Lehet, hogy érvei helyesek költségvetési-államigazgatási szempontból, csak egyvalamit felejt el: az iskolákban szakmai munka is folyik. Szira Judit véleménye szerint ez persze lényegtelen, ugyan melyik oktató gondolná komolyan a "tanári munka jobbítását", hiszen csak alibiből adják le az anyagot. Ezek válasszanak maguknak igazgatót? Hová jutunk akkor?
Hát ennél lejjebb, attól tartok, már nem. Nekik tényleg nem számít egy ejtőernyős a nyakukba, aki mással nem törődik, csak azzal, hogy a lap alján az összegek stimmeljenek. Végül is ezt várják el tőle a munkáltatói, akik ki tudja, milyen - szakmai alapokat nélkülöző - háttéralkuk után a székébe ültették.
Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy nem minden tanár a felsőoktatás selejtje, talán még csak nem is ők vannak többségben. Vannak elhivatott, tehetséges tanári közösségek, amelyeknek a munkája egyelőre az egyetlen, ami még tartja a lelket a magyar oktatásban. Ez a tanári kar dolgozni akar, tanítani tud, és képes felelősséggel megválasztani vezetőjét. Nem állítom, hogy az igazgatót a tanároknak kell megválasztani, de úgy látom, a színvonalas szakmai munkához elengedhetetlen, hogy ne csak látszatbeleszólásuk legyen a választásba, hogy ne a szülők "engedetlenségi mozgalmára" legyen szükség a tanári kar véleményének érvényre juttatásához.
Volt olvasójuk:
Hartmayer János
szülő
A szívemre tettem a kezem...
Kedves Szira Judit!
Úgy tettem, ahogyan kérte. S ezzel együtt mélységesen felháborítanak az írásának egyes sorai.
Mások nevében nem beszélhetek. De! A magam nevében igenis kikérem magamnak, hogy rólam is azt a képet sugallja az olvasóknak, hogy útjában vagyok az újításoknak, nem szeretek dolgozni, s nem érzek felelősséget a tanítványaim előmenetele iránt. S épp ezért csak olyan igazgatót választanék, amelyik az Ön által felvázolt pedagógusképet nyugiban hagyja.
Amiről Ön beszélhet, az csupán távoli elmélet, amiről én, az gyakorlat. Amit Ön és a többi szakértő, vagy akár a miniszterek, meg a számtalan elméleti szakember kitalál, azt például nekem, a tanítónőnek kell(ene) mind megvalósítanom. Időnként merednek is magasra a hajszálaim. Persze ezt magasabb fórumokon elintéznék azzal, hogy a pályaalkalmatlanok közé tartozom.
Az én életutam volt olyan szerencsés, hogy taníthattam nagy, elitnek nevezhető budapesti iskolában, átlagos méretű főváros környéki intézményben, jelenleg pedig egy kis szabolcsi faluban okítom az ifjúságot. Túléltem néhány igazgatóválasztást. S az igaz, hogy a tantestületek - már amelyik tényleg közösség - ha tehetnék, akkor ragaszkodnának a jól bevált igazgatójukhoz. Akit már ismernek, akivel már közösen kialakítottak egy pedagógiai programot, akinek már tudják a rigolyáit, ismerik a szokásait, elvárásait. Nem látom be, hogy ez miért probléma?
A fenntartó véleményezi a pedagógiai programot, a pedagógiai-szakmai munka eredményességét, a szervezeti és működési szabályzatot, a házirendet. Nos, én nem vitatom, hogy nagyobb és talán még kisebb városokban is ülnek az önkormányzatokban olyanok, akiknek legalább van valamiféle pedagógiai végzettségük, s pusztán ez a tény feljogosítja őket a véleményezésre. Falvakban, községekben még ez sincs. Többé-kevésbé ez is csak úgy működik nálunk, mint a foci. Ahhoz is mindenki ért, mindenki csinálhatja, véleményezheti, csak érdekes módon az eredmény egyre roszszabb.
Tudja, hányszor láttam már, amikor olyan ember, aki szinte minden este hótrészegen megy haza a kocsmából, másnap képviselőként véleményezi az iskolát, a pedagógusokat? S kérdem én, hogy például egy kazánfűtő vagy egy érettségizett boltvezető, esetleg egy majdnem analfabéta képviselő miért tudja jobban eldönteni, ki a legalkalmasabb az igazgatói posztra? Tudja, hány faluban létezik ma polgármesteri kiskirályság? S ez a jelenség már azt jelzi, hogy bizony nagy baj van a demokratikus jogokkal.
"Nézzünk magunkba: melyikünk szavazna egy bennünket fáradhatatlanul ellenőrző főnökre?" Nos, én úgy gondolom, régen rossz, ha egy főnöknek ez a fő profilja. A mai világban meg pláne. Az iskolában, ahol csapatmunka kell, hogy folyjon, még plánébb. Egy iskolaigazgató legyen menedzsertípusú, s teremtse elő azokat a feltételeket, amelyek az én munkámhoz szükségesek, hogy meg tudjak felelni a XXI. századi követelményeknek.
De manapság csak az számít, hogy mi és hogyan van dokumentálva. S az a rengeteg értelmetlen statisztika! Csak a gyakorlatban dolgozó emberek idejét rabolja el a valóban fontos tevékenységektől. Néha inkább szeretnék visszamenni a Móra-kori iskolákba. Amikor bement a tanító az osztályba, s egyszerűen megtanította a gyerekeket írni, olvasni, számolni. S a gyerekek annak örültek, hogy írni, olvasni, számolni tanulnak. Most meg mindenki csak ideológiákat gyárt arról, hogy miért is romlik folyamatosan a mai gyermekek tudása, teljesítménye? Pedig rém egyszerű. Elvettük tőlük az időt. A családban is, az iskolában is. Nincs idő kiörömködniük, kitapsikolniuk, kisírniuk, kiszomorkodniuk magukat, mert ott az újabb megoldásra váró feladatat, újra és újra, még és még. S bizony mindezt a felülről való szabályozás okozta, aminek negatív hozadékát a pedagógustársadalom hozzá nem értésére divatos mostanában fogni.
Én szerencsésebbnek tartom az alulról jövő lehetőséget, történetesen, ha a tantestület eldöntheti, kinek az irányítása alatt dolgozna szívesen. Arra pedig, hogy az iskolák az önkormányzatok oktatáspolitikáját szem előtt tartsák, épp elég biztosíték, hogy a fenntartók továbbra is az önkormányzatok maradnak. És ha a négyévenkénti önkormányzati választásokat nézzük, csak megerősítve látom gondolataim helyességét. Az iskolába gyerekek járnak, jó lenne őket megóvni a politikai élet kiszámíthatatlan változásaitól. Ellenkező esetben könnyen előfordulhat, hogy az iskolákban 4-5 évente igazgatóváltás fog történni, mert az épp hatalmon lévő polgármester és képviselő-testület elképzeléseihez új szereplő bevonása válik majd szükségessé. S természetesen minden egyes váltást "fontos" újítások fognak követni, egészen olyan nevetséges pontig, hogy tehetek-e terítőt a tanári asztalra, avagy sem? Mert mindegyik igazgató meg fogja ideologizálni a saját álláspontját, még az is, aki csak úgy engedi majd odatenni, ha egyik sarka sem lóg le az asztalról. Persze tudom, hogy az ilyen apróságokkal nincs idő néhány polccal feljebb foglalkozni. Pedig épp ezek azok, amiktől a tantestületekben elszakad a cérna. Ugyan mi más is lehetne? Egyik igazgató ide, másik oda, nekünk ugyanazt kell csinálni, tanítani.
Safranku Ágnes
