Szembeszökő, hogy bizalmas híreik folyosója jelenleg is legtöbbször a kormánybarát sajtóhoz vezet, a Magyar Idők rendre beszámol a készülő személyi változásokról, legyen az egy esetleges kormányfőjelölés (Andor László), amely ugyan nem eléggé megalapozott, de úgymond bizonyos körökben felvetődött, vagy egy új kommunikációs vezető kinevezése. (A szocialista párt buzgó kiszivárogtatóit még az sem zavarja, hogy a volt Népszabadság Bécsi úti megszállása sok személyi szálon kötődik a Magyar Időkhöz, ami különös bájt ad szolgálataiknak.) A Magyar Idők jól informáltsága egyébként nem új keletű, mint ahogy az sem, hogy az éppen megbántott, a vezetésből kiszoruló, netán éppen valamire készülő politikusaik az ő hasábjaikon szólalnak meg, amivel így nyilván nagyobb feltűnést keltenek. A kormánypártiságban rekordokat döntő lap gyér olvasótábora bizonyára flegmán vagy utálkozva lapoz tovább, a baloldali szimpatizánsok viszont általában közvetve értesülnek az ilyen hírekről, fellépésekről – s lelkesültség helyett csak a kiábrándultság érzete nő bennük. A júniusban munkába állt új elnökség hiába kérte nyomatékosan a kibeszélés megszüntetését, mivel a belső politikai élet semmivel sem lett mozgalmasabb, a médiatér azóta is jelentősen szűkült, marad a rendhagyó üzengetés, vagy a szószátyárság, a szerepelni vágyás izgalma.
Az ellenzéki oldalon (a Jobbikról és az LMP-ről most ne essék szó) szereplő pártok csörtéi már megszokottak, nagyjából ismertek az ellentétek, körülbelül az is mérhető, hogy ki milyen távolságra van egymástól, s legfőképpen a Demokratikus Koalíciótól – ezek hangoztatásával egyik tömörülés sem szerezhet pluszhíveket. A DK gyors nyilatkozatokkal, a Párbeszéd néhány aktivista bemozgatásával, az Együtt rendszeres, egy-egy téma köré szervezett konferenciáival hívta fel magára a figyelmet, az MSZP pedig úgy tett, mintha valamire nagyon készülne. Elő is rukkolt az előválasztás szerinte elképzelt forgatókönyvével. Az eljárás szintén visszaköszön: kész helyzet elé állítani a lehetséges partnereket, akiknek hirtelen a nyilvánosság előtt kell reagálniuk a tervezetre, s ezzel szabadon nyúlhat, laposodhat a vita, hogy a végén elenyésszen a légtérben.
A médiaszereplés a szocialistáknál sokszor a beelőzésben merül ki; mindenesetre nehéz nem észrevenni bizonyos célzatosságot a nyilvánosság ilyen használatában, különösen, mikor más téren gyakran késlekednek, kormánykritikáik kevésbé felépítettek, ötlettelenek, szétaprózottak. Pontosan nem tudni, hogy milyen körben merült föl Andor László kormányfői kandidálásának terve, de valaki fontosnak tartotta, hogy azonmód napvilágot lásson, ami – megspékelve az előválasztás szocialista forgatókönyvének megjelenésével – vagy a procedúra szándékos lesre futtatásáról, vagy a széthúzásról, netán dilettantizmusról, esetleg ezek mixtúrájáról árulkodik.
Csakhogy mire az elemzők vegyelemeznék a történteket, megszületik az óév MSZP-s szenzációja, amely alaposan összezavar mindent és mindenkit, beleértve a szocialista vezetést is. Botka László, a párt hőstenorja, s lassan egyetlen komolyan vehető politikusa a 168 Órának adott interjúban kétszeres elégtételt vesz az őt ért nyári sérelemért: beolvas az új stábnak és kijelenti, hogy bizonyos feltételekkel elvállalná a miniszterelnök-jelöltséget. Érdemes feleleveníteni a nyári kongresszust, amelyen nyilván sok-sok előzetes egyeztetés után Molnár Gyula lett az elnök, s leváltották a választmány éléről a sikeres szegedi polgármestert, hogy Hiller István vegye át posztját. Tény, hogy Botka mindig is Szegedre koncentrált, onnan, ha kellett, üzent, ha kellett, visszavonult; az örökös ígéret, s egyben az „előkelő idegen” szerepe nagyon is testhez álló volt számára. Ezt a párt krémje megelégelte, nem véletlenül született a Vacilaci gúnynév, amivel illették. Miközben tehát magasan ő volt az MSZP legnépszerűbb politikusa, a választáson alulmaradt, így – maga mondta – miniszterelnök-jelöltségének nincs realitása, „csókoltat mindenkit Szegedről”. Hiller akkor azt ígérte, hogy a hosszú távú stratégia kialakításáért és az értelmiségi holdudvar megerősítéséért fog dolgozni.
A tisztújítás óta nem sok minden változott az MSZP háza táján. Nem lettek harapósabbak, invenciózusabbak, reakciósebességük sem gyorsabb és a stratégiaalkotás is várat magára. Nem voltak határozottak abban sem, hogy tisztázzák a vádat, miszerint néhányan közülük a Fidesz tenyeréből esznek – holott ezt két kitüntetett politikusuk, Szanyi Tibor és Botka László egymástól függetlenül nyilatkozta. (Szanyi Tibor épp a Narancsban borított: „Büszkén vállalom”, 2016. június 2. – a szerk.) Ilyen esetben az új vezetés nem habozhatna a tetemrehívással, mondjuk egy zárt elnökségi üléssel, amelyen megkérik a két érintettet, osszák meg gyanújukat a testülettel, kikre, mire gondoltak. Nem kell tételesen bizonyítaniuk, a vizsgálatot egy független bizottság fogja elvégezni – de a végére kell járni az ügynek, mert olyan párt nincs, amelynek két jelentős politikusa súlyos vádakat ereszt a magasba, s a többiek tűrik, hogy a léggömb szabadon kószáljon felettük. Valószínű, hogy a feltárás nem hozott volna konkrét eredményt, de figyelmeztetés lett volna a többieknek azzal a mára közkeletű megállapítással szemben, hogy a szocialisták parlamenti frakciója továbbra is a túlélésre, és nem a 2018-as győzelemre játszik. Aki tudniillik kiesik majdan a képviselői állásból, a megélhetését kockáztatja, mivel az MSZP „eltartó képessége” minimális, nem hasonlítható a kormánypártéhoz, ahol állásból, rangból, pénzből bőven terem – Orbánék pedig már most pikáns játékot űznek a „kegyelemkenyérrel”.
Nem tudni, hogy miért, de Botka váratlanul előbújt szegedi fedezékéből. Elképzelhető, most érezte úgy, hogy túl kell lépnie a polgármesterségen, hiszen az általa bírált kómaállapot nem mától jellemzi a szocialista pártot. Nincs kétség viszont abban, hogy szavai elevenbe vágtak: „Egy politikusnak el kell fogadnia, ha azt mondják neki, amit kínálsz, nekünk nem kell. Ám azt nehéz elviselni, ha helyette nincs más. Most azt látom, hogy a fontos stratégiai döntéseket sem az ellenzék, sem az MSZP nem hozta meg. Mondhatjuk azt, hogy van még másfél évünk, de a magyar médiaviszonyok között egy új politikai üzenet néhány hónap alatt nem jut el a legkisebb falvakba is.” Különösebbet nem tudunk meg Botkától egy új stratégiáról, csak annyit, hogy az új helyzet új válaszokat követel, s erre Orbán Viktor jobban ráérzett, mint bármelyik ellenzéki politikus. Az interjú lényege maga a bejelentkezés és a három feltétel: közös ellenzéki lista, az egyéni jelölteknél egyetlen szempont él, a szavazatszerző képesség, és megállapodást kell kötni az egyezséghez csatlakozó pártoknak egy új baloldali politika sarokköveiről is.
*
Az MSZP gyorsan reagált. Vezetése „támogatja Botka Lászlót abban, hogy ő legyen 2018-ban a demokratikus ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje”, egyébként pedig: „más ellenzéki pártokkal tárgyalva pontosan azt képviselte, amit Botka László javasolt: közös ellenzéki listát, a választókerületekben legerősebb jelöltek indulását és új baloldali politikát”. Molnár Gyula sebtében fel is kérte a polgármestert arra, hogy a következő elnökségi ülésen tárja a testület elé elképzeléseit. Az örömóda mögött azonban erős a zümmögőkórus: az Együtt nagyon ellenzi a közös listát, s amiben egyetértenének – Gyurcsány Ferenc kiszorításában –, abba a Demokratikus Koalíció nem mehet bele. Botka lépése könnyen ismét bezárhatja az alkucsatornákat, hiszen a nyilvánosság előtt senki sem szereti föladni pozícióit, ha pedig külső és belső nyomásra megteszi, a kényszeredett összefogás mind politikusi, mind szavazói oldalon a meghasonlottság mérgét hordozza. Amiből mintha vettek volna már mintát 2014-ben.
Nehéz számba venni, hogy 2006 óta hány kis Őszöd sújtja az MSZP-t. Mégis, mintha még mindig ugyanazt a csörtét vívnák, Gyurcsány nélkül, egymással. A készséges közleményt hamar követi egy Hiller-interjú, hol másutt, mint a Pesti Srácokban. A harcias cím: „Nem vállalok közösséget az MSZP változatlanságával!”, amit nyilván jobboldali honlapon szokott meghirdetni egy baloldali vezető. A választmány elnöke itt leszögezi, hogy a stratégiaalkotást meggyőző fölénnyel adta kezébe a kongresszus, s ezen ő gőzerővel dolgozik. Épül a szellemi holdudvar, a névsor nem titkos, de egyelőre nem tartozik a nyilvánosságra. (Végre valami.) Erős, karakteres MSZP-t, érdemi összefogást akar. Botka bejelentkezéséről szó sem esik, de a szöveg neki üzen. A karácsony meghitt melegével.
Mintha minden kísértetiesen ismétlődne.
