A volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús és emberiesség elleni bűncselekményeket vizsgáló Hágai Nemzetközi Törvényszék háromtagú tanácsa első fokon 24 év börtönbüntetést szabott ki Ante Gotovinára, a Horvát Hadsereg tábornokára, a spliti katonai körzet egykori parancsnokára, a híres Vihar hadművelet irányítójára. Gotovinát - és Mladen Markacot, a spliti katonai körzet katonai rendőrségének a vezetőjét: ő 18 évet kapott - az ítélet üldözés, elűzés (deportálás), fosztogatás, gyilkosság és embertelen bánásmód bűntettében marasztalta el. A Vihar hadművelet során, 1995 augusztusának első napjaiban a Horvát Köztársaság hadserege visszafoglalta azokat a területeket, amelyek fölött úgy 1990-től megszűnt Zágráb szuverenitása, s amelyeket 1991-től formálisan is a horvátországi szeparatista szerbek bábállama, a "Krajinai Szerb Köztársaság" hatóságai irányítottak. Így részben helyreállt a független Horvátország területi egysége (a többi elbitangolt országrész később, békés úton ért haza).
A Vihar hadművelet, e nagyszerű hazafias cselekedet irányítója most, hacsak a fellebbezés nem segít rajta, 24 évet fog ülni.
És ez még csak a kezdet lenne.
A törvényszék ugyanis nemcsak őket kettejüket meszelte el, hanem dr. Franjo Tudjman államelnököt, Gojko Susak honvédelmi minisztert és a Horvát Hadsereg két, egymást követő vezérkari főnökét, Janko Bobetko és Zvonimir Cervenko tábornokokat is. 'k is mind részesei voltak annak a bűnszövetkezetnek (joint criminal enterprise), melyet felelősség terhel a fent sorolt, a háborús és emberiesség ellenes bűncselekmények kategóriájába tartozó tényállásokért. Felelősségre vonásukat, illetőleg esetleges bebörtönzésüket mindenképp nehezíti, hogy mind halottak - ez a tény azonban, ha lehet, csak komplikáltabbá teszi a helyzetet. Hiszen, bár a szabad és független Horvátország első elnökének megítélése korántsem egyöntetű Horvátországban, annyi bizonyos, hogy dr. Franjo Tudjmanban, Tito egykori kedvenc ifjú tábornokában, a területvédelmi doktrína egyik kidolgozójában, a belgrádi Partizan futballklub elnökében, a későbbi kipróbált horvát nacionalistában (aki meggyőződése miatt pár évet házi őrizetben is töltött), a horvát választópolgárok jó része a haza atyját tiszteli. Dr. Franjo Tudjman nevét számos horvát utca, rakpart, tér és általános iskola viseli (köztük néhány zenetagozatos is). És valóban: bajosan lehetne vitatni, hogy a független Horvátország megteremtése az ő nevéhez fűződik.
Már csak emiatt sem árt, ha tisztázzuk, hogy mit is állít a hágai törvényszék IT-06-90. sz. ítélete.
Azt bizonyosan nem állítja, hogy a szerb paraállam léte és működése jogszerű, indokolt, vagy bármilyen formában elfogadható lett volna. Hiszen tudva tudjuk, hogy az emberi önszerveződés eme kicsiny, s végül kérészéletűnek bizonyult egységét milyen körülmények közt metszették ki Horvátország testéből. Emlékszünk arra, hogy a jobbára szerbek által lakott vidéket - a jugoszláviai háborúk valódi urának, Slobodan Milosevic szerb, majd jugoszláv elnöknek a biztatására - hogyan vette birtokába pár martalóc, hogyan űzték el onnan nemcsak a horvát államot, de a horvát nemzetiségű polgárokat is, s hogyan ágyúzták erre alkalmas magaslatairól a kézre eső dalmáciai városokat. Ha nem emlékeznénk gaztetteikre, éppenséggel felidézhetjük őket a hágai törvényszék IT-95-11 sz. ítéletének indoklásából, amely ezen alakulat vezetőjére, Milan Marticra 35 év börtönt mért.
Nem állítja továbbá azt sem az ítélet, hogy a Horvát Köztársaságnak ne lett volna joga ezen területek visszacsatolásáért akár erőszakhoz is folyamodnia: az ítélet leszögezi, hogy háború volt, nem is kérdés. Azt, hogy elveszített birtokát katonai erővel szerezte vissza, senki nem hányhatja Horvátország, a korabeli horvát állami és katonai vezetés szemére. Sőt. A Vihar hadművelet kezdőpontja lett az 1991-95-ös jugoszláviai háborúkat lezáró eseményeknek. A július eleji srebrenicai mészárlást követően a nemzetközi közösség válaszút elé került: vagy a sorsára, azaz a boszniai és horvátországi szerbek kezén hagyja Bosznia és Horvátország elcsatolt részeit és kivonul a régióból, vagy addigi politikáján változtatva aktívan is beavatkozik az agresszorok és a hódítók ellen. A habozó európai nagyhatalmakkal szemben a Clinton-kormány az utóbbi mellett döntött. Ennek első konkrét lépése lehetett a Vihar hadművelet, amely amerikai jóváhagyás nélkül aligha történhetett volna meg. A horvát hadsereg - a bosnyákkal kényszerű együttműködésben: mely együttműködést ugyancsak az amerikai kormány kényszerítette rájuk - ezek után nem sokkal viszszafoglalta a nyugat-boszniai Bihac környékét; a NATO-erők pedig a meggyengült boszniai szerb hadsereget augusztus végétől két hét leforgása alatt harcképtelenné bombázták. A hadszíntereken szeptember közepére rögzült állás lett az 1995. novemberi daytoni rendezés alapja.
Gotovina tábornok tehát - és vélekedjünk bármiképp is zavaros múltjáról, a francia idegenlégióban, majd különféle dél-amerikai junták zsoldjában eltöltött éveiről - mégiscsak igazságos háborút vívott.
De az igazságos háborúnak is megvannak a maga szabályai. Sem az igazságos háború, sem az a sok szenvedés, amelyet a horvát lakosság egy részének 1990-től a szerb szeparatisták okoztak, nem ad felmentést ártatlan civilek elűzésére és meggyilkolására: nem ad felmentést az etnikai tisztogatásra.
Márpedig a törvényszék ítélete szerint a Vihar hadművelet során épp ez történt. A bírák - számos tanú meghallgatása és számos katonai dokumentum áttanulmányozása után - bizonyítottnak látták azt, hogy a krajinai kisvárosok - elsősorban Knin - ágyúzásának nem a katonai célpontok megsemmisítése volt a célja, hanem a szerb lakosság megfélemlítése. A Vihar hadművelet politikai és katonai irányítói azt akarták a tudtukra adni, hogy ha nem mennek el, meg fognak halni. Azokat pedig, akik nem értettek a szóból, és nem akartak vagy nem tudtak elmenekülni - jobbára idős vagy beteg embereket és a hozzátartozóikat -, megölték. A távozók hátrahagyott ingóságait a felszabadító erők elrabolták, ingatlanjait gyakran elpusztították - azért, hogy soha többé ne térhessenek vissza. "Knint egykor a török oszmán hódítók foglalták el, és velük együtt azok, akik egészen tegnapig itt maradtak a horvát Kninben. De ez itt ma már a horvát Knin, és soha többé nem lesz az, ami egykor volt, akkor, amikor ezek elterjesztették azt a rákot, amely Horvátország közepén támadta meg a horvát nemzeti létet... Néhány nap alatt elmentek, mintha sose lettek volna itt. Még arra se volt idejük, hogy a nyomorult pénzüket és a koszos alsóneműjüket összeszedjék." Ezt maga az elnök mondta augusztus 26-i knini beszédében.
Függetlenül attól, hogy a krajinai szerbek személy szerint elkövettek-e jogellenes cselekedeteket, függetlenül egyéni sorsuktól vagy politikai nézeteiktől, attól, hogy mit gondoltak Martic államáról, csak az etnikai hovatartozásuk miatt, s mert ezt a csoportot a horvát államfő kollektíve, évszázadokra visszamenőleg bűnösnek tartotta - menniük kellett. Vagy meghaltak. Az erre irányuló legmagasabb szándékot egyértelműsítik az akciót megelőzően, július 31-én tartott, legmagasabb szintű tanácskozás jegyzőkönyvei is. És nincs az az igazság, amely ezt a politikát és a közreműködést ezen szándék konkrét végrehajtásában igazolhatná.
