Vajon tudja-e, mit beszél Orbán Viktor, amikor a k. u. k. közös hadsereg vezetési tapasztalatait ecseteli?

  • Haskó Lászó
  • 2018. augusztus 12.

Publicisztika

„Igazi emberi roncsként szabadult a kórháztól és a közös hadseregtől. Akkor 16 éves – még be nem sorozott – apám kétkerekű stráfkocsin tolta haza Udinéből Nagykőrösre…”

Orbán Viktor, a történelmi viccek főmestere újabb tréfával örvendeztetett meg bennünket. Íme: „A közös hadsereg irányításának problémája… komoly feladat, de nekünk nem újdonság, mert az Osztrák-Magyar Monarchiában mi már voltunk közös hadsereg része.” És ez, egy NATO konferencián hangzott el! Elsőre jól mulattam, elképzeltem miniszterelnök urunkat k.u.k bakának öltözve, aztán eszembe jutottak apám (kevésbé röhögtető) meséi a huszadik századról.
Kezdjük is rögtön a „közös hadsereg” (a k.u.k Heer) első és utolsó nagy bravúr stiklijével, amit az együgyű világ egyszerűen csak I. világháború néven vezetett be a fejlett nacionalizmusok történetének aranyozott könyvébe.  Felejtsük el egy percre a „gazdasági szükségszerűség” marxista dogmáját, beszéljünk most csak a mi családunk történeteiről.

A huszadik század első évében született apám

kisgyerekként a Megy a vonat Kanizsára kezdetű nótát a következő két sorral kiegészítve tanulta nagyanyámtól: „Elől ül a masiniszta, hátul meg a krumpli fejű Tisza Pista.” Ez nyilván nem a tisztelet, még kevésbé a szeretet hangja, de még csak 1908 körül járunk. Később, jómódú nagykőrösi polgár nagyapám kedvenc kortársa (Ady Endre) szigorúbb volt. Ő „vad geszti bolondnak” majd még később, a robbanás után „csóvás embernek” nevezte a ma ismét az Országház mellett álló oroszlános giga-emlékmű modelljét. Azt már a családi anekdoták közül is kiszerkesztették, hogy a háborúért leginkább felelősnek tartott politikus az őszirózsás forradalom (talán) egyetlen „halálos áldozata” lett. Akármilyen fellengzősen hangzik, a népharag ölte meg.

Nagyapámat 1915-ben hívta a haza a közös hadseregbe.

Másfél év keserves kínjai után az Isonsonál sebesült meg, és került az udinei kórházba, ahol további fél évet gyötrődött mindenféle fertőzésekkel, kiütéses tífusszal és agyhártyagyulladással. Igazi emberi roncsként szabadult a kórháztól és a közös hadseregtől. Akkor 16 éves – még be nem sorozott – apám kétkerekű stráfkocsin tolta haza Udinéből Nagykőrösre, ahol tisztes vagyonából semmi sem maradt addigra. Jövedelmező értékpapírjai elértéktelenedtek, ingatlanai spekulánsok kezére kerültek. Trianon utánra gyógyult meg, úgy-ahogy.

További életét, amely 1944-ig tartott, egy nagy karosszékben töltötte. Nemigen szólalt meg.

Két nagybátyám, Ferenc és László szintén a közös hadsereg katonájaként működött.
Feri szintén az olasz fronton, szintén sebesülés, szintén kórház. Szintén agyhártya-gyulladás, túlélve, de intelligencia visszamaradása nélkül. Kitanulta az órás mesterséget, megnősítették. De ő csak hegedűművész akart lenni. Sajnos valahonnan szerzett is egy hegedűt, és gyakorolt. Türelmes, családját szerető apám szerint kibírhatatlan volt.
Laci nagybátyám, a család (és a nagykőrösi lányok) kedvence katonatisztnek készült, ő természetesen egy percet sem töltött egyik fronton se. Élvezte a hátországot, és tevékenyen részt vett a családi vagyon közkinccsé tételében. Azaz elment italra és nőre (pardon, sorrend fordítva!). Ő kitüntetést is kapott, alighanem magát a Signum Laudist.

Feri és Laci sztorija is 44-ig tartott. Szóval, ez jut eszembe, ha valaki emlegeti a közös hadsereget. Nem kell törődni velem. Hamarosan úgyis elfelejtek mindent. Akkor majd lehet – büntetlenül – hazudni. Addig ajánlom az új közös hadsereg önjelölt hadvezérének figyelmébe a Kodály feldolgozta népdalt az egykori közös hadsereg kellemeiről: a majlandi 32 toronyról és az abonyi kettőről.

A szerző sebész.

Neked ajánljuk