Lendül az inga?

Véget vethetnek a szegényellenes politikának az ellenzéki önkormányzatok

Vajon az önkormányzati választások után elkezdett lassan visszafelé lendülni az inga, vagy pedig a lehetetlent kísérti néhány vakmerő ellenzéki polgármester, amikor a megmaradt önkormányzati kompetenciák keretein belül szolidáris és emberséges társadalompolitikát ígér?

Mindenesetre Pikó András, Józsefváros megválasztott első embere a győzelem éjszakáján leszögezte, hogy „aki lakásban lakik, az lakásban is marad, az önkormányzat feladata, hogy ha kell, ebben segítsen, családokat nem fogunk utcára rakni, gyerekeket pláne nem, hajléktalanokat nem fogunk vegzálni”. Szögezzük le, soha még ilyen mondatokat nagyvárosi vagy budapesti kerületi polgármester nem mondott! Még akkor sem, ha Pikó hozzátette: „Ebben biztosan nincs társadalmi konszenzus, de az emberekben lévő emberség és empátia felkelthető.” Hivatalba lépése után Karácsony Gergely budapesti főpolgármester kilakoltatási moratóriumot és a korábbi kilakoltatási döntések felülvizsgálatát ígérte, s kijelentette, hogy „tisztességes városban nem hagyjuk egymást hajléktalanná válni”, és a kerületekkel együttműködve a szükséges védőháló kialakításán fog dolgozni. Ez is olyan maxima, ami nem hangzott el még a Városházán. Mások lényegesebben óvatosabban fogalmaztak, de még Miskolc új polgármestere is célzott arra, hogy módosítani kell a korábbi, brutálisan szegényellenes politikán.

E ciklusindító fogadkozások még akkor is trendváltozást jeleznek, ha a tényleges pénzügyi, jogi és nem utolsósorban politikai lehetőségek kemény korlátokat szabnak a helyi társadalompolitikai fordulatnak. A köztársaság agóniájának éveiben a nagypolitikai normalitás részévé vált az eladdig csak az önkormányzati nyilvánosságban hallható féktelen szegény- és cigányellenes uszító nyelvezet.
A Fidesz abban a tudatban kezdett kormányozni 2010-ben, hogy a választói felmondták azokat a koncessziókat, amelyeket a politikai­lag hangtalan szegény csoportoknak adtak a korábbi évtizedekben, és arra adtak felhatalmazást, hogy átjárhatatlanná, kasztszerűvé kell merevíteni a mélyszegénységben élőket a többiektől elválasztó szakadékot. Ennek fejében vették tudomásul a köztársaság és a jogállam felszámolását, a tanszabadság megszüntetését, a tankötelezettségi korhatár csökkentését, a gimnáziumi és felsőoktatási képzés középrétegeket is súlyosan érintő szűkítését. Nem kétséges, hogy a befogadó társadalompolitika céljainak újrafogalmazása és politikai képviselete előfeltétele a köztársaság újjáalapításának.

 

Az út idáig

De vajon mi ennek az esélye? Ugorjunk vissza két évtizedet! A magyarországi önkormányzati rendszer, amely ötvözte a település-centrikus, decentralizált modellt az integrált, kevés önkormányzati egységből álló szisztémára jellemző nagy közpolitikai felhatalmazással, jelentős értéke volt a köztársaság közjogi rendszerének. Ám a korábbi társadalomtörténeti leckékre és Bibó István esszéire rácáfolva a helyhatóságok szűkebb érdekek alapján és sokkal inkább a középrétegeknek kedvezve hozták döntéseiket, mint a mindenkori kormányok. Ráadásul az önkormányzatok nagy gazdálkodási önállósággal rendelkeztek, feladataikat a központi költségvetés többnyire szabad felhasználású normatívák révén finanszírozta. Az önkormányzati rendszert a kortárs elemzők gyakran nevezték „problémakonténernek”, míg a polgármesterek arra panaszkodtak, hogy a kormány szakpolitikai megfontolásokból vagy pénzügyi okokból egyre több feladatot rak a nyakukba, ám pótlólagos források helyett az önkormányzatok saját bevételeiből reméli fedezni a szükséges többletköltségeket. A társfinanszírozás valóban fontos eleme volt a feladatfinanszírozási rendszernek, mert ettől várták a helyhatóságok költségérzékenységét. A pénzügy­miniszterek mégis úgy érzékelték, hogy az önkormányzatokat puha költségvetési korlát és csillapíthatatlan forráséhség jellemzi. Mindenesetre helyi szinten mindenki érdekelt volt a központi finanszírozási források maximalizálásában, függetlenül a belső elosztás egyenlőtlenségétől.

Márpedig a belső elosztás lényegesen egyenlőtlenebb volt, mint a normatívákban testet öltő kormányzati szándék. Az önkormányzatok drasztikusan átcsoportosították normatív forrásaikat mindig, minden esetben a politikailag hangtalan szegényeket érintő ellátások rovására és a középrétegeknek kedvezve. Az abszolút vesztese ennek a gyakorlatnak a segélykassza volt, amelynek forrásait rendre intézmények finanszírozására és vállalkozók támogatására, beruházásokra vagy hiteltörlesztésre fordították. A forrásátcsoportosítás másik fázisa az egyes szociális és oktatási intézmények között történt, mindig a magasabb presztízsűek javára.

Az önkormányzati társadalompolitika másik meghatározó tényezője a térbeliség volt.
A szocialista korszak második felét, a lakásgazdálkodás dominanciája jellemezte, és a bérlakáselosztást vezénylő bürokraták a városokat különféle komfortfokozatú lakások halmazainak tekintették. A demokratikusan választott önkormányzatok első dolga volt, hogy visszaszerezzék a városi terek feletti uralmat, urbanisztikai céljaiknak pedig három lényegi vagy járulékos eleme volt. Első dolguk volt a városközpontok dzsentrifikációs, tehát nagymérvű lakosságcserével járó fejlesztése. Több város igyekezett a szegény és mindenekelőtt roma lakosságát tömbösíteni, a cigánytelepekre szorítva a belső városrészekben élő vagy a lakótelepi rezsiszámlákat fizetni képtelen családokat, sőt volt olyan város, amely össze akart vonni több belterületi cigánytelepet. Végül a városi önkormányzatok szegény családok sokaságát szorították közigazgatási hatá­raikon túlra, többnyire készpénzzel megváltva bérleti jogukat, jóllehet az Európai Unió támogatási politikája ezt a gyakorlatot kategorikusan tiltja. A lakásgazdálkodást általában urbanisztikai céloknak rendelték alá.

A köztársaság bukása után az óvodák kivételével államosították a korábban önkormányzati fenntartású közoktatási intézményeket, a kórházakat, drasztikusan csökkentették az önkormányzati segélyezés költségvetési támogatását, illetve felszámolták a segélyezés normatív jogcímeit. A közfoglalkoztatási programok támogatásának összege 2016-ban érte el maximumát, azóta jelentősen csökkent. A kormány demonstratívan támogatta az újabb lakásprivatizációs hullámot (ami felére csökkentette a korábban is csekély közösségi bérlakás-állományt) és a budapesti önkormányzatok hajléktalanok elleni hajszáját. Ugyancsak kiállt a kormányfő a miskolci polgármester „szegénytelep-felszámoló” – és persze a kérdéses telkek helyén stadiont építő – politikája mellett, amely úgy bontott le egy romák lakta, száz­éves ingatlanegyüttest, hogy mindenféle elhelyezés nélkül családok sokaságát tette földönfutóvá.

A most megválasztott ellenzéki önkormányzatok társadalompolitikai trendváltása nem esélytelen. A főpolgármester szavainak fedezete az úgynevezett „zuglói szociális modell”, illetve az azt kidolgozó közgazdász-, szociálpolitikus- és civil szakértői bázis, akik a józsefvárosi polgármesteri program elkészítésében is közreműködtek. Győzelme után Karácsony Gergelynek van akkora tekintélye, hogy a modellt etalonnak tekintve tárgyaljon a többi kerülettel is. A még ma is jelentős adóbevételek, és nem lakáscélú ingatlanok bérbevételei fö­lött diszponáló önkormányzatoknak nagyjából három területen van jelentős mozgásterük.

 

Esély a váltásra

Anyagi lehetőségeik függvényében lényegesen kiterjeszthetik és átalakíthatják segélyezési rendszerüket. A zuglói modell támogatási gyakorlatának három eleme van, a garantált minimumjövedelem, a lakásfenntartási és adósságkezelési támogatás és a gyógyszertámogatás. Mindhárom ellátás gyökeresen szembemegy a kormány középrétegeket és a magas jövedelműeket támogató, a szegényeknek jutó készpénzes támogatásokat minimalizáló szociálpolitikájának elveivel és gyakorlatával.
A segélykassza összege persze a jogállami évtizedekben is eltörpült a családtámogatási rendszerek mellett, a járadéktípusú ellátásokról nem is beszélve, mára pedig töredékére csökkent. Az önkormányzati segélyezés értelemszerűen nem lehet alkalmas arra, hogy ellensúlyozza a nagy rendszerek keretében nyújtott transzferjövedelmek kirívóan igazságtalan eloszlását, de alternatív elosztási modellt nyújthatnak, és segíthetnek a legszegényebbeken.

A zuglói garantált minimumjövedelem kifejezetten az alacsony jövedelműeket vagy a jövedelem nélkülieket célozza, jóllehet az összeghatár nem a helyi költségvetés teherbíró képessége miatt alacsony (az önkormányzat 28 500 forintig kipótolja mindazok jövedelmét, akiknek ennél kevesebb a havi keresetük), hanem mert a szociális törvény megtiltja az önkormányzatoknak, hogy bizonyos összeghatár felett akár saját forrásaik terhére is segélyezzenek. Rászorultsági, de normatív elvet követve kalkulálják a lakásfenntartási támogatást, amelynek az a logikája, hogy ha az adott család lakhatással kapcsolatos kiadásai meghaladják összes jövedelme meghatározott részét, akkor a különbséget az önkormányzat kiegészíti. A normatív lakásfenntartási támogatást a kormány négy évvel ezelőtt megszüntette, de azt nem tiltotta meg a helyhatóságoknak, hogy saját bevételeik terhére változatlanul folyósítsanak ilyen ellátást az ott élőknek. Mindkét támogatás az állami felelősségvállalást modellálja: olyan ellátórendszert körvonalaz, amelynek alapelve, hogy az állam nem engedi, hogy polgárainak jövedelme egy meghatározott szint alá süllyedjen, vagy hogy anyagi okok miatt elveszítsék lakásaikat. Pikó András józsefvárosi polgármesteri programja garantált minimumjövedelmet nem tartalmaz, de lakásfenntartási támogatást és gyógyszertámogatást igen. Nem kétséges, hogy a Józsefvárosban nagyságrendileg több szegény él, mint Zuglóban, de a zuglói tapasztalatok alapján bizonyos, hogy valamennyi fővárosi kerület és nagyváros költségvetése lehetővé tenné a zuglói ellátások bevezetését.

A segélyezés kiterjesztése bizonyosan nem váltja ki a középrétegek haragját, mert tőlük nem vesznek el semmit, és az esetleges túlköltés okozta költségvetési feszültségek csak abban az esetben érzékelhetőek a választók számára, ha eljön a megszorítások böjti időszaka. Nehezebb ügy a lakhatás kérdése. Ha az önkormányzatok megszüntetnék a szegmentált bérlakás-bérbeadás gyakorlatát, és tiszta, szociális szempontokat tartalmazó, átlátható és nyilvános pályázati rendszert alakítanak ki, azzal máris jelentősen javíthatnák a hozzáférést. A városok jelentős hányada a megmaradt bérlakásait „nem szociális” és „szociális” kategóriákba sorolja; előbbieket a legmagasabb jövedelmet igazoló vagy a legnagyobb összegű felújítást vállaló pályázók nyerik el. A szociális lakáskategóriába többnyire a komfort nélküli vagy nyomorlakások kerülnek.

 

Mozgástér

Az önkormányzatok leállíthatják a bérlakások további eladását, és megkísérelhetik bővíteni a tulajdonukban lévő lakásokat: pályázhatnak forrásokra, lakásokat építhetnek, vásárolhatnak, vagy építési telkek értékesítése során előírhatják, hogy árkedvezmény fejében igényt tarthatnak a leendő lakások egy részére. Felléphetnek az albérleteztetés ellen, korlátozhatják és megadóztathatják az Airbnb típusú lakáskiadást. Megannyi partikuláris érdeksérelem, amelyek nagy valószínűséggel nem összegződnek, és nem keltenek társadalmi ellenállást. A városházák nonprofit lakástársaságot hozhatnak létre önkormányzati és magántulajdonú lakások mérsékelt árú, de biztonságos bérbeadására. A józsefvárosi program ezeket az elemeket mind tartalmazza, de azért ne legyen kétség, a jelenlegi ingatlanárak mellett ez nem könnyű feladvány egyik kerületnek sem. Mint ahogyan azt a vállalást sem lesz könnyű teljesíteni, hogy belátható időn belül komfortosítják a lerobbant nyomorlakásokat, és megszüntetik a vizesedést. Éles váltást jelenthet az elhelyezés nélküli kilakoltatások leállítása.

Igazi konfliktusokra az önkormányzatok abban az esetben számíthatnak, ha leállítják a szegényebb családok kiszorítását a fejlesztési projekteknél, és persze akkor, ha a miniszterelnök idővel a konfrontáció mellett dönt, és nekiront az ellenzéki vezetésű városoknak. Ugyanakkor a kormányt több tényező is óvatosságra intheti. Ha tovább csorbítja az önkormányzatok jogait, szűkíti költségvetési forrásaikat, azzal a fideszes városokat, illetve saját klientúráját is sújtja. A szegényellenes feszültségek sem szíthatóak a végtelenségig, mert ez kiválthatja az elüldözött családokat befogadni nem akaró környékbeli falvak és városok ellenállását. Viszont ügyes politikával mesterséges helyi konfliktusokat generálhat, és végső esetben ráuszíthatja a militáns szélsőjobboldali gárdákat az ellenzéki városokra, mint tette ezt október 23-án.

A társadalompolitikai trendváltás legnagyobb kerékkötője azonban az ellenzéki városokban és budapesti kerületekben most hatalomra jutott elit lehet, ha visszahőköl a változásoktól, ha felbomlanak a győztes koalíciók, és ha az egymás torkának eső helyi politikusok szegényellenes szólamokkal akarnak szövetségeseket találni. A most induló ciklusban derül ki, felismerik-e az önkormányzati politikusok, hogy mi forog kockán.