A múlt héten - a világsajtó szerint - véget ért a narancsos forradalom: az az időszak, amely a 2004 októberében elcsalt elnökválasztással kezdődött, a téli tiltakozó tömegmozgalmakkal folytatódott, és a csalást elszenvedő jelölt, Viktor Juscsenko trónra emelésével végződött.
Viktor Janukovics - a világsajtó szerint: oroszbarát - donyecki politikus, az öt évvel ezelőtti vesztes és csaló mostani megválasztásával a hír akár igaznak is tűnhet.
Pedig dehogy.
A narancsos forradalom nem ért véget - Viktor Janukovics ugyanis pontosan annyira oroszbarát, mint amennyire mostani elnökválasztási ellenfele, Julija Timosenko miniszterelnök európai jelenség. Mindketten az EU-t célozzák, mivel ezt támogatja az ukránok többsége, és mindketten együttműködnének Moszkvával, szintén az ukránok többségének egyetértésével. De mindkettejük, és elsősorban szponzoraik számára az igazi cél a szürke zóna és a szürkegazdaság fenntartása és csapolása - hisz onnan dől a lé, és ott lehetne tovább űzni a politikai mesterkedéseket is.
Demokrácia van
Míg 2004 őszén és telén a választási eredményeket az utcán vagy kocsmákban lehetett találgatni, most az ukránok nyugati típusú politikai show-műsorokból, hat különböző exit poll alapján tájékozódhattak, és az eredmények alakulását politikusok és szakértők elemzéseit hallgatva élvezhették végig - már akinek volt hozzá gyomra. A hat exit pollból ötöt helyi oligarchák fizettek (egyet nyugati adományozók), a legtöbb közülük Janukovics kampányát is pénzelte. Janukovics Mikola Azarov volt pénzügyminiszter által vezetett csapata remekül játszotta végig a "hogyan vegyük elejét a csalásoknak" forgatókönyvet, meghagyva Julijának az autoriter elnök imázsát. "Julija Lukasenko" kísértete bejárta az országot, amire jócskán rátett a miniszterelnöknő mindenkit és minden ellenérvet félresöprő, agresszív kampánya. Kevesebb több lett volna - belőle.
Az ukrán szavazó hasonló dilemma előtt állt, mint a magyar fog áprilisban - melyik a kisebb rossz? Bár Julija ennek köszönhetően megint hihetetlenül hajrázott, a nyugat-ukrajnai szavazókban maradt tartás. Azaz kisebb arányban mentek szavazni, mint Keleten, ráadásul meglehetősen sokan ikszeltek mind a két jelölt ellen. Nem hitték el, hogy az egykor gázhercegnőnek becézett Julija saját magán kívül képes lehet bárki másra hallgatni.
Így befutott Viktor Janukovics, aki az exit pollok szoros eredményét látva most a nemzetközi közvélemény fülének oly fontos konszolidációs üzeneteket nyomatja. Megtanulta az öt évvel ezelőtti leckét, már képes hangosan és artikuláltan (ha nem is gyorsan) felolvasni az előre legyártott szöveget. Kétszeresen elítélt "banditából" nemzetközileg elfogadott politikust varázsolt belőle az amerikai Manafort (Ronald Reagan egykori PR-tanácsadója) és csapata.
Mivel a különbség a két jelölt között minimális, sokan most éppen Julijától félnek. Hajlandó lesz-e veszíteni? Vagy elkezd egy olyan háborút, ami felemésztheti az ukrán jogintézmények maradványait is? Mert egy újabb utcai forradalommal fenyegetni közönséges blöff lenne - jól tudja ezt mindenki Ukrajnában. Ha a Julija Timosenko Blok (BJuT) nem tudja bizonyítani, hogy súlyos csalás történt a második fordulóban, a nemzetközi közösség Janukovics győzelme mellé áll. Érthető módon, hiszen Ukrajnának a gazdaság katasztrofális állapota miatt égető szüksége van a politikai stabilitásra. És a csődközeli helyzet számláját jórészt a Nyugat állja. Julija próbálkozásaira, ha lesznek, nem vevő a Nyugat. De még Moszkva sem, hiszen ők sem szeretnének annyit fizetni, amennyit az ukrán "komprádorok" sarcolnak.
Éppen ezért ideje lenne véglegesen a sutba tenni pár sztereotípiát.
No 1. Európai jelöltek küzdenek oroszbarát jelöltekkel.
A narancsos forradalom óta örök mantrának látszik az ukrán politikát a Nyugat-barát "narancsos erőkre" és az oroszbarát donyecki Régiók Pártjára osztani. Pedig errefelé sem az ideológiai, sem az egyéb szövetségek nem működnek tartósan. Itt nincs win-win szituáció. Itt a győztes mindent visz, és ő kap lehetőséget egyéni és ezzel szorosan összefüggő "korporatív" (értsd oligarcha-) érdekeinek érvényesítésére.
Ugyanakkor a narancsos forradalom meg az unió 2004-es keleti bővítése előtt az ország politikailag nem létezett Európa számára. A nyugati sajtó és az unió is úgy öt évvel ezelőtt fedezte fel magának Ukrajnát. Szerelem volt ez első látásra, s a vélelmezett ideológiai alapon egy jó darabig ki is tartott - mígnem aztán az EU is belefáradt az ukrán elit svindlijeibe, a szerződések és megegyezések be nem tartásába, a kormány kapacitásait maradék nélkül felemésztő, afrikai méretű korrupcióba, az érthetetlen, mindmáig szovjet típusú bürokráciába, az egyéni érdekek állandó előretolásába. Mindezt tetézte Juscsenko elnök és Timosenko állandó torzsalkodása. Így nem csoda, hogy az uniós diplomaták elemzése szerint Viktor Janukovics miniszterelnöksége (2002-2004) alatt több konkrét lépés történt az uniós integráció ügyében, mint Timosenko regnálása alatt. Tény az is, hogy Janukovics nem állt állandó háborúban Juscsenko elnökkel.
No 2. A narancsos forradalom a Nyugat győzelme volt.
Ma a Nyugat valóban vesztésre állna - ha elfogadnánk, hogy a narancsos forradalom a Nyugat győzelme volt. Ám akkor, 2004 telén csak annyi történt, hogy a Nyugat által támogatott jelöltnek sikerült feltüzelnie az ukránokat a valóban elcsalt eredmény megsemmisítésére. Nem sikerült viszont a rendszerváltás első éveiben gründolt és a Kucsma elnök által tökéletesített rent seeking, járadékvadász, "komprádor" rendszer felszámolása - pedig a narancsos forradalom evvel az ígérettel hódította meg a polgárokat. Az ma már megválaszolhatatlan kérdés, hogy vajon mi történt volna, ha az EU beígéri a tagságot Ukrajnának - de így vagy úgy, a narancsos elitnek fontosabb volt az állami funkciók készpénzzé tétele, mint az integrációval vacakolni. Nem aprópénzről van szó: helyi becslések szerint a mostani kampány akár egymilliárd dollárt is felemészthetett. Ebből már képet alkothatunk, hol kezdődik a zsebpénz errefelé. Amikor a "narancsos" politikai erők kormányra kerülve nemhogy fenntartották, de meg is erősítették a kettős "jogállamot" - egy az elitnek és egy a többieknek -, vérszemet kapott az egész bürokrácia. Manapság Ukrajnában mindenért fizetni kell, de még az extra felárért is vajmi keveset képes felmutatni az állami szektor. 2004-ben Ukrajna nyert, mert egy csapásra és véglegesen rákerült Európa politikai térképére. És nagyot nyert a komprádor ukrán elit, mert két oldalról is fizették a cechet. A Nyugat pedig egy értékes tapasztalattal lett gazdagabb: a személyes kapcsolatok helyett az intézmények építésére kell helyezni a hangsúlyt.
No 3. Most meg az oroszok nyertek.
Az oroszok tehát csatát vesztettek 2004-ben, de akárcsak a Nyugat, ők is sok tapasztalatot szereztek. Azóta nem támogatnak egyetlen jelöltet sem, sokkal inkább a számukra fontos területeken - és ez mindenekelőtt az energia - a folyamatok ellenőrzésére helyezik a hangsúlyt. Moszkvának most valóban megfelel mind a két jelölt, még ha Putyin szimpátiája Julija iránt szembeszökő is. Ám szemben a legendákkal, ez a szimpátia nem érzelmeken, hanem az érdeken alapul: Julija szolgáltatta a bizonyítékot a RosUkrEnergo ellen, miszerint az orosz gázzal kereskedő cég ukrán tulajdonosai (akik közel álltak Juscsenko elnökhöz, illetve Szemjon Mogiljevicshez) nem fizették ki a Kremlnek járó részt. Moszkva azonban 2004 óta nem keres magának oroszbarát politikust. Ukrajna ellenőrzéséhez elegendő az energiaszektor mint a politikát ellátó fő üzletág kézben tartása; no meg az ukrán elit állandó csatározása, amit az oroszok jó szívvel finanszíroznak is. És bár Julija kezdetben bírta Brüsszel szimpátiáját Juscsenkóval szemben, a nyári csínytevése, midőn az EU pénzén vásárolt volna orosz gázt úgy, hogy a tározói szinte csurig voltak, végképp kimerítette az amúgy is fogyó európai türelmet. Eközben az Egyesült Államok egyre inkább az unióra hagyja a régióban a Nyugat szerepét.
Bárki bármit is írjon róla, a geopolitika csekély szerepet játszik a mostani választásban.
Kormányzás nincs
De ha van is demokrácia Ukrajnában - mit és mennyit ér, ha nincs kormányzás?
Az ukránok demokratikus módszerekkel büntették meg azt a politikust, akitől épp a kormányzás minőségének javulását várták - hiába. Viktor Juscsenkót mintha csak a nemzeti identitás "fejlesztése" érdekelte volna: a holodomor (a 30-as évek elején Sztálin által mesterségesen előidézett ukrajnai éhínség, amelynek több millió áldozata volt - a szerk.), az ukrán nyelvtörvény, a kulturális kérdések. Évek múlva bizonyára sokan lesznek, akik pozitívan tekintenek majd az elnökségére, hiszen legalább a nemzeti kérdésről volt víziója. Főleg akkor szépíti majd meg az idő ezt az időszakot, ha a komprádorok összecsapása tovább taszigálja az országot a lejtőn lefelé. Az is valószínű, hogy Stefan Bandera (ellentmondásos ukrán nacionalista politikai és katonai vezető, a KGB 1959-ben Münchenben meggyilkolta - a szerk.) nemzeti hőssé avatása után Juscsenko mindig bejut a parlamentbe.
És persze az lett volna az igazi, ha a választók a másik Viktort, Janukovicsot is kiveszik a játékból - de ezt Julija egója megakadályozta. Ha tartotta volna magát ahhoz a vonalhoz, amit a Barack Obama kampányát is vezénylő amerikai AKPD javasolt, miszerint "Vona pracuje!", azaz "' dolgozik!", nagyobb eséllyel szólíthatta volna meg a kiábrándult ukrán szavazókat. Ez ugyanis hivalkodás nélkül hirdette azt, amit az ukránok politikusaiktól elvárnának: kevesebbet lopni, többet dolgozni.
Merthogy a kormányzás meg az ukrán elit továbbra is a saját normái szerint működik. Vagy inkább: nem működik. Ezt nevezhetjük akár az ukrán sztenderdnek is, amely a szürke zónából sarjadt ki: Oroszország és a Nyugat politikai szembenállását a helyi politikusok ügyesen használták ki mind a két fél pénztárcájának a megcsapolására. Minden gazdasági érdek a szürkegazdasághoz kapcsolódik; és az európai integráció épp azért nem bír ötről a hatra jutni, mert az ukrán oligarcháknak nem fűlik a foguk az európai konkurenciához. Hisz Ukrajna annyira nagy és anynyira gazdag ország! A gáz pedig olyan biznisz Ukrajnának, mint Kolumbiának a kokain. Függ tőle a teljes politikai elit.
Nehezen elképzelhető, hogy Janukovics elnökként sokat tudna változtatni ezen a helyzeten, bár a kormányzásban hozhat némi minőségi változást. Valószínűleg Mikola Azarov technokrata tudására támaszkodik majd elsősorban, no meg arra a nem csekély mennyiségű információra (és a rossz nyelvek szerint pénzre), amit Azarov a Kucsma-kormányzat adóhivatala élén gyűjtött. Julija nekiment volna az oligarcháknak, de agresszivitása és ad hoc, populista kormányzási módszerei előbb hozták volna el a rendszer összeomlását, mint a reformját. A stabilabb Janukovics, illetve az Azarov fémjelezte kormányzás nagyobb esélyt ad az európai normák fokozatos átvételére. Miközben - minthogy Julija marad a kormányfő - a torzsalkodás folytatása elkerülhetetlennek látszik. A két fél kiegyezését a nemzetközi közösség örömmel fogadná, de az ilyen szövetségek kérészéletűek. És ha nem lesz változás a kormányzásban, akkor az EU és Oroszország akár meg is találhatja az együttműködés módozatait: a Moszkva, illetve Janukovics által is favorizált gázkonzorcium lehet az első komoly lépés ebbe az irányba.
*
Lám, ha elfeledjük a sztereotípiákat meg a geopolitikát, szinte semmi érdekes, semmi nagyszabású nem marad - csak az ukrán belső bajok, a gazdasági válság, a strukturális reformok hiánya, a költségvetési hiány, az eladósodás... Ukrajnának az eddiginél nagyobb odafigyelésre és szigorú feltételekhez kötött segítségre van szüksége. Át kell vennie az európai normákat a kormányzásban. S mert Közép-Európa kulcsfontosságú az unió ukrán politikájának meghatározásában, a visegrádi országok sem maradhatnak ebben tétlenek. Hisz az egész közép-európai térség legfontosabb gazdasági és politikai érdeke, hogy az érdekszféra, amelyhez tartozunk, ne a mi határainkon érjen véget.
A szerző nemzetközi fejlesztési szakember, az amerikai Pact Inc. kelet-európai igazgatója, a spanyol FRIDE elemzője.
