A mai tudásalapú társadalmakban a kulturális tőke a legjobban kamatoztatható, legkönnyebben konvertálható és a magasabb társadalmi státusz legbiztosabb záloga. Míg a tudásból (jó állás formájában) egy-két év alatt lehet kapcsolatokat és pénzt előteremteni, pénzen tudás (a tanulmányok finanszírozásával) gyakran csak a következő nemzedék számára vásárolható.
A roma közösség a fent említett tőkefajtákban szűkölködik. Hagyományos, verbális kultúrája a mai, írásbeliségen alapuló világban keveseknek (művészek, elsősorban zenészek) jövedelmez. Nem tartozik hagyományai közé az önkizsákmányoló felhalmozás, mint a magyar parasztnak; a megörökölt vagyon őrzése, mint a magyar nemesnek; avagy a tudás felhalmozása, mint a zsidóknak. A cigányok nem gyűjtöttek vagyont, leginkább megközelítve az evangéliumi szegénység állapotát, amit a keresztény kultúra idealizált, de megvalósítani jóval kevésbé törekedett.
Az anyagi és a tudásjavak együttes hiánya viszont mára súlyos hátrányt jelent, mert végtelenül bonyolult társadalmunkban komoly technikai tudás szükséges a mindennapi boldoguláshoz. (Gondoljunk a nyugdíj- vagy a betegbiztosítás útvesztőire, az álláskereséshez nélkülözhetetlen internetes ismeretekre.) Az a közösség, amely a "szabadság objektív technikáit" nem ismeri, állandóan falakba ütközik, frusztrált lesz és agresszív. A frusztráció elsődleges oka nem a pénz, hanem az ismeretek hiánya.
Amikor a humanista értelmiség a többségi társadalmat okolja a romák anyagi nyomorúságáért, hasonló sémákban gondolkodik, mint a többségi társadalom önjelölt szószólói, akik a zsidókat kárhoztatják magasabb társadalmi státuszukért és befolyásukért. Mindketten anomáliának tekintik a kulturális különbségeket, és politikai intézkedéseket követelnek azok felszámolására.
Zsidók és cigányok esetében egyaránt a tudásjavak egyenlőtlensége mutatkozik meg élesen. Az egyik kisebbség történelme során az átlagnál többet, a másik meg kevesebbet halmozott föl ebből. Az ilyen helyzetért senki sem felelős. Tudást nem lehet elvenni, sem ajándékozni. Itt nincsenek jobbak és rosszabbak, bűnösök és áldozatok - itt adottságok vannak.
A kétféle szemlélet közötti etikai különbséget persze nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen az egyik a többséget ("mi vagyunk a felelősök"), utóbbi pedig a kisebbséget (a mitikus "másikat") marasztalja el. Az előbbi a felszabadítás, utóbbi a kirekesztés ideológiája. De mind a kettő XX. századi eszme, s a mai problémák kezelésére alkalmatlan. A felszabadítók és a kirekesztők harca újabb felvonása a Bibó István által megénekelt terméketlen küzdelemnek, mely hivatásos forradalmárok és hivatásos reakciósok között folyik.
A szabadság: mentesség az idegen törvény alól - írja Bibó István. Valóban: a cigányok a szabadság vándorai voltak évszázadokon keresztül, amennyiben saját társadalmuk és nem a környező világ törvényei szerint éltek. Csakhogy ma a roma közösségnek épp a számukra "idegen" világ törvényeit, bonyolult szabályait kell megtanulniuk, ha boldogulni akarnak. A felszabadítás szándéka itt teljesen téves.
*
A lefelé nivelláló, a tőkéseket ellenfélnek deklaráló szocializmusban a tőkehiányos cigány kisebbség jól megtalálhatta a helyét. A segédmunkás, betanított munkás kategóriák ekkor élhető viszonyokat, s a lassú fölemelkedés lehetőségét jelentették. 1989 után azonban hirtelen drámaian megnőtt a boldoguláshoz szükséges (anyagi, kapcsolati és tudásbeli) tőke mennyisége.
A negyvenéves, cigány betanított munkás által összehordott kis vagyonka '89 után villámgyorsan semmivé vált. Munkahelye megszűntével szerény szaktudása értékét vesztette. Lakóhelye, ahonnan többórányi utazásra távolodott a legközelebbi (alkalmi) munkalehetőség, gyakorlatilag lekerült a térképről, ráadásul gettósodni kezdett, így háza eladhatatlanná vált. Volt munkatársai szanaszét szóródtak, ezért szakmai kapcsolatai is elenyésztek. A vele egykorú, nem roma lakosok munkát keresve elköltöztek a faluból, megszűntek tehát maradék kapcsolatai a "magyarokkal". Ráadásul a magyarok elkezdtek mindenféle egyletekbe járni, 48-as meg 56-os megemlékezéseket tartani, politizálni, pártokba belépni, zászlót lengetni. Neki mindez idegen, őt nem hívták. (Igaz, azt sem mondták, hogy ne jöjjön.)
A magyarok világa gyorsuló sebességgel kezdett távolodni. A tőlük átvett normák pedig ugyanilyen sebességgel kezdtek visszaszorulni. Mi értelme van a családtervezésnek, iskolának, ha a gyereknek úgy sincs esélye továbbtanulni, munkát találni? A közösség kezdett visszafordulni saját archaikus hagyományaihoz. Miközben a magyarok immár nemzedéknyi időben gondolkodnak előre (a gyerek majdani továbbtanulását manapság gyakran már az óvodaválasztáskor szem előtt tartják), a telepen élő romák idődimenziója összeszűkült, s alapvető támpontja inkább az évszakok körforgása - vagy épp a segélyfizetés napja.
Amint e példából talán látható, a pénzben mérhető vagyonvesztésnél (a fizetés elvesztésénél, a ház elértéktelenedésénél) jelentősebb csapás a kulturális tőke elsorvadása, vagyis a polgárosultabb világkép elemeinek (családtervezés, iskolázás, felhalmozás) háttérbe szorulása.
A példában szereplő munkás gyerekei (és ma már unokái) az esélytelenség új világában nőttek fel, s nemhogy tőkével nem rendelkeznek, hanem kifejlődött körükben egy olyan ellenkultúra, amely a felhalmozás, gyarapodás eszméjével is szembefordul. 10-12 éves sihederek úgy járkálnak ki-be a szomszéd udvarában, mintha otthon lennének, és kiszolgálják magukat a veteményeskert meg a pince javaiból, miközben a nyugdíjas házigazda az orrát sem meri kidugni. Az öröklött kulturális különbségek statikusból dinamikussá válnak, és egyre nagyobb erővel taszítják ellenkező irányba a különböző csoportokat.
Mindezért egyedül a kirekesztést okolni balgaság. E mostani légkörben a telepeken élő roma közösség nem fogadóképes a felhalmozás többségi modelljére, a többség pedig nem tud mit kezdeni a romák archaikus normáival. Bibó István írta le példaszerűen az ilyen helyzetet a zsidókérdésről szóló művében: két, különböző történelmű, kultúrájú, értékrendű csoportnak teljesen eltérő képe van önmagáról, a másikról, s az etikus magatartás mibenlétéről.
Mai napság egy átlagos faluban a magyar lakosság és a telepen élő romák viszonya gyakran a következő sémával írható le. Előbbiek zajos, rendetlen, dologtalan, állami pénzen élő, vadul szaporodó népségnek látják a cigányokat, akik az ő békés, megszokott életüket veszélyeztetik vagy teszik lehetetlenné jelenlétükkel. Az államtól vagy más hatóságtól várják, hogy ezt a helyzetet oldja meg. A telepen élők viszont sérelmezik, hogy nekik nem jut mindabból, ami a magyaroknak van. Az ő szemükben nyomorúságos életük merő igazságtalanság, s nemkülönben felső hatalomtól várják, hogy a vágyott javakból nekik is juttasson.
A népmesei szegény ember naiv álmai ezek. A romák ebbéli elvárásait ugyanakkor nem csak a mesék táplálják. A XX. század két totalitárius rendszere gyakorolta a népmesei igazságszolgáltatást, mikor is a gonosznak kikiáltott csoportok vagyonát a szegény ember (illetve az ő nevében az állam) elvette. 1944-ben az elhurcolt zsidók hátramaradt javainak széthurcolása, szétosztása valami ősi igazságtétel nevében történt, melyből a magyar falvak és városok lakói közül százezrek húztak hasznot. A kommunista államosításokra - nem faji, hanem osztályalapon - szintén az ősi igazságtétel nevében került sor. Vannak tehát történelmi előképek.
*
A kezdetleges magyar politikai kultúrában szinte mindenki az államhatalomtól várja a megoldást. A kormány azonban négyéves ciklusokban tervez, ez alatt kell bizonyítania, s ha négy év alatt nem történik látható változás e téren (márpedig nem történhet), akkor a mindenkori ellenzék azonnal lecsap, és a kormány fejére olvassa "bűneit". A kormány ezért gyors és látható eredményekre törekszik, számlálatlanul szórja a milliárdokat, melyek a semmibe folynak el. Aztán az eredménytelenséget látva X romaprogramot és állami hivatalt felcserélik Y programmal és hivatallal. Ám mindez csak a politika kényszeres pótcselekvése. Kulturális tőke hiányában a pénz sem tud tőkévé válni, felhalmozódni.
A holokauszt a kortárs nyugati világkép középpontjában áll, a mai humanista értelmiség már ezen a kultúrán szocializálódott. Szeme előtt alighanem a '44-es kirekesztés szörnyű emlékei merülnek föl, amikor a társadalmon kívülre szorult, zsigeri idegenkedéstől övezett roma telepeket látják. Úgy vélem azonban, ez a képzettársítás - az előítélet és gyűlölködés egyes hasonló mechanizmusai mellett is - alapvetően hibás. A kirekesztés a XX. században a társadalom többi szférája fölött teljesen eluralkodott, hagymázas eszméit a gyakorlatba gátlástalanul átültető politikai hatalom műve volt.
Alapvetően liberális társadalmi berendezkedés mellett, amikor a hatalom nem hirdet szélsőséges eszméket, hanem épp a kisebbséget pártoló intézkedéseket hoz, nem sikerülhet kirekeszteni egy olyan embercsoportot, amely egyébként eséllyel indulna a felemelkedésért folytatott versenyben. (Gondoljunk a nálunk élő kínai vállalkozókra: az előítéletek alighanem őket is sújtják, mégis boldogulnak, üzleteik, éttermeik nagy forgalomnak örvendenek.)
A humanista értelmiség a romákról folytatott kommunikációban magasra teszi a mércét. Hogyan lehet etnikai csoportok közötti különbségeket úgy megfogalmazni, hogy attól nemhogy a rasszizmus, de még az etnikai sztereotipizálás is távol álljon? Hogyan lehet politikailag korrekt magyarázatot adni arra a tényre, hogy egy faluban a nem cigány gyerek jó eséllyel továbbtanul, a cigány gyerek pedig jó, ha a nyolcadik osztályt elvégzi?
A humanista értelmiség e dilemmájának mély gyökerei vannak, melyeket itt csak érinteni tudok. Szegénynek lenni az elmúlt százötven év baloldali (vagy akár az elmúlt kétezer év keresztény) hagyományai szerint kifogástalan pedigrét jelent. A szegény ember maga a par excellence népmesei hős, aki minden rokonszenvet és szolidaritást megérdemel. Sokkal problémásabb a helyzet a "lelki szegényekkel". A nyugati világ sok évszázada vívódik azzal a kérdéssel, hogy a más kultúrájú "bennszülött", aki a nyugati civilizációt nem érti és - makacs módon - nem is akarja elsajátítani, vajon ugyanolyan szellemi képességekkel rendelkezik-e, mint a spanyol, a francia vagy a német. Ezt a dilemmát sem a felvilágosodás, sem a XIX. század tudományos forradalma nem rendezte egyértelműen. A náci fajvédelem eszméje túl sok forrásból meríthetett. A "kultúra" fogalma áthallásoktól terhes ("kultúrnép", "magas kultúrájú nép"), gyakran nem világos, hogy használója genetikus tulajdonságokat vagy a társadalmi összeszerveződés technikáit érti alatta.
A humanista értelmiség a szegénység láttán - teljesen legitim módon - mélyen együtt érez, felháborodik stb. Ám amint a kulturális különbségek kerülnek szóba, irtózás fogja el a rasszista áthallások miatt, és a kultúra fogalmát kizárja a magyarázó tényezők közül. Így saját szigorú antirasszista diskurzusának foglyává válik, és teljesen eszköz nélkül marad, amikor a roma közösség eltérő sajátságaira keres magyarázatot. Így csak a többség irányába engedhet meg kritikus megjegyzéseket, amiből egyoldalú kép bontakozik ki: a roma közösség áldozat, nincs mit tennie - tehát nem felelős a saját sorsáért.
*
Azt gondolom, a tőkefelhalmozás fogalmának bevonása legalábbis segíthet oszlatni a humanista aggályokat. Amikor egy roma tanuló "motiválatlanságáról", "beilleszkedési zavarairól" beszélünk, nem rasszista véleményünket fogalmazzuk meg finomabb formában, hanem azt, hogy otthon nem láthatott olyan technikákat, amelyek esélyt adnának neki az eredményes tanuláshoz, s nem tudtak neki olyan perspektívákat nyújtani, amelyben a tanulásnak értelmét látná. Ezek a technikák és perspektívák már ama bizonyos kulturális tőke részei. Ez éppúgy megszerezhető, mint a ház vagy az autó - csak éppen az ehhez szükséges befektetés több nemzedéknyi időre terjed.
A változásra azonban mindaddig nincs esély, amíg az érintett közösségben ennek tudata meg nem jelenik. A roma kisebbség nevében szóló, mértékadó politikusok kommunikációja azonban túlnyomórészt nem erről szól, hanem az áldozatiság kultúrájának ápolgatásáról.
A mai politikai közbeszédet meghatározó ellenzéki kommunikáció ugyanebbe az irányba mutat. Alapeszméje a kommunista utódpárt ellen harcoló "sértett nemzet". Vagyis az áldozatiság kultúráját sulykolja maga is. A defenzívában lévő kormányzó elit erre természetesen az antifasizmus, vagyis a "sértett kisebbség" eszméjével vág vissza. A jelenlegi magyar politikai kultúra tehát éppen azt a mintát nem kínálja a roma közösségnek, amire a legnagyobb szüksége lenne: önreflexiót. E tekintetben a romák kétségkívül kitűnően alkalmazkodtak a többséghez: áldozatoknak tartják magukat, mint mindenki más. Ez a mentalitás termelte ki a mára megizmosodott nemzetiszocialista mozgalmakat, amelyek a "másik a bűnös" hagyományának ápolásában verhetetlenek.
Kicsit sarkítva "fasizmus kontra antifasizmus" (vagy rasszizmus kontra antirasszizmus), illetve "nemzet kontra kommunisták/idegenek" a két domináns értelmezési keret, amelyben a romák problémáit ma értelmezni próbálják. A humanista értelmiség és a romák nyilván az előbbit, míg a velük való együttélés gondjaival küzdő többség az utóbbit választja. A romakérdésben, mint az egész magyar politikában a XX. század rekonstrukciója folyik.
A szerző a Szombat c. folyóirat szerkesztője.
