Még nem háború

publikálva
1999/9. (03. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A múlt hét keddjén véget ért rambouillet-i békekonferencia végül is nem lett "új Dayton"; a szerb és az albán fél - akik mindvégig csak közvetítõk útján érintkeztek egymással -nem írtak alá semmit, csak arra tettek ígéretet a nemzetközi közvetítõknek, hogy március közepén egy késõbb kijelölendõ franciaországi helyszínen folytatják a tárgyalásokat. Mindazt, amit e kéthetes diplomáciai frusztráció-sorozat eredményének nevezhetünk, az összekötõ csoport egy szûkszavú nyilatkozata foglalja össze, amelynek hat pontjából mindössze kettõ tartalmaz valami kézzelfoghatót: az, amelyik garantálja a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság határait, és egy másik, amelyik széles körû autonómiát helyez kilátásba Kosovo számára a törvényhozás, a helyi kormányzás és a helyi igazságszolgáltatás területén. Bár Madeleine Albright amerikai külügyminiszter a konferencia után arról beszélt, hogy megtörténtek az elsõ lépések a politikai rendezés irányába, optimizmusát talán még saját maga sem osztja. Rambouillet elõtt pontosan ugyanitt tartott a válság rendezése: ott, ahol a múlt év októberében, a Milosevic-Holbrooke-alku idején. Arról, hogy ki és milyen - akár katonai - erõvel kényszeríti majd Belgrádot a kosovói autonómia elfogadására, valamint hogy milyen is lesz ez az autonómia, kik és kiket fognak az intézményeibe választani, és hogy ezek az autonóm intézmények milyen más állami, összjugoszláv intézményekbe fognak betagozódni, és hogy mi lenne ezek után Jugoszlávia sorsa, még csak elképzelése sem mutatkozik senkinek.

Fekete Szilárd

Szó se róla, a nemzetközi közösség jóval nehezebb helyzetben van Kosovo esetében, mint volt Dayton elõtt. Legelõször is katonai értelemben. Boszniában 1995-re megmerevedtek a frontvonalak: a daytoni egyezmény azokat a katonai választóvonalakat legalizálta valóságos közigazgatási határvonalakként, amelyek Kelet-Boszniában és Szarajevó környékén a háború elején, Közép-Boszniában az 1993-as bosnyák-horvát háború után, Nyugat-Boszniában pedig az 1995. augusztusi horvát offenzívát követõen kialakultak. Dayton - azzal, hogy az SFOR-csapatokat nem az egységes és nemzetközileg elismert Bosznia-Hercegovina külsõ, hanem a felosztott Bosznia-Hercegovina belsõ határaira telepítette - beleült a készbe: az etnikai tisztogatások ekkorra már lényegében befejezõdtek, a bennszülöttek elvégezték a piszkos munkát, és kialakult az a három aprócska nemzetállam, amely csak arra várt, hogy valaki megvédje õket egymástól. Nem kétséges persze, hogy az egyensúly kialakításához kellett a NATO fegyveres beavatkozása is: ám ez csak a boszniai szerb kommunikációs és logisztikai rendszerek 1995-ös bombázására szorítkozott. Boszniában ennyi is elég volt: szárazföldi NATO-csapatok harci cselekményekben nem vettek részt. Az SFOR nem békét teremtett, hanem fenntartotta azt. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy az SFOR sem tudta megvédeni azokat a más nemzetiségû csoportokat, amelyeket balsorsuk egy-egy "megtisztított", egynemzetiségû terület hátországában felejtett. Több tízezer szarajevói szerb Dayton után, 1995 decemberében költözött el a szerb területekre (és bízvást nevezhetjük ezt menekülésnek is), akkor, amikor Bosznia már tele volt külföldi katonákkal; és ezek a külföldi katonák mind a mai napig nem tudják - és éppen ezért nem is akarják - elérni azt, hogy a horvát menekültek visszatelepülhessenek bosnyák fennhatóság alatt álló otthonaikba, a bosnyák elûzöttek a szerb kézen lévõ Srebrenicába vagy Focába, nem tudják Mostar bosnyákjainak a biztonságát garantálni - és a sor tetszõleges kombinációkkal folytatható. Dayton eredeti elgondolása szerint ez egyébként a nemzetközi rendõrség (IPTF, International Police Task Force) feladata lett volna. Nem véletlen, hogy az IPTF a daytoni egyezmény legnagyobb kudarca. A spontán, civil kezdeményezésekben megnyilvánuló, a halálos fenyegetésekben, kõdobálásban, házak felgyújtásában materializálódó etnikai gyûlölet kezelésére a katonaság alkalmatlan. Ez rendõri feladat lenne. Azt viszont fölösleges illúzió lenne elvárni, hogy a nemzetközi közösség átvegye a balkáni államoktól saját rendõrségük szerepét is. Ilyen nincs - erre még az Osztrák-Magyar Monarchia sem volt képes annak idején.

Bár Kosovóról pontos, falvakra és a nagyobb városok kerületeire lebontott etnikai térképek nem állnak rendelkezésünkre (az albánok bojkottálták az 1991-es népszámlálást), és tudjuk, hogy a tartomány mintegy 90 százaléka albán, annyi bizonyos, hogy a lakosság még mindig kevert. Kosovóban egyelõre nem zajlott le a boszniaihoz fogható arányú etnikai tisztogatás, nincs világos földrajzi választóvonal, amelynek egyik oldalán csak szerbek, másik oldalán csak albánok állnának. A NATO terveiben elsõsorban a jugoszláv hadsereg erejének megtörése szerepel. Ezenkívül szó esett még 30 000 NATO-katona Kosovóba telepítésérõl is: ez utóbbiak feladata lenne a politikai rendezés katonai szavatolása. Kérdés azonban, hogy hová telepítenék ezeket a katonákat, és hogy hogyan lennének képesek lényegében rendõri feladatokat ellátni. Az esetleges kosovói nemzetközi katonai akció nemcsak egy független, nemzetközileg elismert állam, Jugoszlávia hadseregének megbénításával vagy megsemmisítésével járna (Boszniában a boszniai szerbek hadseregének esetében nem ez volt a helyzet), ami már önmagában is kockázatos vállalkozás, de ez után is olyan méretû és olyan bonyolult katonai és rendõri szerepvállalást igényelne, amire a nemzetközi közösség pillanatnyilag képtelen. A szerb parasztokat az albán gerilláktól kéne megvédenie, az albán lakosságot pedig a szerb katonaságtól és karhatalomtól. Valamint önmagát mind a két féltõl. Kosovót jelenlegi állapotában sem egyedül az albánok, sem egyedül a szerbek, sem a nemzetközi közösség nem tudja kormányozni. És félõ, hogy Kosovót a szerbek és az albánok közösen végképp képtelenek birtokolni.

De Kosovo nemcsak katonai, hanem diplomáciai és politikai szempontból is lényegesen nehezebb feladvány, mint Bosznia volt. Bosznia-Hercegovinát 1992 márciusában független államnak ismerte el a nemzetközi közösség, amely önálló alkotmánnyal, parlamenttel, kormánnyal rendelkezett, ha ezek mégoly hevenyészettek voltak, és ha a szarajevói kormány tényleges szuverenitása nemhogy az ország egészére, de még magára a fõvárosra sem terjedt ki maradéktalanul. (Az ország szerbek lakta vidékei ekkor már nagyrészt az etnikai forradalom lázában égtek.) A daytoni rendezés politikai része a Boszniát elismerõ nemzetközi döntésre épült. A kosovói albánok "államát" és "alkotmányát" viszont nem ismeri el senki, függetlenségüket maguknak kiáltották ki a 90-es évek elején, amikor Belgrád felszámolta a tartomány Jugoszlávián belüli autonómiáját, köztársasági elnöküket, Ibrahim Rugovát csak maguknak választották meg (legutóbb épp tavaly). Ráadásul - épp eme alapkérdések rendezetlensége miatt - politikai szervezeteik megosztottak, egy részük hajlik az autonómia ideiglenes elfogadására, egy másik részük már most sem adja alább a függetlenségnél. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy a Kosovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) nem mint e képzeletbeli állam politikai irányítás alatt álló hadserege mûködik, hanem önálló, az albán politikusoktól független erõként. Nem világos, hogy a kosovói albánok közül kivel érdemes tárgyalni, hogy melyik csoportosulásnak lenne elég ereje ahhoz, hogy az albán lakossággal betartasson bármiféle megállapodást.

*

A Rambouillet-ben amerikai sugallatra megfogalmazott javaslatok lényege az, hogy Kosovót a jövõben végsõ soron mégiscsak közösen kell kormányozniuk a szerbeknek és az albánoknak. Albright asszony forgatókönyve szerint az albánok elfogadták volna az autonómiát, a szerbek pedig azt, hogy az autonómiát a NATO csapatai garantálják. Ebbõl az albánok - vagy legalábbis azok az albánok, akik igazán számítanak, azaz az U‚K - csak az autonómiát utasították el, a szerbek pedig csak a NATO-csapatok jelenlétét. (Az autonómiát azért nem, mert azt megtették helyettük az albánok.) Amikor Albright telefonon próbálta meggyõzni Adem Demacit, az U‚K politikai képviselõjét a terv jótéteményeirõl, Demaci a híradások szerint rácsapta a kagylót. Mivel így mind a két fél hibáztatható a kudarcért, a nagyhatalmak - elsõsorban Franciaország és Oroszország, Amerika két nagy ellendrukkere - kéjjel akadályozhatták meg az autonómia rákényszerítését Jugoszláviára, a jugoszláv hadsereg bombázását. Néhány órával azután, hogy nyilvánvalóvá vált: a NATO-gépek ismét nem szállnak fel, a jugoszláv hadsereg csapatokat vont össze Kosovo egyes vidékein, a hivatalos indoklás szerint azért, hogy leszámoljon a terrorista bandák maradványaival. Mintha a nemzetközi közvetítés kudarca után valami nagy-nagy leszámolásra készülõdne Slobodan Milosevic.

A Kosovo autonómiájára épülõ elképzelések nem sok sikerrel kecsegtetnek. Azért, mert szemmel láthatóan egyik fél sem akarja elfogadni, a nemzetközi közösségnek pedig nincsenek eszközei, és igazából az akarat sincs meg benne arra, hogy az egyik fél által sem kívánt megoldást mind a két félre rákényszerítse. Ahogy Bosznia, úgy Kosovo sem lehet több nemzet közös tulajdona. És ez a pokoli logika háborút jelent, menekülteket, etnikai tisztogatásokat és sok-sok halottat. Rambouillet után úgy tûnik, nincs erõ, ami ezt megakadályozhatná.

A szerzõ filológus.

publikálva
1999/9. (03. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk