Kopogjuk le gyorsan, levonulóban az épp utolsó árhullám, a miniszterelnök is ehagyta a katasztrófa sújtotta területeket. Kezdődhetne az, ami állítólag már folyik az első csapás óta, kárelhárítás, rehabilitáció, katasztrófamegelőzés. Csakhogy sokba lesz (van) ez, hallani felelős szájakból, ami szentigaz, és legjobban az tudja, aki pillanatnyilag csak a kárt, a saját kárát látja.
Túl vagyunk a legfelsőbb helyekről belengetett tudományos összegek hallatán érzett mély hálán is, látható, mennyiről van szó; ha sok lenne is, kevés.
Nincs más kigázolás, mondja a kormány, fizessen az, akinek fussa.
Mondjuk a rendszerváltást követő, a valódi önkormányzatiságot célzó mámoros gesztusok óta folyamatosan és brutálisan sarcolt és fosztogatott önkormányzatok. Egyfelől direkte, másfelől kötelező biztosítás formájában.
Jé, tényleg. A biztosítók. Fizessenek ők is, az átalkaulás fő haszonélvezői (a bankárok mellett), valami delejes katasztrófa-alapba, a sok milliárdos hasznukból.
Egyik szemünk sír, a másik beteg.
Mikor látja be végre a kormányzat, hogy már csak azért sem folytathat önkormányzat-ellenes politikát, mert az fizikai képtelenség? Elfogyott a készség amivel tovább verhetnék a csalánt.
Az a süvöltő demagógia pedig, amely a magyar gazdaság kevés piac-szerűen működő ágazatai egyikének működőképességét savalja, például törvénymódosítási javaslatok formájában, az már tényleg beteges. Ha van pénzed, add ide, különben kirúgjuk alólad a sámlit, népnyúzó geci.
Ennek az általános és nagyon kispályás letámadásnak megjósolhatóan kiskapuzás lesz a vége.
Keresi majd vadul minden érintett. Mint a régi szép időkben.
