A jövő mindig aktuális volt, de talán még soha nem annyira, mint manapság. Berlinben a közelmúltban több kiállítás is kitekintést kínált különböző jövőkre: a Bröhan-Museum az 1900-as évek jövőfantáziáiról, a Kunstgewerbemuseum az afrikai formavilág területéről adott körképet. Mindkettő tanulságos volt, az előbbi a jövőre vonatkozó elképzelések korhoz kötöttségét, a fantáziált és a tényleges különbözőségét mutatta be, az utóbbi a jövőkonjunktúra kihasználására példa; Connecting Afro Futures kiállítása a futurum örvén e formavilág jövendő kereskedelmi alkalmazásának kísérleteit vonultatta föl ezzel az alcímmel: Fashion. Hair. Design.
A jövő nemcsak Németországban jelent meg a múlt műveire szakosodott intézményekben, de Brazíliában is, ahol már múzeuma áll: Rio de Janeiróban 2015-ben nyílt meg a Museu do Amanhã (Jövőmúzeum), amely a fenntarthatóság jegyében interaktív útmutatót kínál a következő 50 évre. A Calatrava tervezte épületben élesztett jövőfantazmáknak eleve sajátos színezetet kölcsönöz környezetük, a Brazíliában különösen heves intenzitással zajló természetpusztítás. A fenntarthatóság technicista fényében fürdő víziók átellenes végvidékét az idei Triennale di Milano villantotta fel: a Megtört természet témájú kiállítás az élővilág pusztulásának gazdagon illusztrált, bőséges szakirodalommal alátámasztott panorámáját nyújtotta – és design kínálta alternatívákat mutatott be. Ahogy néhány budapesti rendezvény is hasonló kibontakozásra utal: Apokalipszis tréning, Világvége Szalon…
Vajon indokolt a sötét perspektívát szem előtt tartani, avagy inkább az alternatívái keresendők? Egyáltalán milyen irányt vesz a jövő? Az ökologikus szemléletű, experimentális technológiák felé fordul, vagy küszöbön áll a kihalás, és jöjjön az Extinction Rebellion?
A múlt jövői
A helyzet mérlegeléséhez érdemes a közelebbi múlt tudományának és művészetének jövőképeit tekintetbe venni. Ekkor ugyanis kiderül, hogy a mindenkori ismeretek, érzések és feltevések milyen mértékben korlátozzák mindennemű jövőre vonatkozó elgondolás érvényét – mind az időtáv, mind pedig a tartalmak tekintetében. Ezt elég jól érzékelteti
Stanley Kubrick 1968-ban készült 2001 Űrodüsszeiája, amely a címben szereplő 2001. évben menetrendszerű űrjáratokat vizionált a Holdhoz. Ridley Scott 1982-es Szárnyas fejvadásza Los Angeles 2019-es állapotát vetíti előre, melynek ugyan van néhány valóra vált eleme, de alapjában véve köszönőviszonyban sincs a város mai jelenével. A technikai változások elméretezettségéhez hasonló a társadalmi-kulturális jövőképeké, amint azt Michel Houellebecq 2015-ben megjelent Behódolása mutatja, amelyben 2022 Franciaországában muzulmán politikai és kulturális hatalomátvételt fantáziált.
Nemcsak a képzeletgazdag művészek alkotnak fantasztikus jövőképeket, tudósoktól sem áll ez távol: a NASA űrkutatási programjának kidolgozói az 1960-as években úgy gondolták, hogy tíz-egynéhány év múltán a hétvégéket a Holdon fogják tölteni, nyaralni pedig a Vénuszra járnak. Wernher von Braun, korábban a náci rakétatechnika, majd az amerikai űrhajózás egyik „atyja” szerint „a jövőben éppoly hasznos lesz megismerni a világűrt, mint megtanulni az autóvezetést”. De akkoriban a légkörkutatás sem állt jobb viszonyban a realitással: a korabeli mérések olyannyira a lehűlésre engedtek következtetni, hogy „a klímakutatókat megszállta a küszöbön álló jégkorszak eszméje” – írja Wolfgang Behringer A klíma kultúrtörténete című könyvében. Ezért aztán 1974-ben az Ad Hoc Panel on the Present Interglacial 2015-re 0 fokos földi átlaghőmérsékletet jelzett előre…
Mindezzel nem azt akarjuk sugallni, hogy a klímaváltozás, a környezet és az élővilág pusztítása nem lenne súlyos. Ám az erről szóló megnyilatkozások és diskurzusok sokaságának apokaliptikus hangneme és mediális habzása eleve eltávolít tárgyilagos megítélésének és megvitatásának, egyszersmind lehetséges kezelésének és esetleges megoldásának lehetőségétől is. Mi több, vehemenciájuknak olyan motívumok és eszmék a mozgatói, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a mai környezeti állapotok kialakulásához. „Könnyű azt mondani, hogy az ajtónkon kopogtat a világvége” – jegyezte meg James Lovelock kémikus, biofizikus, a Gaia-elmélet kidolgozója a vele folytatott Ezredvégi beszélgetésben (lásd: Monory M. András – Tillmann J. A.: Ezredvégi beszélgetések, Kijárat Kiadó, 1998). Persze azokkal, akik csak dörömbölést vélnek hallani, nehéz tárgyszerű eszmecserét folytatni. Lovelock már akkor sem tartotta rózsásnak a helyzetet: az interglaciálisban lévő bolygó szennyezését egy lázas ember háborgatásához hasonlította, ennek ellenére optimistán ítélte meg a lehetőségeket. Később az újabb kutatási eredmények nyomán többször is módosította álláspontját. A Gaia-elméletet mint természetes termosztát elgondolását már nem tartják érvényesnek. Az éghajlat a földtörténet évmilliárdjai alatt folyvást változott, a feltételezett, önszabályzó „természet egyensúlya” nem állt fenn.
Noha kétségtelen, hogy „a jövőre vonatkozó sejtések befolyásolják a jövőt” (Soros György), de nem kevésbé igaz, hogy sejtéseink, de még számításaink sem képesek azt kizárólagos és végső érvénnyel előre látni és meghatározni. A változások jellege és oka mindazonáltal egyre nyilvánvalóbb: a globális lehűlésre tekintettel megindult széles körű kutatások nyomán 1977-re már globális felmelegedést jeleztek előre. A 2001-ben készült 3. IPCC jelentés nyomán széles körű tudományos konszenzus alakult ki: a klímaváltozás egyértelműen az emberi tevékenység következménye.
A későbbi, 2007-es jelentés alapján a kutatók három, egyaránt valószínű forgatókönyvet vázoltak föl. Ezek a földi átlaghőmérséklet emelkedésének különböző mértékének, ill. különböző lehetséges lépések megtételének tekintetében térnek el. A legalacsonyabbként megjelölt, 2 fokos melegedés is jelentős következményekkel jár. Ennek elhárításához a szennyezőanyagok, főként a szén-dioxid kibocsátásának radikális csökkentése jelentene megoldást. Az alternatívájaként kidolgozott technicista javaslatok többnyire sci-fi szcenáriókra emlékeztetnek; így például a besugárzást csökkentő tükörfóliák Föld körüli pályára helyezése, vagy kénfátyol kialakítása a légkör felső rétegeiben stb.
Bármely változat is válik valóra, tekintetbe kell venni, hogy a légkörben rendkívül összetett és kaotikus folyamatok zajlanak. A komplexitás ilyen magas foka mellett az emberi képességeket felülmúló számítógépekkel sem lehet későbbi állapotokat pontosan kiszámolni. A komputeres szimulációk is csak a hozzáférhető aktuális adatok alapján tudnak extrapolálni. A jövőre vonatkozó tudásunk elkerülhetetlenül részleges. Kaotikus rendszerek esetében a kiindulási feltételek összessége, a szenzitivitás különösen jelentős bizonytalansági tényező. Az újabb, magasabb földi átlaghőmérséklet-emelkedést jelző számítások olyan talányos kérdéseket vetnek fel, amelyeket Gavin Schmidt, a New York-i Goddard Institute for Space Studies vezetője szerint a közeljövőben nem lehet megválaszolni. Ám attól, hogy előre nem állapítható meg pontosan a kibontakozó klímaváltozás mértéke, a ténye még egyáltalán nem kétséges.
Lehetőségek
Mit lehet tenni? Lehet és kell is egyéni stratégiákkal élni, csökkenteni a személyes fogyasztást, szelektálni a szemetet stb.; érvelni és fellépni az ökologikus megoldások mellett. Elegendőnek ez azonban aligha bizonyul, még akkor sem, ha ilyen törekvések mozgalmakká szerveződnek, politikai tényezővé válnak (és néha már bizarr formákat öltenek, mint újabban a klímavallomás intézménye, ahol is bevallhatók a húsevéstől az utazgatásig terjedő bűnök).
Radikális életmód- és technológiaváltásról az európaiakat éppoly nehéz meggyőzni, mint az argentin marhatartókat, a fogyasztás „kulturális forradalmába” merült kínaiakat, az égetéssel termőföldet növelő afrikai földműveseket, akárcsak a technikai és gazdasági logika szolgálatába szegődött döntéshozókat, a politikai vezetőkről nem is szólva.
A népesség belátóképességének, felvilágosulásának esélyeit jól mutatja, hogy a „hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezete” nemcsak itt hajlamos förtelmes figurákat vezetőinek választani – amivel az élet és az értelem pusztítása terén nem kívánnánk elvitatni a helyi bűnszövetkezet Európában élenjáró jellegét. De még Németországban is, ahol az ökológiai szempontok évtizedek óta jelen vannak a közgondolkodásban, évente mintegy 20 százalékkal több városi terepjárónak nevezett soktonnás, az átlagos autóknál többszörösen szennyezőbb járművet vesznek. Ahol pedig a kérdés fókuszba került, mint Greta profetissza országában, ott sem alakult át radikálisan a szemlélet- és életmód, és a svédek a közeljövőben alighanem más, ennél közvetlenebbül jelentkező etnikai-szociális problémákkal lesznek kénytelenek foglalkozni.
A múltban nagy szellemi megújulások, széles körű felismerések főként természeti katasztrófák és – a gyakran nyomukban járó – nagy járványok nyomán bontakoztak ki: ilyen volt – mint Detlef B. Linke kutatóorvos rámutatott – az 550-es nagy pestisjárvány, az antikvitás vége, illetve az 1350/1450-es nagy pestisjárvány, a középkor vége. Konkrétan ez azt jelenti, hogy csak a népesség mélyreható, valóban katasztrofális csökkenése vezet új fejleményekre a kultúrtörténetben.
*
Van abban is jó, hogy a jövőt nem ismerjük. Ahogy jó az is, ha szem előtt tartjuk: a jövőről szóló történetek elbeszélések, amelyeket megannyi médium színez és multiplikál. A jelen tényei és feltevései mellett ezek magukon viselik a jövőről egykor alkotott megannyi (millenáris és modernista, utópikus és disztópikus) narratíva jegyeit. Ezért indokolt kellő kétkedéssel és némi iróniával viszonyulni az általuk vizionált majdani világhoz. A lehetséges lépéseket mérlegelve pedig érdemes Dieter Rams dizájner tanácsát fontolóra venni: „Az egyetlen esélyünk nem más, mint visszatérni az egyszerűséghez.” Ennek árnyalt értelmezéséhez és gyakorlásához John Pawson építész Minimuma vihet közelebb; nála az egyszerűség alkotói alapelv és egyúttal – az antik filozófiai életművészet, valamint a keleti és nyugati szerzetesség praxisával egybehangzóan – életforma: „Elhagyni azt, ami nem fontos, azért, hogy hangsúlyt kaphasson az, ami jelentős.”
