Hegedűs Dániel

Látszatválság valódi halottakkal

A németországi kormányválság hatása Európa menekültpolitikájára
szerző
Hegedűs Dániel
publikálva
2018/28. (07. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az október 14-én esedékes bajor tartományi választások csapdába ejtették a német belpolitikát és az Európai Unió menekültpolitikáját. Bár a június 28–29-én tartott brüsszeli Európai Tanács-csúcs, valamint a Kereszténydemokrata Unió (CDU) és a bajor Keresztényszociális Unió (CSU) között július 1-jén, vasárnap éjjel kötött kompromisszum ideig-óráig Angela Merkelt és a CSU elnökét, Horst Seeho­fert is megmentette a tekintélyvesztéstől, valódi megoldások sem uniós szinten, sem a német politikában nem születtek.

A jobboldali-populista politikai erőket Ausztriától Bajorországon át Itáliáig inkább a válság látszatának a fenntartása, semmint a megoldások keresése köti le. Ezt a luxust azért engedhetik meg maguknak, mert a statisztikák szerint ma nincs az Európai Unióban akut bevándorlási vagy menekültügyi krízishelyzet. Az EiT szerint több mint 90 százalékkal csökkent az unió területére érkező menedékkérők száma a 2015 októberében regisztrált csúcshoz képest. Ez azonban nem gátolja a bajor, az olasz, az osztrák, a magyar populista jobboldalt, hogy továbbra is megszorító menekültpolitikát követeljenek, az idegenellenesség felkorbácsolása lévén eddigi politikai sikerük fő garanciája.

Csakhogy e látszatpolitika valójában a schengeni rendszer felszámolását készíti elő, s a civil mentőhajók tevékenységének állami korlátozása miatt valódi, hús-vér emberek vesznek százszámra a Földközi-tengerbe. Az ENSZ égisze alatt működő International Organisation for Migration adatai szerint csak a múlt hónapban 752-en vesztették életüket a Földközi-tengerben; ez több mint a fele a január 1-je óta meghalt 1412 áldozatnak.

 

Szétnyílik, összezár

A német koalíciós válsághoz vezető bajor politikai megfontolások viszonylag egyszerűek. Bár a Brexit vagy a francia konzervatívok példájából ítélve Nyugat-Európában ez a stratégia inkább kudarchoz vezetett, a bajor tartományi választások előtt a CSU mégis úgy igyekszik kifogni a szelet a fő kihívójának tekintett Alternatíva Németországért (AfD) vitorlájából, hogy legalább részben átveszi a szélsőjobboldali párt menekült- és bevándorlásellenes programját. Seehofer e stratégia szellemében jelentette be május végén 63 pontból álló bevándorláspolitikai mestertervének kidolgozását. A mestertervnek – és főleg az időzítésének – mindazonáltal volt egy járulékos célja is: elvonni a figyelmet a szövetségi bevándorlási és menekültügyi hivatal (BaMF) körül kirobbant botrányról és Seehofer érintettségéről. A BaMF brémai kirendeltségén ugyanis 2013 óta nem a jogszabályoknak megfelelő alapossággal bíráltak el legalább 1200 menedékkérelmet. A ma Seehofer alárendeltségébe tartozó hivatal 2017 februárja óta tudhatott a visszaélések lehetőségéről, mégsem tett hiteles erőfeszítéseket a helyzet tisztázására, amiért Seehofert épp május végén vonta kérdőre egy parlamenti vizsgálóbizottság. A 63 pontból pedig 62 egészen az utóbbi napokig homályban maradt – ám az az egy, ami napvilágra került, annál nagyobb visszhangot keltett.

Eszerint Seehofer minden olyan személytől megtagadta volna a beutazást Németország területére, akit korábban egy másik uniós tagállamban menedékkérőként regisztráltak, vagy akinek a menedékkérelmét már elutasították – s tette volna mindezt egyoldalú lépésként, nemzeti hatáskörben. Az ötlet kritikusai arra figyelmeztettek, hogy ez a német–osztrák határ teljes ellenőrzését kívánná meg (szemben a jelenlegi, pár főútvonalra koncentráló ellenőrzési rezsimmel), s ennek nyomán Ausztria, Szlovénia és más érintett államok is lezárnák a határaikat – ami az egész schengeni rendszert, vagyis az unió belső határainak átjárhatóságát végveszélybe sodorná. De azt sem zárhatnánk ki, hogy a visszatoloncolásokat elkerülendő, Olaszország egyszerűen felfüggeszti a menedékkérők regisztrációját – s így nemhogy kevesebb, de akár több menedékkérő érkezhetne Németországba, és még az európai menekültügyi rendszernek keretet adó ún. dublini szabályozás is összeomlana. (Emlékeztetőül: eszerint az unió területére érkező menedékkérőket az első országban kell regisztrálni, s ott kell lefolytatni menedékkérelmük elbírálását is. Ez a rend aránytalan terhet rak az EU külső határain elhelyezkedő államokra.)

A „mesterterv” nemzetközi következményeitől tartó Angela Merkel 62 és fél pont tekintetében messzemenő támogatásáról biztosította belügyminiszterét – ugyanakkor felhívta koalíciós partnerének figyelmét arra is, hogy a menedékkérők beutazásának automatikus és egyoldalú elutasítása nem kvadrál az európai szabályozással. A kitoloncolásoknak a dublini szabályokkal összhangban és az érintett célországokkal egyetértésben kell történniük.

E ponton talán még elkerülhető lett volna a CDU és CSU közti konfliktus (melynek egyik kellemetlen hatása természetesen a törékeny hárompárti kormánykoalíció felbomlása lehet). Mindössze annyit kellett volna belátnia a CSU vezetésének, hogy a párt abszolút többsége a bajor választáson nem őrizhető meg, s az AfD éppúgy be fog jutni a bajor tartományi gyűlésbe, ahogy eddig 14 másik tartományi választáson bejutott. A jobboldali-radikális szavazói szegmens a keleti tartományok mellett talán Bajoroszágban a legnagyobb; Franz-Josef Strauss híres mondása pedig, miszerint a CSU-tól jobbra csak a fal lehet, évtizedekkel ezelőtt érvényét vesztette. (A bajor törvényhozásban már a 80-as évektől jelen vannak jobboldali-radikális vagy populista pártok, napjainkban a Freie Wähler.)

Ám a CSU potentátjai a helyzet élezése mellett döntöttek. Seehofer bejelentette, hogy Merkel ellenében, saját miniszteri hatáskörében is kész az egyoldalú visszatoloncolásokra – s ezzel akarva-akaratlanul a német politika egyik meghatározó elvét vette semmibe, mely szerint a mindenkori kancellár teljes stratégiai irányítási hatáskörrel bír kormánya fölött (ez az ún. Richtlinienkompetenz). Seehofer, midőn ily félreérthetetlen kihívást intézett Merkel ellen, arra gondolhatott, hogy a CDU-n belül is erős az elégedetlenség a Merkel-féle menekültpolitikával szemben, s hogy szigorúbb határellenőrzést és visszatoloncolási gyakorlatot kíván a közvélemény is. De eszébe villanhatott a CSU elnökségén belüli hatalmi küzdelem is. Sem Markus Söder bajor miniszterelnök, sem Alexander Dobrindt, a CSU szövetségi parlamenti csoportjának vezetője nem rejti véka alá pártelnöki ambícióját – az pedig, ha a CSU várható októberi kudarca után Seehofer visszamenőleg még gyöngeséggel is megvádolható lenne (szövetségi belügyminiszterként!), akár a politikai karrierje végét is jelentheti.

A pártelnök mindenesetre azt remélte, hogy Merkel beadja a derekát: nem fogja megkockáztatni az elbocsátását, s ezzel a CDU és a CSU örök frakciószövetségének befuccsolását, netán a CDU-n belüli lázadást. Ám az ősz bajor elszámította magát. A Richtlinienkompetenz semmibe vétele és a CSU zsarolása miatt a CDU összezárt Merkel mögött, a kancellár pedig kitartott azon álláspontja mellett, hogy kétoldalú egyezményekben kell szabályozni Németország uniós partnereivel a visszatoloncolás kérdését.

Seehofer – aki a határ egyoldalú lezárásával járó botrányt azért nem vállalta – ezek után csak abban reménykedhetett, hogy Merkel üres kézzel érkezik haza a június végi brüsszeli csúcsról. Nem is tűnt elképzelhetetlennek, hogy a résztvevők nem jutnak konszenzusra a menekültpolitikában. Ám a péntek reggelig tartó tárgyalások mégis valamiféle megegyezéssel zárultak: minden tagállam hozzájárult a külső határvédelem megerősítéséhez, „ellenőrzött központok” létrehozásához a tengerből kimentettek elhelyezésére és a menekült­eljárások lefolytatására, valamint a „dublini rendszer” további reformálásához. Ráadásul Merkel előbb négy, majd tizennégy tagállam állítólagos politikai hozzájárulásával térhetett haza Berlinbe – ezek az országok készek lennének kétoldalú egyezményt kötni a náluk regisztrált menedékkérők visszafogadásáról. (Olaszországgal ugyan nem sikerült Merkelnek megállapodnia, de Görögországgal és Spanyolországgal igen, s ez nem kis fegyvertény.) A német sajtó Magyarországot az első négy állam között emlegette, ám Budapest erőteljesen cáfolta, hogy bármiféle megállapodás született volna Merkel és Orbán között a Magyarországon regisztrált menedékkérők visszafogadásáról. Végül a német kancellári hivatal korrigált, hogy nem jogi egyezményeket, hanem politikai szándéknyilatkozatokat kell érteni a „megállapodások” alatt.

 

A bécsi kapu

Az EiT-ülés után Söder és Dobrindt a Merkel által elért eredmények és a CDU–CSU-frakciószövetség fontosságát hangsúlyozták. Ám nyilvánvalóvá vált az is, hogy Merkel sem kiköpni, sem lenyelni nem tudja Seehofert. A bel­ügy-miniszter immár a lemondásával fenyegetőzött; s mivel ez is meg a menesztése is a frakciószövetséget kockáztatta volna, július 1-jén éjjel a CDU és a CSU elnöksége végül egyezségre jutott. Ez a megállapodás a menekültpolitikai konfliktus súlypontját az SPD és Ausztria irányába helyezte át.

Az alku szerint a másodlagos migráció korlátozása céljából a német határon tranzitközpontokban helyezik el azokat a menedékkérőket, akiket egy másik uniós tagállamban már regisztráltak, vagy akiknek a menedékkérelmét egyszer már elutasították. Innen a kétoldalú megállapodások alapján a regisztráló országba, vagy ilyen megállapodás hiányában Ausztriába toloncolják őket.

Ez a megoldás, kevéssé meglepő módon, nagy vihart keltett a német és európai politikában. Ausztria bejelentette, hogy mivel az 1998-ban megkötött német–osztrák egyezmény nem terjed ki más uniós tagállamokban regisztrált személyekre, Ausztria nem fogad vissza menedékkérőket Németországból. Bécs ezek után megkezdte az osztrák–olasz határ lezárásának előkészítését, s felmerült az osztrák–szlovén és az osztrák–magyar határzár lehetősége is. De a CDU–CSU-alku elfogadhatatlan a harmadik német kormánypárt, az SPD számára is. A szocdemek már 2015-ben is sikerrel álltak ellen a tranzitzónák ötletének, a június végi EiT-ülés után pedig azt mondták, hogy sem az EU-n belül, sem azon kívül nem támogatják zárt táborok létrehozását – márpedig ezeket most egyenesen Németországban állítanák fel. Ugyanakkor a szociáldemokraták sem utasíthatják el teljesen Seehofer javaslatát, hiszen akkor őket terhelné a felelősség a kormány bukásáért. Most időhúzó tárgyalásokra rendezkedtek be, két fő követelésük, hogy a tranzitközpontok nem lehetnek zártak, és maximum 48 órán át tarthatók ott a menedékkérők státuszuk ellenőrzése céljából.

Seehofer többé-kevésbé önmagára mért vesszőfutásának egyetlen eredménye pedig az lett, hogy még mindig ő a belügyminiszter. De nem biztos, hogy sok köszönet lesz benne. Merkel ugyanis egy mesteri politikai húzással épp őt tette meg a visszatoloncolásokat lehetővé tevő kétoldalú egyezmények felelősévé. A Seehofer-fenyegetést Merkel ezzel ügyesen pacifikálta – a fő törésvonal immár nem közte és belügyminisztere, hanem a CSU és az SPD, valamint Seehofer és Sebastian Kurz osztrák kancellár között feszül. De Seehofernek kell adott esetben Orbán Viktort is rábírnia a Magyarországon regisztrált menekültek visszafogadására. A július 5-i Merkel–Orbán-találkozóról Orbán értelmezhető nyereség nélkül utazott haza – Berlin nem a menedékkérők visszatoloncolásának szükségszerűségéről, hanem csak annak a módjáról vitázik. Orbán jelezte, hogy hajlandó tárgyalni a kérdésről, bár előbb Berlin és Budapest is Béccsel egyezkedik; a sajtótájékoztatón pedig nyilvánvalóvá vált az is, hogy a német–magyar viszony továbbra is konfliktusoktól terhelt.

 

*

Míg a német és az európai diplomácia a CDU és a CSU konfliktusának semlegesítésén munkálkodott, az Öt Csillag és a Liga alkotta olasz kormánykoalíció a szigorítás politikájához nyúlt. Az olasz kikötők lezárását, a civil mentőhajók tevékenységének kriminalizálását Róma nyomásgyakorló eszközként használja a szolidáris európai tehermegosztás érdekében. Egyelőre minimális sikerrel. Ám ez a magatartás némiképpen érthető is: Olaszország – a mediterrán útvonalon beáramló bevándorlók és menedékkérők természetes célpontja – már a menekültválság 2015-ös kirobbanása előtt aránytalanul sok terhet cipelt. S miközben a német és európai menekültpolitikát maga alá gyűrik a bajor tartományi párt politikai érdekei, konfliktusai és belső játszmái, a Róma által jogosan követelt szolidaritás elmaradása miatt valódi emberek halnak meg a Földközi-tengerben.

A szerző politológus, a berlini Humboldt Egyetem oktatója.

szerző
Hegedűs Dániel
publikálva
2018/28. (07. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk