Publicisztika

A múlt héten - a világsajtó szerint - véget ért a narancsos forradalom: az az időszak, amely a 2004 októberében elcsalt elnökválasztással kezdődött, a téli tiltakozó tömegmozgalmakkal folytatódott, és a csalást elszenvedő jelölt, Viktor Juscsenko trónra emelésével végződött. Viktor Janukovics - a világsajtó szerint: oroszbarát - donyecki politikus, az öt évvel ezelőtti vesztes és csaló mostani megválasztásával a hír akár igaznak is tűnhet. Pedig dehogy.

"Olyan kormányra van szükség, amely nemcsak a kormányzást, de a jegybankot és a pénzügyi felügyeletet is megújítja, mert ezek együtt közösen viselik a felelősséget a magyar gazdaság összedöntéséért" - mondotta Orbán Viktor múlt heti beszédében, mely ettől a momentumtól eltekintve leginkább unalmas volt, és ezt nem megrovólag tesszük szóvá. Vagy legalábbis nem vitatjuk, hogy a Fidesz szavazatmaximalizálási érdekeinek pont e semmitmondás felel meg. A Fidesz úgy kampányol, hogy nem is, hanem csak azon izgul, hogy még véletlenül se mondjon semmi vadat, ami elidegeníthetne egyes társadalmi csoportokat, vagy amibe a szocialisták belekapaszkodhatnának.

A 2009-es esztendőre nem csak a válság nyomta rá a bélyegét. Ugyanilyen fontos fejlemény lett a politika új sajátossága: ameddig csak a szem ellát, a szociáldemokraták vereséget halmoztak vereségre. A tavalyi EP-választások valóságos megrázkódtatást hoztak, a brit Munkáspárt és a francia szocialisták alig 16-16 százalékot értek el, a holland PvdA 12, a német SPD a kiábrándító 21 százalékon végzett, de még Svédországban és Ausztriában is gyengécske eredmény született (24 százalék). Jobban muzsikált a baloldal Olaszországban és Spanyolországban, de a riválisok ott is megelőzték őket. Ugyancsak keserű vereséget szenvedtek el a baloldali pártok az országos és a helyi választásokon, függetlenül attól, hogy épp kormányoztak-e vagy ellenzékben voltak. A bivalyerős SPD katasztrófája - a német szövetségi parlamenti választáson ötmillió szavazatot vesztett, és a 23 százalékkal háború utáni történetének legrosszabb eredményét produkálta - után a szembenézés immár nem odázható el. És úgy fest, a brit Labournek hasonló csapást kell elszenvednie néhány hónapon belül.

Magyar Narancs, 2009. január 7. Karancsi Tibor vagyok, "az a Karancsi", aki az olajügyeket kirobbantotta...

A választási kampányhoz hozzátartozik a hazugság, sőt, két évtized múltán jól tudjuk azt is, hogy a nép kifejezetten igényli ezt. Ugyanakkor a kampánylódításnak - ugyancsak a tapasztalatok alapján - van valamiféle befogadhatósági határa: például az évi 7 százalékos gazdasági növekedés (1998, Fidesz) vagy az eljövendő általános jó világ (2006, MSZP) még innen van e határon, a 14. havi nyugdíj (2006, Fidesz) vagy az 5-ös meg 6-os metró (2002, Fidesz) viszont már azon túl. És azt senki nem szereti, amikor tényleg ennyire ostobának nézi őket a politika.

A magyar kormány a Twin Peaksre emlékeztető történetbe keveredett, idősebb olvasóink bizonyára emlékeznek rá, "a baglyok nem azok, aminek látszanak", és hasonló marhaságok. Soha nem lehetett tudni, hogy ki a gonosz és ki a jó, és senkinek meg sem kellett szólalnia ahhoz, hogy hazudjon, elég volt megjelennie a színen, hogy kétségeket ébresszen akár a puszta létezéséről is. És a természetfelettit súroló dolgok történtek ötpercenként.

2002. április 22-én, a francia elnökválasztás első fordulójában az alacsony választói részvételnek és Lionel Jospin szocialista jelölt csúfos szereplésének köszönhetően a május 5-i második fordulóra két jelölt maradt a ringben: a második elnöki ciklusára pályázó Jacques Chirac (a szavazatok 19,88 százalékával) és a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen (16,86 százalék).

Nehéz úgy vitatkozni, ha ugyanazokat a jelenségeket látjuk problematikusnak, mint ellenfelünk, csupán végkövetkeztetéseink térnek el egymástól. A vitát egy - már elfogadott, ám a köztársasági elnök által az Alkotmánybírósághoz passzolt - törvény provokálja, amely szerint a jövőben nagyobb beleszólásuk lenne a tantestületeknek az igazgatók megválasztásába. Szira Judit (lásd: Ki dirigál a direktornak?, Magyar Narancs, 2010. január 14.) szerint "ez a pedagógusboldogító" akció veszélyezteti az "oktatás színvonalát", sőt "köztársaságunk Alkotmányát" is. Szerintem viszont Szirának ez az ítélete akkor is túldimenzionált, ha számos részigazságát elfogadhatjuk.

Magyar Narancs, 2010. január 21. Nem szeretnék érdemtelenül osztozni Retkes Attila eddigi és várható további politikai sikereiben, ezért ezúton értesítek mindenkit: velem az SZDSZ elnöke semmilyen kapcsolatban nincs, miként a liberális parlamenti frakció döntő részével sem, hogy mást ne említsek, mindazokkal, akik az ő megválasztásáig 1990 óta képviselték az Országgyűlésben a pártot.

Magyar Narancs, 2010. január 14. Kedves MaNcs, meglepve olvastam Szira Judit publicisztikáját az oktatási törvény tervezett módosításával kapcsolatban.

Előző számunkban a Vince Mátyással, az MTI elnökével készített interjú egy kérdésében ("Ha mi nem ülünk ott, akkor senki", 2010. január 21.) az az információ jelent meg, hogy az MTI-nek 3500 alkalmazottja van.

A köztársasági elnök a múlt pénteken kitűzte az országgyűlési választás két fordulójának idejét. A dátumokat a pártok egyöntetű lelkendezéssel üdvözölték, az egyik azért, mert úgymond kevesebb ideje marad a másik pártnak az ő köpdösésére, a másik meg azért, mert szerinte tavaly ilyenkor is késő lett volna. Az elnök pedig állta a szavát, miszerint a lehető legkorábbi időpontra tűz (hogy mihamarabb véget érjen a törött lábú lovak szenvedése a porondon). Tényleg nagyon gonosz embernek kell lennie annak, aki belerondít ennyi ember boldogságába. De az időpontok sajnos nem kvadrálnak a köztársaság ama néhány szabályával, amelyek a kitűzés tekintetében irányadók. Az államfő törvényt szegett, amikor április 11-ét és 25-ét jelölte meg. A következők miatt.

Kedden az Alkotmánybíróság (AB) visszamenőleges hatállyal megsemmisítette a vagyonadó lényegi részét, a lakóingatlanok adójára vonatkozó törvényi rendelkezéseket. (Elutasította viszont az adó további passzusai ellen benyújtott indítványokat, vagyis a vízi és légi járművek, valamint a nagy teljesítményű autók után fizetni kell a tulajdonosoknak.) A Pénzügyminisztérium annak idején nagyon rákészült: szakelemek sorát kérdezte végig és korábbi vonatkozó AB-határozatok sokaságát vizsgáltatta meg, hogy a bejelentése óta támadott (és tavaly nyáron elfogadott) törvénytervezet legalább az alkotmányosság próbáját kiállja. (Ha már a Fidesz jó előre bejelentett szándékai szerint a kormányváltást úgysem sokkal élte volna túl.) A kormányzatnak nem lehetett könnyű dolga, ha az Alkotmánybíróság adóügyi gyakorlatában próbált eligazodni. Az AB 2007-ig nem szívesen foglalkozott adókérdésekkel (és ha tehette, kerülte a költségvetési ügyeket is, ily módon is kifejezve az alkotmány gazdaságpolitikai semlegességét), noha a Sólyom-éra utolsó időszakában több tilalomfát is állított a mindenkori (elsősorban az akkori MSZP-SZDSZ) kormány elé.

Meglehetősen gazdag családban nevelkedtem. Igaz, hogy anyámnak hó vége előtt rendszerint elfogyott a fizetése, nagyanyám meg a családi ezüst megmaradt törmelékeit adogatta el, és néha ötven, száz forinton veszekedtek. De a másikfajta gazdagság, a szellemi - szüleim, nagyszüleim türelmes, inspiráló magyarázata a világ dolgairól; apám több ezer könyve; a minta, hogy a felmenők általában két-három idegen nyelven beszélnek - mindez érintetlen maradt.