Kevesen értenének egyet ma Észak-Macedóniában David Sassolival, az Európai Parlament (EP) elnökével, aki a november 5-i szkopjei látogatásán így szólott a szkopjei parlamentben: „Mégis erőteljesen arra biztatom önöket, hogy ne adják fel a reményt. Ez még nem az út vége. Ez csak egy akadály, amit hamarosan leküzdünk”. E kijelentés csak a számos vigasztalónak szánt szóvirág egyike volt, melyek Brüsszelből, az európai fővárosok többségéből és Washingtonból érkeztek az után, hogy Emmanuel Macron francia elnök váratlanul és látványosan megvétózta az Észak-Macedóniával és Albániával tervezett csatlakozási tárgyalások megnyitását. Philip Reeker, az amerikai külügyminisztérium európai és eurázsiai ügyekért felelős megbízott államtitkára pedig arról beszélt: az uniós tagságra váró államok európai perspektívája az Egyesült Államok külpolitikájának kulcseleme; és kiábrándító, hogy egyes vezetők 19. századi nézeteket dédelgetnek a Balkánról.
Reeker nem jár messze az igazságtól. Számos régi európai demokráciában sztereotípiák, ha nem éppen előítéletek prizmáján keresztül tekintenek a balkáni országokra; elsősorban azokra, amelyek évszázadokon át az Oszmán Birodalom, és nem Ausztria–Magyarország része voltak. És amikor élesedik a populistákkal vívott harc a szavazatokért, olyan döntések születnek, mint most Macroné.
A kommunista világ bukása utáni uniós bővítések során soha, semmikor nem szabott az unió olyan feltételeket, mint amilyeneket most Macedóniának. Az elmúlt három évtizedben a fiatal kelet-európai demokráciák felvétele az unióba mindig politikai döntés volt. Most, amikor a Nyugat-Balkán hat országa kopogtat az unió kapuján – a kontinens legszegényebb és legsebezhetőbb országai –, Macron úgy dönt, hogy eljött a játékszabályok megváltoztatásának az ideje.
Vissza a jövőbe
Azt persze senki nem gondolhatta, hogy Macedóniában minden annyira rendben van, hogy a csatlakozás már csak idő kérdése. De az is tény, hogy egyre-másra érkeztek az Európai Bizottságtól a pozitív jelentések és az ajánlások a tárgyalások mihamarabbi megkezdéséről, Zoran Zaev reformkormánya pedig óriási erőfeszítéseket tett a preszpai megállapodás sikere és az ország nevének megváltoztatása érdekében. (Az Athén és Szkopje között a görög–macedón–albán hármas határnál található Preszpa-tónál tavaly júniusban aláírt megállapodás rendezte az évtizedes, nacionalista indulatoktól fűtött görög–macedón viszályt. Macedónia nevének Észak-Macedóniára változtatásáért cserébe Görögország elállt Macedónia uniós és NATO-tagságának blokkolásától – a szerk.) Macron mindezt olyan könnyedséggel söpörte le az asztalról, mintha meg sem történt volna. A macedónok pedig keserű szájízzel azt a következtetést vonták le, hogy kizárólag az Egyesült Államoknak hihetnek. Az ország nevének megváltoztatását rögzítő alkotmánymódosítások elfogadása után mindössze két nappal aláírták Macedónia NATO-csatlakozásáról szóló jegyzőkönyvet, s a tagállami ratifikáció is gyorsan zajlott; mostanra mindössze három országban nem történt meg. Macedóniában egyöntetű a vélemény, hogy Amerika az ország legjobb és legőszintébb barátja, amely a kétoldalú kapcsolatokban még soha nem hagyta cserben vagy csapta be.
Macedóniára most előre hozott választás vár, és az ellenzéki VMRO-DPMNE a francia vétóból remél tőkét kovácsolni – úgy, hogy azt az egész unió egységes álláspontjának mutatja be. És senki nem fog meglepődni azon, ha az áprilisi választáson a budapesti szökevény, Nikola Gruevszki pártja visszatér a hatalomba, s nyomban megkérdőjelezi a preszpai megállapodást – és vele együtt Macedónia uniós tagságának esélyeit is. Ily módon a megállapodást maga az unió kezdte temetni – jóllehet az elmúlt 15 évben ez volt az egyetlen sikeres békekezdeményezése a Balkánon. A bécsi Der Standard így foglalta össze a lényeget: „Észak-Macedóniát meg kellett volna jutalmazni: azért, mert népszerűtlen intézkedéseket hozott, mert sok kínnal és munkával bevezette az ország új nevét, békét kötött a szomszédaival, és felvette a harcot a korrupcióval és a nacionalizmussal. Ám a francia kormány ignoranciával vegyes tudatlansága keresztülhúzta az Európai Bizottság minden erőfeszítését, amely arra irányult, hogy az országot tovább segítse ezen az úton. Franciaország ezzel áttételesen az ellenzéki VMRO-DPMNE-t támogatja, azt a pártot, amely hosszú éveken át a korrupcióban, a hatalommal való visszaélésben és az autoriter módszerek alkalmazásában jeleskedett. A régi, romlott struktúrák készek a visszatérésre.”
A francia vétó az európai vezetők október 17-i, hatórás, drámai ülésén hangzott el, mely egyetlen mondattal ért véget: e szerint az Európai Tanács erre a kérdésre a jövő májusi zágrábi EU-csúcson tér majd vissza. A fiatal, tapasztalatlan francia Európa-ügyi miniszter, Amélie de Montchalin azon a külügyminiszteri ülésen, amelyet két nappal az uniós csúcs előtt tartottak, „végtelen szappanoperának” nevezte a bővítést. Ezzel talán azt akarta az újságírókkal közölni, hogy Párizs véleménye szerint a bővítés nem mehet így tovább, és először az uniónak kell megreformálni magát, hogy új tagokat vehessen fel. De azok az események, melyeknek a miniszter is részese volt, azt mutatták meg, hogy épp Franciaország, a két legfontosabb európai szereplő egyike, ennek a „végtelen szappanoperának” a mozgatója és rendezője. Először vétót mondasz az európai értékek iránt elkötelezett tagjelöltek felvételére, aztán úgy teszel, mintha soha korábban meg se szólaltál volna a tárgyban, végül pedig rendkívül prózai okokat hozol fel a vétód magyarázataként.
Ha Emmanuel Macron felidézné azt a nagy ívű külpolitikai orációját, melyet 2017 szeptemberében tartott a Sorbonne-on, talán abban a tekintetben is megvilágosodna, hogy senki nem fél senkitől, és legkevésbé a franciák az albán migránsoktól. Abban a beszédben valóban volt vízió – ám Macron mai magyarázata (melynek főszereplői a vad Balkánról Európa felé tartó bűnözőseregek, az albán migránsok) sehogyan sem illik ahhoz az emberhez, aki feszt arról ígérget, hogy Franciaországot a legfontosabb európai játékossá teszi. Macron akkor így beszélt: „Ha elfogadják az európai joganyagot és a demokratikus követelményeket, az uniónak meg kell nyitnia a kapuit a Balkán országai előtt. A mi Európai Uniónk még mindig vonzó, és az őt körülvevő aura kulcsfontosságú földrészünk biztonsága és stabilitása szempontjából. Tiszteletben kell tartaniuk a feltételeket, de az, hogy biztosítsuk a részvételüket az ily módon újratervezett unióban, elengedhetetlen ahhoz, hogy ne fordítsanak hátat Európának, s ne induljanak Oroszország vagy Törökország, vagy olyan autoriter hatalmak felé, amelyek nem tisztelik az értékeinket.”
E szavakat akkor sokan úgy értékelték, mint bizonyítékot arra, hogy az új elnök az európai értékek elkötelezettje, és nagy támogatója annak is, hogy Európa még hiányzó részeinek begyűjtésével tegye teljessé önnön magát. De maradt-e ebből mára valami? Aligha, véli a többség. Programja, miszerint az unión kívüli balkáni országok – melyek amúgy közelebb fekszenek Brüsszelhez, mint Románia vagy Bulgária – egyetlen hatalmas enklávéként csupán az unió szomszédai lehetnek, általános kétséget és megdöbbenést keltett, és inkább arról árulkodik, hogy a francia elnök a 2003-as, ún. thesszaloniki agenda felszámolását célozza; az unió e dokumentumban kötelezte el magát elviekben a balkáni bővítés iránt.
Csapatmunka
De az összeurópai politikát egyetlen politikus képtelen lenne megtorpedózni – még ha olyan fontos és hatalmas országot vezet is, mint Franciaország. Még akkor sem, ha az illetőt már mandátumának kezdetétől Jupiterhez hasonlították; mintha a kormányzását örök időkre tervezte volna. (Ami persze nem garancia arra, hogy 2020-ban újra fogják választani.) A macedón közvéleményt az európai vezetők csúcstalálkozóján zajlott drámai események ébresztették rá arra, hogy hogyan működik az unió, ha ellentétes érdekek szorításába kerül. Arra, hogy ilyenkor a tagországokat sokkal inkább saját számításaik vezetik, mint a közös deklarációk. A Brüsszelből érkező tengernyi hírrel szembesülve még azok is nehezen találják a fonalat, akik különben jól kiismerik magukat az európai ügyekben. A tagországok többsége azt szerette volna, ha Észak-Macedónia és Albánia együtt, csomagban kap határidőt a csatlakozási tárgyalások megkezdésére. Páran külön időpontokat javasoltak, és Szkopjének zöld jelzést adtak volna; de Németország és Olaszország amellett kardoskodtak, hogy a páros mindenképpen egyben maradjon. Párizs egyetlen megoldást tartott elfogadhatónak: azt, ha mindkét országnak nemet mondanak.
Hogy ez valóban így történhetett, azt számos európai vezetőtől tudhatjuk. Donald Tusk, az ET és Jean-Claude Juncker, az EB leköszönő elnöke mély csalódottságuknak adtak hangot, amiért az utolsó csúcstalálkozójuk megtagadta az általuk vallott európai értékeket. A lengyel Tusknak más fogalmai vannak arról, hogy mit jelent Európa vonzereje, mint a régi nyugati tagországoknak; s ő elhitte, hogy mandátumának utolsó aktusa a két ágrólszakadt balkáni kisállam horizontjának a kitágítása lesz, s ezután adja át a kormányrudat Charles Michelnek, a belga mniszterelnöknek – akiről úgy hírlik, nem híve, inkább fékezője lesz a bővítésnek. A külügyminiszterek tanácskozását megelőző napon Stef Blok holland külügyminiszter hazája parlamentjében arról beszélt, hogy Hága Észak-Macedónia számára megnyitná az utat, de Albánia előtt nem. Blok hozzátette: az sem gond, hogy a szkopjei parlament még nem fogadta el az ügyészségről szóló reformtörvényt, mert a kormány mindent megtett az érdekében, és csak az ellenzék fékezi a törvényalkotást. A csúcsról viszont ellentmondásos információk szivárogtak ki: először az, hogy Hollandia valóban Észak-Macedónia és Albánia külön kezelése mellett állt ki, ám később Macron azt állította, hogy Franciaország nem egyedül forszírozta a tárgyalások befagyasztását, hanem Hollandia is csatlakozott hozzá.
Sokan abban is kételkednek, hogy Németország teljesen őszintén játszott-e, amikor támogatta Macedóniát. Párizs kérésére a Bizottság az EP-választások utánra halasztotta annak a jelentésnek a közzétételét, amely Macedónia és Albánia felkészültségét mérte fel; az indok úgymond az volt, hogy ne ássák alá Macron pártjának választási esélyeit. Párizs pontosan tudta: a jelentés arra tesz ajánlást, hogy mindkét ország számára jelöljék ki a tárgyalások megkezdésének időpontját. Ám az EP-választások után Macron már azt kérte Merkeltől, hogy a Bundestag szeptemberig halassza el a szavazást a Bizottság jelentéséről. Merkel a Franciaországgal fenntartott stratégiai partnerségre tekintettel eleget tett ennek a kérésnek, s akkor pusztán technikai okokkal magyarázták a halasztást. Ám a mostani fordulat fényében úgy tűnik, nem csak erről volt szó.
Nem lenne méltányos azt gondolnunk, hogy e játéknak valamiféle végső, titkos célja volt – inkább az történt, hogy az EU működtetésének érdekei felülírták a morális imperatívuszokat. Az októberi csúcs előtt tartott hagyományos német–francia kormányülésen, október 16-án Toulouse-ban Macron és Merkel egy sor fontos kérdésben meglepő egységet mutatott; majd Merkel a sajtótájékoztatón szó és válasz nélkül hagyta, hogy a francia elnök az európai ház felette lepattant állapotáról és a tatarozás szükségességéről beszéljen. Ha Merkel az október 17-i csúcson nem ragaszkodott volna mindenáron ahhoz, hogy Észak-Macedóniát és Albániát csomagban, együtt kezeljék, miközben tudható volt, hogy ez nem fog átmenni (hiszen Albánia gyengébben teljesített a reformok terén, és az ország ráadásul két éve súlyos politikai válsággal küzd), Észak-Macedónia talán megkaphatta volna az áhított dátumot. De a kancellár kérlelhetetlen álláspontja jó muníciót adott az elnök szilárd eltökéltségéhez.
Mi több, az egyik fél pont azzal magyarázta, hogy miért utasítja el a páros felvételét, amivel a másik fél azt, hogy miért bocsátaná be őket. Ez az ok az lenne, hogy ne szítsanak elégedetlenséget az albániai albánok és a környező országokban élő albánok között. Németország, elsősorban stratégiai és gazdasági érdekei okán, valóban elkötelezett a régió európai távlatai mellett – de tudomásul kell vennünk azt is, hogy a legfontosabb érdekek közül is a legelső a jó viszony Franciaországgal. Ilyenkor Merkel „nagyon sajnálom”-ja szolgál az események egyetlen magyarázataként.
A macedón közvélemény minden, a bővítésről szóló tanácskozás után, legyen az csúcs- vagy miniszteri találkozó, szinte hozzászokott ahhoz, hogy a magyar tárgyalók mélyen elítélik és szégyenletesnek nevezik Macedónia európai csatlakozásának megtagadását. Különösen emlékezetesek Szijjártó Péter kifakadásai. Most azonban a magyar hivatalnokok mély csendbe burkolóztak. Orbán Viktor nehéz pillanatokat élt át, amikor első jelöltjét a bővítési biztos posztjára elkaszálták, s a második, Várhelyi Olivér elfogadása is kétséges; az EP-beli meghallgatás még most is előtte áll. Ezért is teszi jól Orbán, ha hallgat: hogy elkerüljön egy újabb megszégyenítést. Az európai csúcs előtt öt nappal Macronnál járt, s az Élysée-palotában elfogyasztott ebéd alkalmából már azt hirdette, hogy Macront Magyarországon „nagy tisztelet övezi”, mert „olyan vezető, aki visszahozta a víziókról szóló viták intellektuális erejét az európai politikába, és ezt mi nagyra értékeljük”. Orbánnak, hogy elfogadják új jelöltjét a bővítési biztosi posztra, Macron támogatására van szüksége, nem emel tehát szót a macedón barátait ért igazságtalanság ellen. Macron pedig a maga részéről azon súlyos szavait utalja a felejtés birodalmába, melyekkel idén márciusban az Európai Néppártot ostorozta, amiért az úgymond alkut köt a demokratikus normákat semmibe vevő Orbánnal. Elvégre Macronnak is szövetségesekre van szüksége ahhoz, hogy első biztosjelöltje, Sylvie Goulard visszadobása után ne fusson bele egy második megszégyenítésbe is.
A nyugati mag víziója
A francia elnök vétója „történelmi hiba volt”, mondotta Jean-Claude Juncker, Donald Tusk pedig „szégyellte magát”, amiért az EU megszegi az ígéretét. Macron a döntését azzal védte, hogy ez „a víziókról szóló vita” volt.
A kitűnő bolgár elemző, Dimitar Becsev a legkevésbé sem vitatja Macron állítását. Az Al-Jazeera portálon megjelent elemzésében azt írja, hogy Macron „víziója” François Mitterrand elnökségének idején, a 90-es években fogant meg. E szerint – és Macron nyilvánvalóan osztja ezt az elképzelést – az unió szívesen látja a kommunista köpönyegből kibújt kelet-európai országokat, és jól teszi, ha üzletel és együttműködik velük; de az EU határain kívül kell őket tartania, hiszen „az »igazán európai« belső szentélyben” nincs keresnivalójuk. Mitterrand-nak végül meg kellett hajolnia a többi alapító ország nyomása előtt, akik úgy vélték, a csehek, lengyelek, magyarok és a többiek „visszatérése Európába” elengedhetetlen történelmi feltétele ama Európa megvalósításának, amely nem pusztán a nyugati demokráciák elszigetelt, önző kis szigete, hanem mindenki közös hazája.
Becsev e párhuzama a szocialista Mitterrand és az ugyancsak szocialista François Holland egykori miniszterének gondolkodása között arra világít rá, hogy a francia politikában sok az állandó – s hogy e válozatlanságnak most a kontinens legelesettebbjei esnek áldozatul, akikkel szemben a legkönnyebb a vétó erejét gyakorolni. A „kiemeltnek” mondott partnerségben, amit Franciaország a hat balkáni államnak ajánlana, semmi látványos vagy új nincs. Ezt a francia stratégiát a Nyugat-Balkán irányában Macron idén április 30-án harangozta be, egy nappal az után, hogy Berlinben találkozott Merkellel és a hat szóban forgó ország vezetőjével – ők homályos ígéreteken és baráti kézfogásokon kívül semmit sem kaptak. A stratégia négy pilléren nyugszik: a biztonsági, védelmi és igazságszolgáltatási programon kívül a Francia Fejlesztési Ügynökségen (AFD) keresztül érkező gazdasági és társadalmi segítség lenne az alkotóeleme. Ez utóbbi évi 100–150 millió eurót jelent, s francia szakemberek segítő közreműködésével energetikai és környezetvédelmi célokra lehetne felhasználni.
A biztonságpolitikai partnerség a kézi- és könnyűfegyverek kereskedelmének vetne véget, a titkosszolgálatok is részt vennének benne, és kiterjedne a terrorizmus és a radikalizáció elleni küzdelemre is. Az igazságszolgáltatási együttműködés a drogkereskedelmet, a szervezett bűnözést és a korrupciót tartaná kordában, míg a védelempolitikai kooperáció abban állna, hogy a Nyugat-Balkán országainak katonatisztjei nagyobb számban kapnának kiképzést a francia intézményekben, és Párizs ezeket az országokat közös külországi akciókba is bevonná. Ez az ajánlat semmi olyat nem tartalmaz, ami ne lett volna már része a 2014-ben indult, és a Nyugat-Balkán európai integrációját célzó „berlini folyamatnak”. Mégis, van egy fontos különbség. A francia stratégia egyetlen szót sem ejt az unió bővítéséről, pusztán azt állítja, hogy „támogatja a régió közeledését Európához”. De nem az uniós tagságot.
Számtalan találgatás kapott lábra arról, hogy miért kezdte Franciaország hirtelen a rossz zsaru szerepét játszani a Balkánon – miután 20 évig a színét sem látták a környéken, számos jobboldali kormánya viszont konzekvensen megakadályozta, hogy bizonyos országokkal megkezdődjenek a csatlakozási tárgyalások. Az egyik magyarázat szerint a bővítés meglehetősen népszerűtlen Franciaországban, s ez az idegenkedés az európai alkotmányról szóló, 2005-ös népszavazás bukásáig vezethető vissza. Az akkori kampányban központi szerepet játszott a török csatlakozási tárgyalások megkezdése, és fő alakja a lengyel vízvezeték-szerelő fantomja volt, aki megtestesítette mindazon borzalmakat, amelyeket a további bővítés hozhat. A másik ok az lehet, hogy Macron – némi kellemetlen vitákba bonyolódva Berlinnel – már mandátuma elején bejelentette: ambíciója az uniós intézmények megreformálása. A harmadik tényező pedig az, hogy Franciaország úgy ítéli, a korrupció elleni fellépés és a joguralom ezekben az országokban meg sem közelíti az európai normákat.
Augusztus végén Macron a francia nagykövetek előtt tartott hosszú beszédében arra biztatta hallgatóit, hogy több figyelmet szenteljenek a Nyugat-Balkánnak, különösen Szerbiának. „Az európai stratégia azt is jelenti, hogy elgondolkodunk Európa határain, a periférián, a velünk szomszédos országokon, akik igazán vonzódnak hozzánk, és ahol új befektetéseket kell tennünk, hogy ne az Európán kívüli hatalmak cselekedjenek helyettünk. Máskülönben a Nyugat-Balkán sorsát az Egyesült Államok, Oroszország és Kína fogja eldönteni. És meg kell mondjam, Németország megközelítése jóval hatékonyabb és távlatosabb, mint a miénk. Új forrásokat szeretnék erre a területre irányítani, és jóval hatékonyabb lenni.”
A bővítési politika az EU egyik legfontosabb funkciója volt, ám Macron a „politikai vandalizmus” rohamában legyilkolta; és semmi értelmeset nem kínált helyette a balkáni „szomszédoknak”. Az elnök egy ideig Orbán Viktor és az ő illiberális rendszerének legnagyobb ellenségeként pózolt. Ám hirtelen, az érdekek váratlan fordulása nyomán rokonszenvezni kezdett vele és más despotikus hajlamú vezetőkkel, például Aleksandar Vučićtyal. Macedóniát pedig, a Balkán leginkább Európa-barát nemzetét egyetlen gramm sajnálat nélkül leírták.
Így megy ez a politikában. Ne higgy el mindent, amit mondanak neked. Zoran Zaev ezt most drámai módon tapasztalta meg, s nem gondolhat másra, mint hogy a legszégyentelibb módon elárulták, miután tető alá hozta a preszpai megállapodást. Elárulták és még meg is alázták. Most az lett a dolga, hogy ezeket a mély sebeket begyógyítsa – és feltegye a kérdést: nem én hibáztam-e, amikor túl naiv voltam?
Fordította: B. Harangozó Elvira
A szerző újságíró.
