Három pont
A "forradalom" képzete egy ideig alkalmas volt arra, hogy Orbán egyben tartsa saját táborát; a kétkedőket meggyőzze, és megnyugtassa azok lelkét, akik egy-egy intézkedéssel, törvénnyel nem értettek egyet. Ez a szimbolika adta a Fidesz saját kormányzásába vetett hitét. Ám ha ez a meggyőződés megbicsaklik, a parlamenti többség a saját maga által adott értelmezési kereten belül válik sikertelenné, s annak messze ható következményei lehetnek. Az önmagát sikertelennek, vergődőnek érző párt aligha tudja elhitetni a szavazókkal, hogy a jövőképe érdemes a választói bizalomra.
Márpedig a forradalom retorikája három ponton is kudarcot vallott.
A "rendszeralapítás" szimbolikus gesztusai a Fidesz legszűkebb törzsközönségén kívül köznevetség tárgyává váltak. A "Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata" immár a feledés jótékony homályába vész. Az új alkotmányt - hiába az "alaptörvény asztala" meg a díszkiadáshoz rendelt festmények - a józanabb jobboldali választók sem fogadták el politikai önazonosságuk részeként.
Az elszámoltatás lényegében kudarcba fulladt. Bár a kormánybiztos nap mint nap újabb feljelentéseket tesz, és új vizsgálatokat indít, eredmények híján a folyamat politikai izgalma elillant. Budai Gyula pedig a legjobb úton van afelé, hogy az egykori közpénzügyi államtitkár, Keller László sorsára jusson.
Az "unortodox" megoldások szabadságharcának kudarcát maga a kormányzat ismerte el azzal, hogy a korábban kiebrudalt Valutaalaphoz fordult. A miniszterelnök kabaréba fulladó szereplése az Európai Tanács ülésén pontosan megmutatta, hogy talaját vesztette a kurucos, szabadságharcos, forradalmi attitűd.
Vajon a kormánytöbbség fel tud-e építeni egy másik valóságértelmezési keretet a ciklus hátralevő részére? Ennek nem sok esélyét látom. A modern médiademokráciákban, a 15 másodperces hírek korában egy miniszterelnökre egy nagy történet jut, ami túl mélyen beleég a választók emlékezetébe ahhoz, hogy könnyedén egy másikat lehessen állítani a helyébe.
Az ország költségvetési pályája 2011-ben a józan, szakértői várakozások szerint alakult. A kiadások kontrolljának gyengeségei és a masszív bevételcsökkenést eredményező adóátalakítások kezelhetetlen méretű lyukat ütöttek a büdzsén. E kezelhetetlenség nem okvetlenül azonnal jelentkezik, hanem abban, hogy folyamatos, évről évre súlyosbodó megszorítási spirálba kergeti a központi költségvetést. A racionális politikai számítás azt követelte volna, hogy a kormányzat - kétharmados parlamenti többséggel, hatékony ellenzék hiányában, a hihetetlen választói támogatását kihasználva - középtávú megtakarításokat eredményező, akár jelentős társadalmi elégedetlenséggel járó lépéseket tegyen a ciklus elején. Ezek, illetve a nyomukban beinduló gazdasági növekedés érezhető reáljövedelem-növekedést eredményezhettek volna - akár már a 2014-es választások előestéjén.
Ehhez képest kezdetben a kormányzat a kiadáscsökkentést elvből elutasította, majd a Széll Kálmán Terv meghirdetésével beszélni kezdett róla - anélkül, hogy az érdemi megvalósításába akár csak belefogott volna. Nem csak gazdaságilag, politikailag is ez a legrosszabb kombináció. Az érdekeikben sértett csoportok elégedetlenségét már evvel a beszéddel is kivívta a kormánytöbbség - miközben a kiadáscsökkentés megvalósítása, ami a későbbi gazdasági növekedést megalapozta volna, elmaradt vagy akadozik. A legjobb példa erre a rokkantnyugdíj átalakítása. A kormányzati kommunikáció belelendülése után több százezer honfitársunk gondolta azt, hogy (amúgy sem főúri) megélhetése holnapután veszélybe kerül. Eközben a tényleges költségvetési megtakarítás az új szabályozás szerint elhanyagolható mértékű lesz; a végrehajtás, a kétszázezer érintett egészségügyi felülvizsgálata is csak jövőre kezdődik el (már ha egyáltalán), és 2013 végére fejeződik be.
Ezekben a napokban érkezik el a kormány az utolsó pillanathoz a ciklusban, amikor még a választások nyomása nélkül tud költségvetést alkotni. Ám a 2012-es büdzsé eleve fűnyíróelven készült, és a rosszabb makrogazdasági pályára adott reakció is ezen a nyomvonalon halad tovább. A kormánytöbbség a jelen állás szerint elmulasztja a lehetőséget, hogy megalapozza a sikeres újraválasztási kampányhoz szükséges, a 2013 második felére és 2014 elejére ütemezett érdemi gazdasági növekedést. Sőt, 2013-ra újabb jelentős megszorításokat lesz kénytelen tenni.
A kormányzás, a szakpolitikai döntéshozatal minősége az elmúlt egy évben minden várakozást alulmúlt. Az év első fele az alkotmányozás szimbolikus kérdéseinek tárgyalásával meg a Fidesz-hatalmat bebetonozó változtatások keresztülvitelével telt; a fontos kérdésekben nem folyt érdemi döntés-előkészítő munka. Aztán ősszel megérkezett a közoktatási és a felsőoktatási törvény tervezete, a rokkantellátások átalakítása vagy az új önkormányzati törvényjavaslat. Ezek közös jellemzője, hogy a kommunikációjuk sokkal nagyobb átalakításokat sejtet, mint amilyenek végül e törvények normaszövegeiben megfogalmazódnak. Az ideologikus átalakításokon túl e törvények legfeljebb a kormányzati centralizáció fokozásában hoznak érdemi változásokat.
Folyamatba tétetett
Mindennek a közoktatási törvényjavaslat az állatorvosi lova. A másfél évig húzódó előkészítés alatt a tervezet több alkalommal megfordult a kormány előtt, és a sajtóhírek szerint a miniszterelnök súlyos bírálatokat fogalmazott meg az épp aktuális változattal szemben. Az már önmagában a döntés-előkészítés kaotikusságát mutatja, ha csak a folyamat legvégén derül ki a miniszterelnök voltaképpeni szándéka, akkor, amikor a kormánynak a tervezetet már jóvá kéne hagynia. Nincs is mit csodálkozni azon, hogy kormánypárti oktatáspolitikusok a Torgyán Józseffel szembeni ellenállást idéző módon bombázzák szét módosító javaslatokkal a saját kormányuk tervezetét, nyilvánvalóvá téve, hogy a változtatási szándékok mögött távolról sincs politikai egyetértés. Ráadásul a törvénytervezetet úgy sikerült előkészíteni, hogy a kormányzat társadalmi szövetséges nélkül maradt: sok érdekcsoportot magára haragított, miközben nem tudta kijelölni a változtatás nyerteseit. Ezt persze nehéz is lenne megtennie, hisz azon kívül, hogy restaurálja a 70-es évek közoktatás-politikáját (amit minden mértékadó szakmai szereplő bírál), a tervezet egyetlen igazi újdonsággal szolgál. Jelesül: államosítja az iskolákat anélkül, hogy ennek finanszírozási hátterét akár csak felvázolná - és 300 milliárd forint körüli összegről beszélünk! A kormányzat tehát az egyik legfontosabb társadalmi alrendszer reformjába politikai, ágazati és szakmai szövetségesek nélkül vágott bele. Mi több, az átalakítás igazából csak 2013 szeptemberében indul majd el, vagyis azok a gyermekbetegségek, amelyek még egy alapos előkészítés mellett is előfordulnának, épp a választási kampány kezdetén jelentkeznek majd.
E pillanatban nem látszik, miként tudná megfordítani a Fidesz- KDNP-koalíció a kormányzóképességének visszahozhatatlan erodálásával fenyegető sodródást. A kormányzást keretbe foglaló, hihető narratíva és szakpolitikai kormányzati sikerek nélkül, a költségvetési kiigazítási spirálban vergődve szinte lehetetlen kiállni a választók elé, és bizalmat kérni tőlük a következő ciklusra.
Fennáll viszont annak a lehetősége, hogy a gyorsuló erózió megakadályozására a kormányzó koalíció pártjai jövő tavaszra általános időközi választásokat írnak ki. A koalíció ezzel két évet nyerhet - újragombolhatja a kabátot, a másodszor is megszerzett választói felhatalmazás birtokában megkísérelheti új vágányra állítani a kormányzást.
Nem hiszek az események eme kimenetében. Több okból.
Először is mert a tavaszig tartó időszak nem kedvez a Fidesz számára. A választások kitűzése esetén az IMF-tárgyalásokat minden bizonnyal felfüggesztenék, mert a valutaalap csak az új kormánnyal kötne megállapodást. Emiatt Magyarország épp a kampány alatt válna pénzügyileg rendkívül sebezhetővé - az öt nappal a szavazás előtt elszabaduló valutaválság pedig minden kampánystratéga rémálma.
Továbbá. Könnyen lehet, hogy e választásokon a Fidesz elveszítené a kétharmados többségét. Azaz: a totális hatalom harmadfél évét cserélné el a korlátozott hatalom négy évére. Nem biztos, hogy megérné az üzlet, és különösen nem biztos az, hogy a korlátokat nehezen viselő miniszterelnök úgy vélné, hogy megéri.
Harmadsorban pedig - bármennyire is biztosnak tűnik most a Fidesz győzelme az esetleges tavaszi választáson, valamekkora esély mégis van arra, hogy vesztesként kerüljön ki a csatából. Az előre hozott választások kitűzése kiszámíthatatlan folyamatokat indíthat el. Elképesztő módon felgyorsítja az idő folyását, és bármennyire nehéz ezt most elhinni, előfordulhat, hogy a kormánypártok egy baloldali választási szövetséggel találnák magukat szembe. Akkor pedig bármi megtörténhet a választás napján.
A másik menekülési út az lehetne, ha a hanyatlás megállítása érdekében a Fidesz kormányfőcserére szánja el magát. Minden bizonnyal egyre több kormánypárti alvezérre gyakorol hatást az, hogy a vezér tévedhetetlenségének mítosza éppen e hónapokban, hetekben enyészik el - még a saját táborán belül is. Felismerik azt, hogy a kormányzati politika érdemi korrekcióját Orbán Viktor aligha tudja hitelesen képviselni, a súlyos megszorítások politikája testidegen lenne a kormányfőtől.
Ám palotaforradalomtól a miniszterelnöknek egyelőre aligha kell tartania: a végletesen centralizált, autokratikus hatalmi szerkezet ezt ma még kizárja. ' maga viszont dönthet úgy, hogy fél lépést hátrébb lép, és tekintélyének mentése érdekében is másra hagyja a következő másfél év kemény költségvetési politikájának menedzselését.
Ezzel viszont hatalmának egészét elveszítheti. Ha egy autoriter vezető addig megkérdőjelezhetetlen tekintélye megrendül, az utódlás a legritkább esetben dől el csöndes, sima módon, a hatalom megosztásának zökkenőmentes és kölcsönös megelégedésre szolgáló menedzselésével. Ilyenkor a rendes menetrend szerint viharos gyorsasággal hull a mélybe a tegnap vezére. Ahogyan haladunk előre az időben, ahogy szűkül a miniszterelnök mozgástere, úgy csökken az esélye is arra, hogy egy "ügyvezető miniszterelnök" kijelölése mellett megtartsa befolyását.
Ha viszont sem előre hozott választás nem lesz, sem kormányfőt nem cserél a Fidesz, akkor menthetetlenül halad tovább a bukás felé vezető úton. A közvélemény-kutatások pártpreferencia-adatai még nem jelzik ezt a kudarcot, ám a kormánnyal való elégedettség mutatói és a "jó irányba megy-e az ország?" kérdésre adott válaszok már mutatják, mekkora bajban vannak a kormánypártok. Nem önmagában azért, mert most nehéz a helyzetük, hanem azért, mert semmi olyan körülmény nem látszik, ami ezt a folyamatot meg tudná fordítani, és sikerként eladhatóvá tenné a második Orbán-kormány tevékenységét.
A nyers hatalmi erőre épített lojalitások rendszere ráadásul a politikai erő gyengülésével párhuzamosan egyre inkább recsegni-ropogni fog. Ha a jogszolgáltatásban dolgozók vagy a független alkotmányos intézmények hosszú, évtizedes fideszes kormányzást látnak maguk előtt, akkor inkább hajlamosak beállni a sorba, és kiszolgálni a kormánypártok érdekeit. Ha viszont elképzelhetőnek látszik a jelenlegi kormánykoalíció bukása a következő választásokon, e szervezetek fellazulnak; elkezdődik az egyensúlyozás, fontossá válik a függetlenségnek legalább a látszata. Ez az öngerjesztő folyamat az autoriter rezsimek számára végzetes bír lenni.
*
Tavaly ilyenkor a bukás kezdeteként írtam le a kormányzat első évét. Akkor mindez távolinak és valószerűtlennek tűnhetett - pedig a kormányzás mélyrétegeiben már világosan látszottak azok a feloldhatatlan feszültségek, amelyek sikertelenségre kárhoztatják a Fidesz-KDNP-koalíciót. Az azóta eltelt egy év a legrosszabb várakozásokat igazolta. Bármennyire is hihetetlennek tűnik ez ma, 2014-ben le lehet majd győzni Orbán Viktort - meggyőzően, akár kétharmados többséggel is.
A szerző joghallgató.
