Fekete Szilárd
Szó se róla, a nemzetközi közösség jóval nehezebb helyzetben van Kosovo esetében, mint volt Dayton elõtt. Legelõször is katonai értelemben. Boszniában 1995-re megmerevedtek a frontvonalak: a daytoni egyezmény azokat a katonai választóvonalakat legalizálta valóságos közigazgatási határvonalakként, amelyek Kelet-Boszniában és Szarajevó környékén a háború elején, Közép-Boszniában az 1993-as bosnyák-horvát háború után, Nyugat-Boszniában pedig az 1995. augusztusi horvát offenzívát követõen kialakultak. Dayton - azzal, hogy az SFOR-csapatokat nem az egységes és nemzetközileg elismert Bosznia-Hercegovina külsõ, hanem a felosztott Bosznia-Hercegovina belsõ határaira telepítette - beleült a készbe: az etnikai tisztogatások ekkorra már lényegében befejezõdtek, a bennszülöttek elvégezték a piszkos munkát, és kialakult az a három aprócska nemzetállam, amely csak arra várt, hogy valaki megvédje õket egymástól. Nem kétséges persze, hogy az egyensúly kialakításához kellett a NATO fegyveres beavatkozása is: ám ez csak a boszniai szerb kommunikációs és logisztikai rendszerek 1995-ös bombázására szorítkozott. Boszniában ennyi is elég volt: szárazföldi NATO-csapatok harci cselekményekben nem vettek részt. Az SFOR nem békét teremtett, hanem fenntartotta azt. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy az SFOR sem tudta megvédeni azokat a más nemzetiségû csoportokat, amelyeket balsorsuk egy-egy "megtisztított", egynemzetiségû terület hátországában felejtett. Több tízezer szarajevói szerb Dayton után, 1995 decemberében költözött el a szerb területekre (és bízvást nevezhetjük ezt menekülésnek is), akkor, amikor Bosznia már tele volt külföldi katonákkal; és ezek a külföldi katonák mind a mai napig nem tudják - és éppen ezért nem is akarják - elérni azt, hogy a horvát menekültek visszatelepülhessenek bosnyák fennhatóság alatt álló otthonaikba, a bosnyák elûzöttek a szerb kézen lévõ Srebrenicába vagy Focába, nem tudják Mostar bosnyákjainak a biztonságát garantálni - és a sor tetszõleges kombinációkkal folytatható. Dayton eredeti elgondolása szerint ez egyébként a nemzetközi rendõrség (IPTF, International Police Task Force) feladata lett volna. Nem véletlen, hogy az IPTF a daytoni egyezmény legnagyobb kudarca. A spontán, civil kezdeményezésekben megnyilvánuló, a halálos fenyegetésekben, kõdobálásban, házak felgyújtásában materializálódó etnikai gyûlölet kezelésére a katonaság alkalmatlan. Ez rendõri feladat lenne. Azt viszont fölösleges illúzió lenne elvárni, hogy a nemzetközi közösség átvegye a balkáni államoktól saját rendõrségük szerepét is. Ilyen nincs - erre még az Osztrák-Magyar Monarchia sem volt képes annak idején.
Bár Kosovóról pontos, falvakra és a nagyobb városok kerületeire lebontott etnikai térképek nem állnak rendelkezésünkre (az albánok bojkottálták az 1991-es népszámlálást), és tudjuk, hogy a tartomány mintegy 90 százaléka albán, annyi bizonyos, hogy a lakosság még mindig kevert. Kosovóban egyelõre nem zajlott le a boszniaihoz fogható arányú etnikai tisztogatás, nincs világos földrajzi választóvonal, amelynek egyik oldalán csak szerbek, másik oldalán csak albánok állnának. A NATO terveiben elsõsorban a jugoszláv hadsereg erejének megtörése szerepel. Ezenkívül szó esett még 30 000 NATO-katona Kosovóba telepítésérõl is: ez utóbbiak feladata lenne a politikai rendezés katonai szavatolása. Kérdés azonban, hogy hová telepítenék ezeket a katonákat, és hogy hogyan lennének képesek lényegében rendõri feladatokat ellátni. Az esetleges kosovói nemzetközi katonai akció nemcsak egy független, nemzetközileg elismert állam, Jugoszlávia hadseregének megbénításával vagy megsemmisítésével járna (Boszniában a boszniai szerbek hadseregének esetében nem ez volt a helyzet), ami már önmagában is kockázatos vállalkozás, de ez után is olyan méretû és olyan bonyolult katonai és rendõri szerepvállalást igényelne, amire a nemzetközi közösség pillanatnyilag képtelen. A szerb parasztokat az albán gerilláktól kéne megvédenie, az albán lakosságot pedig a szerb katonaságtól és karhatalomtól. Valamint önmagát mind a két féltõl. Kosovót jelenlegi állapotában sem egyedül az albánok, sem egyedül a szerbek, sem a nemzetközi közösség nem tudja kormányozni. És félõ, hogy Kosovót a szerbek és az albánok közösen végképp képtelenek birtokolni.
De Kosovo nemcsak katonai, hanem diplomáciai és politikai szempontból is lényegesen nehezebb feladvány, mint Bosznia volt. Bosznia-Hercegovinát 1992 márciusában független államnak ismerte el a nemzetközi közösség, amely önálló alkotmánnyal, parlamenttel, kormánnyal rendelkezett, ha ezek mégoly hevenyészettek voltak, és ha a szarajevói kormány tényleges szuverenitása nemhogy az ország egészére, de még magára a fõvárosra sem terjedt ki maradéktalanul. (Az ország szerbek lakta vidékei ekkor már nagyrészt az etnikai forradalom lázában égtek.) A daytoni rendezés politikai része a Boszniát elismerõ nemzetközi döntésre épült. A kosovói albánok "államát" és "alkotmányát" viszont nem ismeri el senki, függetlenségüket maguknak kiáltották ki a 90-es évek elején, amikor Belgrád felszámolta a tartomány Jugoszlávián belüli autonómiáját, köztársasági elnöküket, Ibrahim Rugovát csak maguknak választották meg (legutóbb épp tavaly). Ráadásul - épp eme alapkérdések rendezetlensége miatt - politikai szervezeteik megosztottak, egy részük hajlik az autonómia ideiglenes elfogadására, egy másik részük már most sem adja alább a függetlenségnél. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy a Kosovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) nem mint e képzeletbeli állam politikai irányítás alatt álló hadserege mûködik, hanem önálló, az albán politikusoktól független erõként. Nem világos, hogy a kosovói albánok közül kivel érdemes tárgyalni, hogy melyik csoportosulásnak lenne elég ereje ahhoz, hogy az albán lakossággal betartasson bármiféle megállapodást.
*
A Rambouillet-ben amerikai sugallatra megfogalmazott javaslatok lényege az, hogy Kosovót a jövõben végsõ soron mégiscsak közösen kell kormányozniuk a szerbeknek és az albánoknak. Albright asszony forgatókönyve szerint az albánok elfogadták volna az autonómiát, a szerbek pedig azt, hogy az autonómiát a NATO csapatai garantálják. Ebbõl az albánok - vagy legalábbis azok az albánok, akik igazán számítanak, azaz az U‚K - csak az autonómiát utasították el, a szerbek pedig csak a NATO-csapatok jelenlétét. (Az autonómiát azért nem, mert azt megtették helyettük az albánok.) Amikor Albright telefonon próbálta meggyõzni Adem Demacit, az U‚K politikai képviselõjét a terv jótéteményeirõl, Demaci a híradások szerint rácsapta a kagylót. Mivel így mind a két fél hibáztatható a kudarcért, a nagyhatalmak - elsõsorban Franciaország és Oroszország, Amerika két nagy ellendrukkere - kéjjel akadályozhatták meg az autonómia rákényszerítését Jugoszláviára, a jugoszláv hadsereg bombázását. Néhány órával azután, hogy nyilvánvalóvá vált: a NATO-gépek ismét nem szállnak fel, a jugoszláv hadsereg csapatokat vont össze Kosovo egyes vidékein, a hivatalos indoklás szerint azért, hogy leszámoljon a terrorista bandák maradványaival. Mintha a nemzetközi közvetítés kudarca után valami nagy-nagy leszámolásra készülõdne Slobodan Milosevic.
A Kosovo autonómiájára épülõ elképzelések nem sok sikerrel kecsegtetnek. Azért, mert szemmel láthatóan egyik fél sem akarja elfogadni, a nemzetközi közösségnek pedig nincsenek eszközei, és igazából az akarat sincs meg benne arra, hogy az egyik fél által sem kívánt megoldást mind a két félre rákényszerítse. Ahogy Bosznia, úgy Kosovo sem lehet több nemzet közös tulajdona. És ez a pokoli logika háborút jelent, menekülteket, etnikai tisztogatásokat és sok-sok halottat. Rambouillet után úgy tûnik, nincs erõ, ami ezt megakadályozhatná.
A szerzõ filológus.
