megelőlegezni. A téli szállók megnyitására lehet ugyan pályázni, de bármelyik pillanatban bezárathatná őket az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat vagy más (szak)hatóság: az idényszállásoknak ugyanazon a kétlépcsős engedélyeztetési procedúrán kellene átesniük, mint a folyamatosan nyitva lévőknek. Először elvi működési engedélyt kérhetnek, majd, ha minden feltételnek megfelelnek, hónapok múlva - tavasszal - juthatnának a végleges engedélyhez.
H
A fővárosi önkormányzat helyzete mindezeken túl is rendezetlen. Budapest a rendszerváltás óta kiemelten kezeli a hajléktalankérdést, fejleszti intézményrendszerét, középtávú koncepciót dolgozott ki (a minisztérium ezt nem tette meg, de legalábbis közzé), saját intézményt tart fenn, a civil szervezeteknek pedig kiegészítő támogatást nyújt. Mindezt akkor kezdte, amikor szociális törvény még nem is létezett, és folytatta azután is, hogy a törvény első változata az ellátási felelősséget nem a fővárosi, hanem a kerületi önkormányzatokra rótta. Aztán olyan jól vállalta önként, a kerületek meg annyira nem csináltak semmit, hogy egy huszárvágással a nyakába varrták az egész problémát. Ez a felfogás a várost - legalábbis a szállásbiztosító intézmények esetében - egy egységként kezeli, és ez helyes; de a közterületi ellátások kérdését nem oldja meg. Ellentmondásos az is, hogy míg a végre nem hajtott ágycsökkentés és az engedélyeztetési eljárás nélküli intézménymegnyitás valós igényeket elégít ki, addig a szabálytalanság miatt a működtetési költségek nem igényelhetők meg a központi költségvetésből. Ezek az intézmények (és mindegy, hogy a főváros vagy a civilek működtetik őket) az ily módon törvényen kívül helyezett, ám emberéleteket mentő férőhelyek kiadásait saját keretükből fedezik, amíg bírják; de elvileg még az is előfordulhat, hogy bizonyos számú férőhely megszüntetésére kötelezzék őket. Ami a bevételek apadásához vezetne: amiből viszont a civil szervezetek egy részének összeomlása és a hajléktalan-ellátás végső csődje következne.
A fedél nélküli polgárok pr-értéke csekély, így továbbra is valószínűtlen, hogy újabb költségvetési forrásokhoz juthatnak az ellátásukról gondoskodó szervezetek. Ráadásul az állami normatív támogatás egy részét (idén 8 százalékát) már második éve letétbe kell helyezni fizetésképtelenség esetére. Ezzel a lépéssel az egyébként inflációkövető normatív támogatás lekötött része "befagy", annak elköltéséről csak az illetékes közigazgatási hivatal határozata rendelkezhet: azaz az ellátásra fordítható összeg nem nő. A kisebb szervezetek normatív támogatását évente két alkalommal utalja a minisztérium, márciusban és szeptemberben - addig az aktuális félévi költségeket máshonnan kell előteremteni. Márpedig a normatívát a bankok zöme fedezetként sem fogadja el, mondván, hogy az bármikor visszavonható.
H
A hajléktalanok egészségügyi ellátását egy éve vizsgálta az állampolgári jogok országgyűlési biztosa. Megállapította, hogy a hajléktalan-háziorvosi rendelőkkel biztosítani lehet ugyan az alapellátást, de a kórházi kezelés az akut időszak után rendszerint megoldatlan. A hajléktalanok rehabilitációjára, illetve krónikus ellátására szakosodott intézmények csak az igények töredékét tudják kielégíteni, emellett működtetésük gazdaságilag is bizonytalan. Az ombudsman kezdeményezte, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) főigazgatója esetükben a tényleges tevékenységnek megfelelően oldja meg a finanszírozást. A fővárosi Oltalom Kórháznak a mai napig 17 millió forinttal és kamataival tartozik az OEP. A vizsgálat azt is feltárta, hogy az önellátásra képtelen hajléktalanok zöme nem részesül az állami kötelezettségként előírt ellátásban, mert kevés a bentlakásos ápoló-gondozó intézmények száma. Az ombudsman kezdeményezte, hogy az egészségügyi és a szociális és családügyi miniszter vizsgálja meg, mekkora az igény ezekre az intézményekre, és miképp lehetne segíteni az önkormányzatokat feladataik hatékonyabb teljesítésében. Az idei pályázati kiírásból kiderül, hogy azon intézmények, amelyek OEP-finanszírozással is rendelkeznek, működésiköltség-kiegészítésre pályázhatnak, de fejlesztésre központi forrást nem irányoztak elő.
H
December közepén 13, az ellátásban dolgozó szervezet próbálta felhívni a figyelmet a válságra. Közös állásfoglalásukban leszögezték: "A hajléktalan emberek ellátása súlyos strukturális, szabályozási és finanszírozási problémákkal terhelt." Ezután a Szociális és Családügyi Minisztériumban elszabadult a pokol, vezetői immár heti rendszerességgel jelentik ki, hogy nincs különösebb baj. Az állásfoglalásban megpendített igények közül a minisztérium leginkább a pénz kérdését tartotta lényegesnek. Még karácsony előtt - egy délutáni telefonértesítést követő reggelre - behívták néhány szervezet vezetőjét, és 14 millió forint szétosztásáról döntöttek. Logikai úton kikövetkeztethetetlen, miért pont ők, és miért ilyen összeget kaptak, hiszen egy részük az állásfoglalást alá sem írta. A minisztérium vállalta azt is, hogy szakemberei még januárban leülnek a jogi szabályozás és a működési tapasztalatok megbeszélésére - legalábbis azokkal, akiknek pénzt juttattak. A miniszter január 11-én újabb sikerként jelentette be, hogy a 14 millió forint megérkezett a szervezetekhez, így már aztán tényleg semmi akadálya annak, hogy mindenki megnyugodjon. Ezzel szemben akkor még a szerződéskötés sem történt meg, nemhogy a támogatás megérkezett volna. A szervezetek ekkor válságstábot alakítottak. A tárca sem várt sokat a válasszal: Lakner Zoltán helyettes államtitkár már másnap kijelentette, nem is kell egymással tárgyalni, hiszen az ellátási kötelezettség a fővárosi önkormányzatot terheli, menjenek oda, egyúttal felhívta a figyelmet a szaktárca 95 millió forint összegű idei téli pályázati kiírására, melynek beadási határideje augusztus 31. Abból biztosan jól meg lehet oldani a mostani problémákat. Az előadás eddigi utolsó felvonásaként a minisztérium a múlt héten a válságstábbal történő egyeztetésen, majd még aznap a sajtónak is, bejelentette, hogy "intervenciós alapot" hoztak létre, ebből valamennyi programra szerződést kötnek, azok költségeit február 1-jétől fedezik. Az együttműködés pontos részleteit a későbbiekben tisztázzák.
H
Lehet persze, hogy a minisztérium jót akar, csak szerencsétlenül, a vitától ingerülten fogott neki. De az is biztos, hogy eddig nem ült le egyszerre tárgyalni az ellátókkal és a fővárosi önkormányzattal; és kár, hogy nem publikus az, kinek mire mennyi forrás jutott, és hogy mi lesz a többi kéréssel.
Helyzetem furcsa, hiszen 11 év után tavaly nyáron hagytam ott az egyik nonprofit szervezet vezetését, mondván, ez így nem mehet tovább: elviselhetetlen, hogy intézményfenntartóként kiszolgáltatottságunk cseppet sem kisebb, mint a klienseinké. De 1989-ben a hajléktalanok is hasonló helyzetben fogtak össze: tüntettek az aluljárókban, így indult az ellátás. Lehet, hogy most a szervezeteken lenne a sor.
A szerző a Rés Alapítvány korábbi vezetője.
