Arra a kérdésre, hogy Észak-Írországban ki a jó fiú meg ki a rossz, máriás huncut legyen, aki tudja a választ; az egyetlen zsinórmértéknek mindenesetre - egy magunkfajta, alapvetően erőszakellenes közlöny számára legalábbis - épp a konfliktus szereplőinek az erőszakhoz való viszonyát érdemes választani. Ez sem olyan egyszerű persze, mint amilyennek így kimondva tűnik, hiszen egy magára valamit is adó etnikai konfliktus szereplői közül mindegyik azt állítja, hogy nem ő kezdte, és tényleg csak azért lő, robbant, rabol bankot, mert a másik fél erre kényszerítette, értsük már meg, ő is sokkal szívesebben etetne galambokat otthon, de nem teheti.
Nem állít mást Észak-Írországban az Ír Köztársasági Hadsereg, az IRA sem (vagy a jugoszláv kormány, vagy az ETA, és a sor tetszés szerinti terrorszervezetekkel folytatható). Ám hogy ezt most, amikor az ő ellenállásuk és kompromisszumképtelenségük miatt súlyos csapás érte az északír békefolyamatot, nem kell elhinnünk, sőt célszerű szemenszedett hazugságnak gondolnunk, az fix. A tavalyi nagypénteki egyezmény értelmében a múlt héten kellett volna beüzemelnie az északír nemzetgyűlésnek, annak a parlament-szerű intézménynek, amely a félig-meddig autonómmá váló tartomány dolgait lenne hivatott intézni, és amelybe a két nemzeti közösség, a brit protestáns többség és a katolikus ír kisebbség számarányának megfelelően választott tavaly képviselőket. A nemzetgyűlés valami kormányféleséget is működtetett volna, amelynek tagjait az összes párt delegálta volna.
E pillanatban úgy tűnik, az egészből nem lesz semmi.
Annak ugyanis, hogy a brit többség legnagyobb politikai szervezete, az Ulsteri Unionista Párt hajlandó legyen együttműködni az IRA politikai szárnyával, a Sinn Féinnel, az lett volna a feltétele, hogy a terrorszervezet megkezdi fegyvereinek nemzetközi ellenőrzés mellett történő beszolgáltatását. Amikor a múlt héten az unionisták erre még csak ígéretet sem kaptak a Sinn Féin vezetőjétől, Gerry Adamstől, sőt Adams, az IRA Katonai Tanácsának egyik vezetője azt sem átallotta kijelenteni, hogy pártjának semmi köze az IRA-hoz, az unionisták fogták magukat, és kéjjel kivonultak a nemzetgyűlésből. Arra, hogy az IRA miért nem tett legalább ígéretet a leszerelés megkezdésére, még a szervezet legmegveszekedettebb apologétái sem tudnak hitelt érdemlően válaszolni; miként azt sem tudja senki, hogy megmenthető-e még a megállapodás, vagy Észak-Írország eljátszotta utolsó esélyét is a békére.
A nagypénteki egyezményre, a Nyugat-Európa legsúlyosabb etnikai konfliktusát a liberális parlamenti demokrácia keretei közé szorító alkotmányos berendezkedés kidolgozására és elfogadtatására töméntelen hatalommal rendelkező államférfiak (többek közt Clinton, Major és Blair) áldoztak töméntelen energiát és pénz - abból a feltételezésből kiindulva, hogy ezek az intézmények, ha megfelelő politikai körültekintéssel és igazságosan alkotják meg őket, képesek lesznek véget vetni az erőszaknak; mert az erőszakra és a gyűlöletre, tűnjék bármily irracionálisnak is, adható felvilágosodott, racionális válasz.
Itt, Kelet-Európában sem lenne jó arról értesülni, hogy ez a nemes gondolat csak széplelkek ábrándozása.