A 2009-es esztendőre nem csak a válság nyomta rá a bélyegét. Ugyanilyen fontos fejlemény lett a politika új sajátossága: ameddig csak a szem ellát, a szociáldemokraták vereséget halmoztak vereségre. A tavalyi EP-választások valóságos megrázkódtatást hoztak, a brit Munkáspárt és a francia szocialisták alig 16-16 százalékot értek el, a holland PvdA 12, a német SPD a kiábrándító 21 százalékon végzett, de még Svédországban és Ausztriában is gyengécske eredmény született (24 százalék). Jobban muzsikált a baloldal Olaszországban és Spanyolországban, de a riválisok ott is megelőzték őket. Ugyancsak keserű vereséget szenvedtek el a baloldali pártok az országos és a helyi választásokon, függetlenül attól, hogy épp kormányoztak-e vagy ellenzékben voltak. A bivalyerős SPD katasztrófája - a német szövetségi parlamenti választáson ötmillió szavazatot vesztett, és a 23 százalékkal háború utáni történetének legrosszabb eredményét produkálta - után a szembenézés immár nem odázható el. És úgy fest, a brit Labournek hasonló csapást kell elszenvednie néhány hónapon belül.
Hogyan lehetséges az, hogy miközben a szabad piac liberális hívei, mint a német FDP, akiket bűntársi felelősség terhel a gazdasági válságért, sikert sikerre halmoznak, azok viszont, akik mindig a "helyes" oldalon álltak, sárga lapot kapnak a választóktól? Talán ez a legnyilvánvalóbb jele annak, hogy az európai szociáldemokrácia bajai nem átmenetiek. Tony Judt amerikai történész egy - a New York-i Remarque Intézetben tartott - előadásában nemrég morbid párhuzamot vont saját betegsége és a szociáldemokrácia mai állapota között (Judt izomsorvadásban szenved, és lélegeztetőgép tartja életben). (Az előadás szerkesztett változata megjelent a The New York Review of Books 2009. december 17-i számában is.)
Arra, hogy "a szociáldemokrácia korszakának a végét éljük", már több mint húsz évvel ezelőtt felhívta a figyelmet Ralf Dahrendorf A szociáldemokrácia nyomorúsága c. esszéjében. E mű tanulmányozása tanulságos lehet a mostani vert helyzet mélyebb okaira nézvést is. Dahrendorf szerint a 20. század a szociáldemokrácia évszázada volt: az ezen irányultságú pártok mindenütt a haladás és a reformok hajtóerői voltak. A jogállam védelme, az érzékenység a gyengék és megalázottak szavára és igényeire a háború utáni állammodell alapjává váltak Nyugat-Európában. Ez a modell a jólétet a társadalmi biztonsággal kapcsolta össze - a szabadságot az egyenlőséggel; s nemegyszer más politikai csoportok - a liberálisok vagy a kereszténydemokraták - ültették át a gyakorlatba. De a lelkek fölötti kormányzást akkor is a szociáldemokraták gyakorolták. "A szociáldemokrácia totális győzelmet aratott. Ám abban a pillanatban, amikor ezt elérték, a hanyatlás már kopogtatott az ajtón - írta Dahrendorf. - A programja fontos részei megvalósultak, és azok a társadalmi csoportok, amelyekből az erejét merítette, ma másképp fogalmazzák meg az érdekeiket. Vezetői kiégtek. Alig maradt más feladatuk, mint a saját maguk által teremtett világ tökéletlenségeit ostorozni, és védeni azt, amit elértek. Egyik sem elegendő a kormányképes többség megszerzéséhez".
A szociáldemokrácia saját sikerének az áldozatává vált. A jólét és a szociális gondoskodás háború utáni korszaka átszabta a nyugati társadalmak szerkezetét, s a legalacsonyabb rétegeknek korábban elképzelhetetlen lehetőségeket biztosított a felemelkedésre. De megtette a magáét a technikai haladás is. Mindezek következtében a hagyományos munkásosztály, a baloldali pártok törzsbázisa összezsugorodott. Ott, ahol nemrég még az egyértelmű társadalmi rétegzettség képe mutatkozott, ma az ezer kisebb csoportra széthullott választói tömeg változékony érdekeinek a mozaikját látjuk. A "második modernitás" (Ulrich Beck német szociológus kifejezése), az individualizáció és az áttekinthetetlenség világában a talaj kezdett kicsúszni a szociáldemokrácia lába alól. "Minél többet tett az emberekért, ők annál inkább hátat fordítottak neki. A duisburgi esztergályos fia, aki a szociáldemokrata oktatáspolitikának köszönhetően végezhette el az egyetemet, most ügyvéd, és a liberálisokra vagy a zöldekre szavaz" - érzékeltette e folyamatot a Die Welt.
Nem mintha más tömegpártok, a kereszténydemokraták, a konzervatívok nem szenvedték volna meg a katolikusok vagy a falusi népesség lojalitásának leolvadását. De a szociáldemokraták viszontagságai evvel korántsem értek véget. 'ket sújtotta leginkább a globalizáció is, amely korlátozta a nemzetállam lehetőségeit a gazdaság irányítására. De van, ami még ennél is súlyosabban esett latba. A szociáldemokrácia politikai küldetésének erkölcsi megalapozását mindenekelőtt a szociális állam ideájából merítette. Csakhogy a szociális állam eddigi formájának elfogadásához elengedhetetlen a szolidaritás az egyes társadalmi csoportok közt. Márpedig ennek gyengülését lehetetlen nem észrevenni az elmúlt évtizedekben. A jóléti állam kötőanyaga enyészett el az osztályidentitások szétesése meg az életformák ezerszínűvé válása miatt. De hozzátette ehhez a magáét a bevándorlás is. A társadalom többsége ma kevéssé hajlandó az együttérzésre a gyengébbekkel, akik között mind több és több a bevándorló. A szocdem baloldal pedig nagy bajban találta magát - szétszakadva választói törzsbázisának félelmei és a nyitottság meg a multikulturalizmus szívéhez oly közeli politikája közt. A brit Munkáspárthoz közeli think tank, a Policy Network tavaly külön jelentésben ostorozta a bevándorlás baloldali kezelését. "Soha nem engedtünk nyílt politikai vitát ezekről a témákról. Kevés olyan kiemelkedő fontosságú társadalmi folyamatot találunk az elmúlt tíz évben, amelyre oly mértékben hiányoztak a politikai válaszlépések, mint a Nyugat-Európába irányuló migráció."
Harmadik út a semmibe
Ám mindez csak a kritikai önvizsgálat egyik aspektusa. A holland Wiardi Beckmann Alapítvány néhány hónappal ezelőtt párbeszédet kezdeményezett az európai szociáldemokrata testvérpártok közt (ez az ún. "amszterdami folyamat"). "A II. világháború utáni korban irányelvünk a munkásosztály emancipációja és a legszegényebbek pozíciójának a javítása volt, amit a nemzetállami kereteken belül a társadalmi igazságosságra és a gazdasági biztonságra való törekvéssel kívántunk megvalósítani. De hogyan tudjuk ma újradefiniálni legfőbb erkölcsi célunkat?" - teszik fel a kérdést a tavaly kiadott deklaráció aláírói.
Az összeurópai merengés közös kiindulópontja a "harmadik út" és az "új közép" kudarcának általános beismerése. Több mint tíz éve, 1999-ben Tony Blair és Gerhard Schröder közös kiáltványban jelölte ki a baloldal modernizációjának útját - emberemlékezet óta ez volt a legkomolyabb kísérlet a "szociáldemokrácia nyomorúságának" felszámolására. "Az államnak nem eveznie, hanem kormányoznia kell" - írták a szerzők. Az államnak nem a közjavak előállításában kell jeleskednie, azaz nem szolgáltatásokat kell nyújtania, mint inkább az állampolgárok "aktivizálásában" kell megtalálnia a feladatát, rávezetni őket arra, hogy feltalálják magukat a szabad piac biztosította lehetőségek közt. "A modern szociáldemokrácia a szociális biztonsági hálót a személyes felelősségvállalás ugródeszkájává kívánja átalakítani." A privatizáció, a dereguláció, az alacsonyabb adók, a rugalmas munkaerőpiac megszűnt tabunak lenni a baloldal számára. A 90-es évek végén még a francia szocialisták is masszívan magánosítottak, jóllehet ők formálisan elutasították a "harmadik utat". Németországban a baloldali koalíciós kormányzás alatt valósult meg az a pénzpiaci liberalizáció, amelynek következményei ma a bankszektor megmentésére kiadott euró-százmilliárdokat nyelnek el.
"E reformok mérlege ellentmondásos" - írja a Blatter c. folyóirat decemberi számában az SPD két spin doctora, Matthias Machnig és Karsten Rudolph. Egyesek szerint a szociális állam meg a munkaerőpiac működésének változtatásai a helyes irányba tett lépések voltak, de túl későn és felemásan történtek. Az eredmény: a gazdaság megszabadult minden szabályozótól, a társadalmi egyenlőtlenségek pedig mélyültek. Mások szerint a "harmadik út" elképzelése eleve hibás volt. Tavaly nyáron az SPD balszárnyához tartozó Andrea Nahles és a brit munkáspárti Jon Cruddas a Blair-Schröder koncepció megjelenésének 10. évfordulójára kiadta annak ellenmanifesztumát: "Félreértették az európai társadalmakban zajló strukturális változásokat. Úgy hitték, hogy az osztályalapú társadalom átadta a helyét egy egyénközpontú, meritokratikus kultúrának. De az új kapitalizmus nem teremtette meg az osztály nélküli társadalmat. A piac által vezérelt globalizációban a gazdasági felvirágzás mindeddig elképzelhetetlen gazdagságot teremtett, de a harmadik utas politika nem tudta meggátolni, hogy ez ne szakítsa szét a társadalmakat."
És van még valami, ami végzetesnek bizonyult a szociáldemokrácia számára. Blair és Schröder azokhoz az emberekhez adresszálta az elgondolását, akik "igyekeznek szembenézni az élet kihívásaival a változó társadalomban". Szemük előtt dinamikus, mozgékony, tettrekész, középosztálybéli ifjú emberek tömegei lebegtek, akik a modern társadalomban mind fontosabb szerepet kapó szolgáltatási szektorban dolgoznak. 'k lettek volna az új közép, a társadalmi modernizáció letéteményesei, és persze az új baloldal szavazói tartaléka. És Angliában meg Németországban - a hosszú konzervatív kormányzás, illetve Kohl négy ciklusa után - nyilvánvaló is volt, hogy változásra van szükség. Ám ez a lendület hamarosan kifulladt. Egyfelől a baloldal hagyományos szavazói mégsem voltak elég rugalmasak ahhoz, hogy a sorsukat a saját kezükbe vegyék. Annál is kevésbé, mert a következetlenül bevezetett reformok gyakran leginkább velük babráltak ki. Kisvártatva meg is jelentek e pártok baloldali konkurensei, a Balpárt Németországban, a Zöldek Franciaországban, a populisták a Benelux-államokban és Dániában. Ráadásul újdonsült hívei sem viseltettek tartós érzelmekkel a szociáldemokrácia iránt. Csapodárságuknak csak kedvezett, hogy mindez idő alatt a konkurensek sem aludtak. A német kereszténydemokraták, a svéd konzervatívok, a brit toryk megérezték, hogy a választókért a társadalom közepén kell megütközni, és nem a szélein. Az elmúlt évtized a jobboldal alapos modernizációjának a kora. A szociálisan érzékeny, családpolitikájában liberális, a többkultúrájúsággal nem perlekedő "puha konzervativizmus" nem más, mint Dahrendorf "szociáldemokrata konszenzusának" késő megerősítése. Angela Merkel, Frederik Reinfeldt svéd miniszterelnök (konzervatív pártja nemrég "mérsékeltre" változtatta a nevét) vagy David Cameron, a toryk vezetője vonzóbb ajánlatokat tud tenni a a széles középrétegeknek, mint a szocdemek. Az SPD választói a lehető legkülönfélébb irányokba szaladtak szét: 1,1 millió a Balpárthoz, nem kevesebb, mint 1,4 millió a most kormányzó CDU/CSU-hoz és a liberális FDP-hez, majd' 900 000 a Zöldekhez; míg 2,1 millió olyan polgár, aki négy évvel ezelőtt rájuk szavazott, legutóbb már otthon maradt.
A megpuhult jobboldal és a populisták közé szorított szocialisták most azt kérdezik maguktól, hogy vajon van-e előttük bármilyen jövő. "A politikai szervezetek is halandók" - figyelmeztet Ernst Hillebrand abban az elemzésben, amit tavaly publikált a német Friedrich Ebert Stiftung a "XXI. századi szociáldemokrata projekt kontúrjairól". Az efféle dokumentumok az utóbbi időkben jelentősen elszaporodtak. A londoni Policy Network Politics of Evasion ("A megúszás politikája") címmel adott ki a tárgyba vágó pamfletet, amely ambiciózusan "az európai szociáldemokrácia megújulásának egyetlen útját" villantja fel, az SPD-hez közeli Progressive Zentrum a maga részéről "Haladást - most!" címmel gyűjtötte össze ajanlásait. Mely irányokba tapogatóznak e dolgozatok?
A britek szerint túl kell lépni a kulcsproblémák megkerülésének politikáján. A "piacgazdaság igen, piaci társadalom nem" jelszó már nem elégséges. A baloldalnak meg kell lelnie a módját, hogy a közérdek nevében szigorúbban lehessen szabályozni a szabad piacot. Ez vonatkozik a másik elhanyagolt területre, a közkiadások kérdésére is. Nemcsak arra kell választ találni, hogy mennyi közpénzt szánjunk az állam által nyújtott szolgáltatásokra, de át kell gondolni e szolgáltatások szerkezetét is, hogy a közberuházások a kívánt társadalmi átalakulást segítsék elő. "Az államnak magának is cselekednie kell, s nem csak másokat cselekvésre sarkallnia" - hangzik az új posztulátum (Hillebrand tollából).
A magánosítás politikája hiba volt - állítják egyhangúan az új kurzus konstruktőrei. Az elöregedő társadalomban éppenséggel a "az állampolgárokhoz közeli szolgáltatások - például az öregkori ellátás - nyitnak nagy lehetőséget a szolgáltatási szektor növekedésére", s ezzel a munkahelyteremtésre. Az új egyenlőtlenségek és a jövedelemkülönbségek növekedése ugyancsak fontos feladatokat ró az államra. De - figyelmeztetnek a józanság hangján a baloldal látnokai - az állam ehhez csak akkor nyerhet megfelelő legitimációt, ha a legmagasabb színvonalú szolgáltatásokat tudja kínálni, olyanokat, amelyeket azok is használnak majd, akik adóik formájában a legtöbbet teszik a közösbe.
Ki magyarázza jobban?
Ez a vita a szociáldemokrácia jövőjéről épp, hogy elkezdődött. Egyelőre a "gyökerekhez való visszatérés" motívuma a legerősebb benne. De ez vajon éles balfordulatot is hoz-e, s ebből adódóan nagy csatákat a populistákkal? Nem feltétlenül. Sőt - ez lenne az utolsó szög a szociáldemokrácia koporsójába. Legutóbb az osztrák szocialisták, az SPÖ kísérletezett az euroszkeptikus, bevándorlóellenes populizmussal - amiből csak poszthaiderista jobbradikálisok húztak hasznot. Hogy kulcsszerepet játszhasson a modern társadalmakban, a szociáldemokráciának vonzó ajánlatot kell tennie a közép számára; nem elég a társadalmi hierarchia legalján álló kisebbségekkel törődni. De hol van ez a közép, hogyan lehet kimérni, s hogyan tapinthatók ki az ide tartozó állampolgárok érdekei?
Sigmar Gabriel, az SPD új elnöke novemberben, pártja drezdai kongresszusán arról szónokolt, hogy ezt a gondolatmenetet meg kell fordítani. "A politikai közép soha nem volt valamiféle pontosan definiált, jól körülhatárolható hely. Ezt a közepet az szerzi meg magának, aki a polgárok többségének a szemében a helyes kérdésekre a helyes választ adja. A társadalom közepén az áll, aki az aktuális társadalmi kihívások megválaszolásakor interpretációs előnyre tesz szert". A "harmadik út" ideológusai hittek annak a káprázatnak - állítja Gabriel -, hogy jól körülhatárolt választói csoportok elvárásaihoz alkalmazkodva kell a politikát csinálni - és veszítettek, amikor ezek a csoportok hirtelen elfordultak tőlük.
Tony Judt fent említett előadásában viszont arra figyelmeztet, hogy a bizonytalanság korába lépünk, amelyben - akárcsak az I. világháború után - a szüntelen haladás, az életkörülmények szakadatlan javulása, az állandó gazdasági növekedés képzete merő illúzió. Talán ez a szociáldemokrácia legnagyobb kihívása. Ez az ígéret nem teljesíthető - de mit lehet cserébe kínálni helyette, ami az "interpretációs előnyt" szavatolná, és segítene meglelni a politikai közepet? Vajon a "félelem szociáldemokráciája", amiről Judt beszél, azaz a szociális állam vívmányainak védelme azok próbálkozásai elől, akik pusztán a gazdasági hatékonyság fogalmaival operálnak, elég lehet-e ehhez?
Tony Judt e harsány szókapcsolata kissé félrevezető, amennyiben eltereli a figyelmet dolgozatának fontosabb téziseiről. Jelesül arról, hogy a haladás narratívája szerinte kifogyott a saját lehetőségeiből, kimerült, s ma arra az alapkérdésre kell választ találnunk, hogy a mostanra elért körülmények közt vajon milyen a "jó társadalom". (Ez egyébként Nahles és Cruddas kiáltványának is a címe.) Ha a gazdasági növekedés immár nem magától értetődő, és nem szavatolja mindenki számára életminőségének a javulását, a modern társadalmat el kell kezdeni újragondolni. E ponton immár nem lesz elegendő néhány kiváló ötlet a munkaerőpiac finomhangolásáról, a társadalombiztosításról vagy az adókról. A kihívás, amely az európai szociáldemokrácia előtt áll, erkölcsi természetű, s ilyen választ is kell rá adni; majd meggyőzni a választópolgárokat a helyességéről. E feladat nagyságában ahhoz mérhető, amely előtt 130 éve álltak a szociáldemokraták. Akkor sikerült nekik - csakhogy ma egy másik világban élünk, amelyben az eddig bevált receptek már nem megfelelőek. A tőke és a munka konfliktusa helyét átvette a szociális állam befizetői és haszonélvezői közti ellentét; a bevándorlás vagy az egyedülálló szülőkénti gyereknevelés sokszor előbb taszít a szegénységbe, mint a munkanélküliség; és sok társadalmi egyenlőtlenséget egyszerűen nem lehet lecsökkenteni. Márpedig az "interpretációs előnyért" folyó versenyt az fogja nyerni, aki ezen újkeletű bajokkal szemben előbb mutatja fel az összetartozást és a szolidaritást megteremtő társadalmi modellt. E feladatot mintha csak a szociáldemokráciára szabták volna. S a következő évek legizgalmasabb talánya ez: vajon megbirkózik-e vele?
A szerző politikatudós, tanár, a varsói Centrum Stosunków Miedzynarodowych munkatársa. Jelen esszéje a Gazeta Wyborcza 2010. január 11-i számában jelent meg.
(Fordította: dha)
